10.-11.-12. Fejezet

 

Tizedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Sophia a seattle-i birtokot tanulmányozta, ahogy a nagy, szemmel láthatóan nehéz kapu szinte nesztelenül becsukódott mögötte. Vonakodó elismeréssel adózott a nyugati vámpírok biztonsági rendszerének, kezdve a kíséretére küldött két ember gondos ellenőrzésétől, az őrök éberen figyelő tekintetéig, amikor áthaladt a kapun, és belépett a tulajdonképpeni birtokra. Lucien területén semmi ilyesmi nem volt, még a saját rejtekhelyén sem, amelyet a nő szinte riasztóan védtelennek talált. Persze lehet, hogy azért, mert maga Lucien sem tartózkodott ott. Ha az uruk jelen lett volna, az őrei éberebbek lettek volna? Másrészt, ha megfelelően végezték volna a munkájukat, akkor eleve nem is tűnt volna el.

Bár miután elolvasta a levelét, most már valószínűbbnek tűnt, hogy inkább bujkál, mint eltűnt.

A furgon – és függetlenül attól, hogy a készítők minek nevezték, ez a behemót jármű nem volt másnak tekinthető, mint teherautónak – behajtott a birtokra, örökzöld fák között kanyarogva megkerülték a kanyargós felhajtót, és a meglehetősen elegáns beton- és acélszerkezet felé vették az irányt. Az épületből meglepően erős hatalom zümmögött kifelé, és Sophia azon tűnődött, vajon hány vámpír lehet odabent. Jelentős számúnak kellett lennie, hogy ilyen erős energiajelet produkáljon.

A teherautó megállt, és Sophia mozdulatlan maradt, várva valamilyen jelre a kísérőjétől. A sofőr – egy nagydarab ázsiai vámpír –, meg sem szólalt egész úton, ezért a másikra nézett, egy sötét bőrű férfira, akinek karibi akcentusa vidáman áradt a fülébe. Hallotta, ahogy mormog az előtte lévő ülésen, és ráébredt, hogy egy olyan kommunikációs eszközt visel a csuklóján, amilyet világszerte használnak a magas szintű biztonsági személyzet tagjai. Még lenyűgözőbb, gondolta. Ha ennyire elővigyázatosak egy egyszerű látogatás miatt a helyi birtokra, el lehet képzelni, micsoda kihívással kell szembenéznie annak, aki magát Raphaelt szeretné meglátogatni.

Két vámpír lépett ki az épületből, és lefelé tartott a lépcsőn, egyértelműen feléje irányulva. Az épület belsejéből kiáradó fény és a nagyvonalúan megvilágított udvar fényeiben tisztán láthatta az arcukat, és első pillantásra egyikük sem volt ismerős. De ez nem volt meglepő. A vámpírok általában nem keveredtek, és főleg nem átlépve a területi határokat. Larissának volt egy aktája a seattle-i birtokról, amely tartalmazott ugyan néhány fényképet, de ezen túlmenően Sophiának kevés információja volt arról, hogy kire számíthat itt. Darren, aki éveken át részt vett a Tanács ülésein Lucien mellett, le tudta volna írni magukat a Tanács tagjait, és talán a vámpírhadnagyaikat is, de Sophia nem számított arra, hogy bármelyikükkel is összefut itt, Seattle-ben, ezért nem is vette a fáradságot, hogy megkérdezze.

Tanulmányozta a két férfit, ahogy azok közeledtek a járműhöz. Az első kísérteties másolata volt hatalmas termetű sofőrjének. Minimum testvér volt, ha nem ikertestvér, ami lenyűgöző volt – nem hitte, hogy valaha is látott már ilyet. A másik seattle-i vámpír jóképű férfi volt, magas és jó testalkatú, hosszú, szőke haját összekötötte a tarkóján. Mondott valamit az ikernek, aki odasétált a teherautóhoz, és kinyitotta az ajtót Sophia mellett.

– Szálljon ki, kérem! – mondta az óriás mély, dübörgő hangon, amely tökéletesen illett impozáns termetéhez.

Sophia kilendítette a lábát a nyitott ajtón, és kiszállt. A hím, segítséget ajánlva kinyújtotta hatalmas mancsát, amit a nő hálásan el is fogadott, és mindeközben észrevette a férfi bőre alatt a hatalom mély zümmögését. Nem szándékos erőfitogtatás volt ez a részéről. Ha próbára akarta volna tenni, sokkal nyilvánvalóbban csinálta volna. Ez egyszerűen a benne lakozó erő volt, méghozzá jelentős mértékű. Sophia tudta, hogy a férfi hasonlóképpen érzékeli az ő erejét, amely ugyanolyan jelentékeny volt. Ma este mindannyian nagyon óvatosan udvariasak voltak.

A földre érve elvette a kezét, és a szeme sarkából figyelte a szőke vámpír közeledését.

– Sophia – mondta hűvös, kifejezéstelen hangon. – Üdvözöllek Seattle-ben! Duncan vagyok.

Sophia megdermedt, és küzdött, hogy ez ne látsszon rajta. Ő itt Duncan? Amikor beszélt vele korábban, azt feltételezte, hogy Malibuban van. De persze a hívását bárhová továbbíthatták. Nyilvánvalóan pont ide, Seattle-be továbbították. De ha Duncan Seattle-ben volt...

Hirtelen mindennek szörnyű értelme lett. A biztonsági intézkedések, a hihetetlenül erős energiajelzés. Tudatában a mindentudó barna szemek nagyon is közeli pillantásának, Sophia kényszerítette magát, hogy előre lépjen egy lépést, és elfogadja Duncan kinyújtott kezét. Az idősebb vámpírok közül sokan nem fogtak kezet, különösen azok, akik kerülték az emberi érintkezést. Sophia nem tartozott közéjük. A riói életében sokkal több ember szerepelt, mint a vámpír.  

– A felbecsülhetetlen Duncan – nyugtázta. Határozottan megrázta a férfi kezét, és meglepődött, hogy ő legalább nem ellenőrizte az erejét ezzel a kézfogással. Sok vámpír a helyzetében megtette volna. De aztán, ha igaz volt, amit hallott róla, valószínűleg nem érezte szükségét. Ugyanakkor azon is eltűnődött, vajon mennyi mindent tudtak meg róla a telefonhívás óta eltelt rövid idő alatt. Valószínűleg nem sokat. Dél-Amerikában szándékosan visszafogottan viselkedett, és azelőtt is csak egy volt Lucien játékszerei közül, aki egyáltalán nem érdemelt figyelmet.

Duncan szelíden elmosolyodott. – Csak Duncan is megteszi. Ő pedig Juro – tette hozzá, a mellette álló óriás vámpírra mutatva. – Mi szél hozott Seattle-be, Sophia?

Nos, gondolta a nő, legalább nem vesztegették az idejüket csevegésre. – Ahogy már a telefonban is megbeszéltük, atyám megbízásából vagyok itt – mondta simán. Elég közel állt az igazsághoz, hogy átmenjen, és különben is, a saját ereje bőven elég volt ahhoz, hogy elrejtse a gondolatait. – Keresek egy vámpírt, aki eltűnt. A nyomok ide vezettek, ahol reméltem, hogy engedélyt kapok a keresés folytatására, és biztonságos menedéket a keresés idejére.

Duncan nyugodtan nézte a nőt, semmit sem elárulva a gondolataiból. – Kit keresel?

Sophia pillantása találkozott a férfi hűvös tekintetével, arckifejezése nyugodt maradt, annak ellenére, hogy kiválóan tudatában volt a férfi mögött álló épületnek, és ami sokkal fontosabb, annak is, ki várja abban az épületben. A nő egy vékony, kíváncsiskodó szálat küldött ki, ami szinte fájdalmasan pattant vissza, szinte megperzselte a nyers, elképzelhetetlenül mély hatalom, amely csakis Raphaelé lehetett. A rettegés borzongása kúszott végig a gerince mentén, és megacélozta magát ellene. Nem engedhette meg magának, hogy gyengeséget mutasson. Többé már nem, nem most, hogy Raphael is itt van Seattle-ben, míg a saját atyja rejtélyes módon nincs jelen. Lehetséges, hogy Raphaelnek is van valamilyen köze Lucien eltűnéséhez? Vagy, meu Deus, lehet, hogy az atyja Raphael foglya? Talán éppen itt, ezen a birtokon?

Duncan türelmesen nézett rá, és úgy tűnt, hajlandó mindaddig a Csendes-óceán menti északnyugati éjszaka hideg párájában állni, amíg választ nem kap a kérdésére. A nő elfintorodott, egy mély, erősítő lélegzetet vett.

– Lucient keresem – mondta végül, mert tudta, hogy másképp sosem jutna túl a bejárati ajtón. – Okom van feltételezni, hogy a közelben van. Még arra is gondoltam, hogy talán ellátogatott ide, de ezt most már valószínűtlennek tartom.

Itt van? Tudod, hogy hol van? Elfojtotta a kérdéseket, amelyeket kétségbeesetten fel akart tenni.

Duncan kérdőn felvonta az egyik szemöldökét, ez volt tőle a legtöbb reakció, amit eddig látott. A férfi nagyon mozdulatlanná vált, és Sophia tudta, hogy telepatikusan beszélget valakivel odabent. Valószínűleg Raphaellel. Senki mástól nem fogadna el utasításokat.

A férfi ekkor rámosolygott, éppen csak enyhén felfelé ívelő ajkakkal, majd megfordult, és az egyik kezével a meleg fényekkel megvilágított épület felé mutatott.

– Az atyám fogad téged!

Nem látva más lehetőséget, Sophia elindult felfelé a betonlépcsőkön a bejárati ajtó felé, irritálta az egyes lépcsőfokok kényelmetlensége, túl hosszúak és túl sekélyek voltak, így úgy érezte magát, mint egy túlméretezett gyerek, aki egy óriás lépcsőjén robog. De még amikor le is nyelte az ingerültségét, felismerte, hogy mi is ez – elterelés a gyomrában tomboló rettegésről, amire nem is tudott visszaemlékezni, mikor érzett utoljára. A legkorábbi egyedül töltött éjszakái óta nem, miután Lucien kidobta a fészkéből, arra kényszerítve, hogy saját otthont keressen magának.

Duncan mellette lépkedett, Juro pedig kissé előttük. Egyikük sem szólt semmit, de Duncan legalább barátságosnak tűnt a maga visszafogott módján. Nem rettenetesen közlékeny, de nem is ellenséges. Inkább kíváncsi, mint bármi más, gondolta.

Juro kinyitotta a nehéz, üvegezett bejárati ajtót, és elsőként lépett be. Duncan megfogta az ajtót, és enyhe meghajlással tartotta a nő előtt. Sophia mosolyogva nyugtázta az udvariasságot, és biccentett a fejével, miközben belépett. Mindez az udvariasság azonban nem akadályozta meg, hogy észrevegye a feje fölött lógó nehéz acél redőnyöket. A redőnyöket – efelől nem volt kétsége –, minden nap napkelte előtt leeresztették, és valószínűleg egy gombnyomással le lehetett engedni, ha szükséges volt. A bejárati ajtókon túl egy „nagyszoba” volt. A modern házakban sok mindenre használták az ehhez hasonló helyiségeket, de ez itt egy nagy, alkalmi nappali volt, két hosszú, nehéz kanapéval, amelyek egymással szemben álltak egy vastag üveg dohányzóasztal két oldalán. Néhány hozzáillő szék állt a két végében, kialakítva így egy négyzet alakú ülőfelületet, és mindezt egy hatalmas szőnyeg fogta keretbe. A mennyezet legalább kétemeletnyi magasságban volt, a túlsó falon lévő ablakok pedig majdnem a tetővonalig értek. Az ajtóhoz hasonlóan minden ablakot automata redőnyök kereteztek. Ezt az épületet vámpíroknak építették. Az ajtó volt az egyetlen igazi sebezhető pont, ám mire egy betolakodó elérhette volna, a redőnyök már működésbe léptek volna, és az is nagyjából bevehetetlenné vált.

A helyiség felénél Duncan felgyorsította a lépteit, kilépett a nő elé, és egyenesen egy magas, dupla faajtó felé vette az irányt. Ezzel egy időben Juro lelassított, hogy az oldalára kerüljön, sőt, az ikertestvére és a jamaikai is felzárkózott mögötte, és Duncan nyomában tartották, miközben ő kinyitotta az ajtókat, és eltűnt a mögöttük lévő szobában.

Juro tovább lassított, egyszer az ikertestvérére pillantott, mielőtt megállt a nyitott ajtó előtt, és széles tenyerével jelezte, hogy Sophia előtte lépjen be.

Sophia belenézett a férfi kifejezéstelen szemébe, majd hosszú haját átdobta a válla fellett, és belépett az oroszlán barlangjába.

Két lépést tett a helyiségben, tekintete gyorsan ide-oda pásztázott, és észrevette a vámpírok kis csoportját. A seattle-i fészek vezetője, Wei Chen is ott volt. Egyike volt azoknak, akiket felismert a fényképekről, amelyet a hatékony Larissa mellékelt az aktájában. Volt még három másik is, akik közül egyiket sem ismerte, de mindannyian, beleértve Wei Chent is, figyelmesen nézték őt, erejüket éppen a kihívás határa alatt tartva, készen álltak megvédeni atyjukat. Távolabbra engedve a tekintetét, látta, hogy Duncan átmegy a helyiség túlsó oldalára, egy hatalmas üvegfal felé, amely az alattuk elterülő völgyre nézett. Amikor Sophia belépett, a férfi megfordult, hogy elfoglalja helyét egy vámpír mellett, aki csakis Raphael lehetett.

Sophia nem tehetett róla. Mély levegőt vett, a tekintete a díszhelyen ülő nagydarab vámpírra szegeződött. Miért nem figyelmeztette senki a puszta jelenlétére? Szinte vibrált a hatalomtól. Ez eltorzította körülötte a levegőt, és fájdalmasan cikázott végig a nő idegvégződésein, miközben igyekezett megőrizni a hidegvérét. Sophia azt hitte, hogy a mestere, Lucien erőteljes, és az is volt. De soha nem volt ekkora hatalma, soha nem próbálta az erejét a területének laza irányításához szükségesnél erősebbre fejleszteni, ideje és energiája nagy részét az élvezetekre és ostoba játékokra fordította. Sophia néhány értékes másodpercet vesztegetett arra, hogy megbánja saját ostobaságát, amiért annyi évet töltött Rio forró, párás utcáin való táncolással, ahelyett, hogy a saját hatalmát csiszolta volna. És ismét átkot szórt Lucienre, amiért arra biztatta a gyermekeit, hogy hosszú életük során ne csináljanak mást, csak játszanak.

Azt azonnal megállapította, hogy Raphael nem játszott az életben. Ő maga volt a hatalom, a maga legigazibb formájában, a legfinomabbra csiszolt hatalom, amelynek nem volt párja.

De miközben a vámpír része tudomásul vette a férfi erejét – miközben a sajátját gondosan visszafogta, hogy még a sértés leheletnyi esélyét is elkerülje –, a nő, aki még mindig volt, tudomásul vette a férfi szépségét. Még emberként is félelmetes lehetett, jóval több mint hat láb magas, széles vállú, rövidre vágott fekete hajjal és szokatlanul fekete szemekkel. Aprócska ezüstös fény villant ezekben a szemekben, rendelkezésre álló erejének bizonyítékaként. Mintha szüksége lett volna rá, hiszen annyi saját, erőteljes gyermeke vette körül.

Sophia hirtelen hálát adott, hogy gondoskodott a megfelelő megjelenésről. Tudta, hogy a testhez simuló pulóvere és a fekete leggings kiemelte a nagyon is nőies idomait, és hogy a térdig érő, tűsarkú csizma vonzó hosszúságot kölcsönzött a lábainak. Hosszú kabátját maga mögé söpörte, és kecsesen pukedlizett, amit évszázadokkal ezelőtt a dadája térdénél tanult.

– Lord Raphael – mondta, és hangját szándékosan mély, érzéki dorombolássá formálta. – Sophia Micaela Angelina de Sandoval y Rojas, hűséges szolgája atyámnak, Lucien Guiscard-nak, a kanadai területek Lordjának.

A nő felpillantott, szándékosan találkozva a férfi tekintetével. – De köztünk szólva, uram – mondta –, elég a Sophia is.

Raphael szenvtelenül szemlélte a nőt, nem adva jelét annak, hogy bármi másnak tekintené, mint kellemetlenségnek. A vállára támaszkodó sovány emberi nő már más tészta volt. Leplezetlen ellenszenvvel tanulmányozta Sophiát, jobb keze rövid időre a rövid bőrdzsekije alá süllyedt, ahol... Meu Deus, a nőnél fegyver volt! Sophia visszaterelte a tekintetét Raphaelre, aki nyilvánvalóan észrevette az ember reakcióját, és kétségkívül meg fogja dorgálni.

De ehelyett a vámpírlord keze a szék karfájáról a nő lábára csúszott, egyértelmű jelzésként, ami nem kerülte el Sophia figyelmét. Ahogyan az önelégült tekintet sem az ember zöld tekintetéből, vagy az apró győzelmi mosolyából. Ribanc.

Sophia elfordította a tekintetét az emberről, és ismét Raphael szemébe nézett, és hagyta, hogy regisztrálja a sajátjában az udvarias csalódottságot, mielőtt tiszteletteljesen lehajtotta volna a fejét.

– Hol van Lucien, Sophia? – kérdezte Raphael, a hangja bársonyburokba rejtett hatalommal zúdult a nő bőrére.

Sophia feje felemelkedett, pillantása ismét találkozott a férfiéval. – Nagyuram, azt reméltem, hogy itt találom!

Látta, hogy Duncan kissé megmozdul, hallotta a mögötte álló vámpírok lélegzetvételét, és hideg bizonyossággal tudta, hogy atyja nincs Seattle-ben. Vagy ha mégis, egyikük sem tudott róla.

Raphael továbbra is őt tanulmányozta, arckifejezéséből minden érzelem hiányzott. Mindannyiuk közül egyedül ő nem mutatott semmilyen reakciót a lány válaszára és az általa közvetített információra – a legcsekélyebbet sem, sem meglepetést, sem értetlenséget, és legfőképp riadalmat sem.

– Lucien nem lépett be a területemre – mondta nyíltan, nyilvánvalóan nem voltak kétségei, és nem érezte szükségét, hogy bővebben kifejtse.

– Miért gondoltad, hogy itt találod? – kérdezte Duncan Raphael bal oldaláról.

Hirtelen felfedezve, hogy még mindig a kényelmetlen pukedli pózában van, Sophia felemelkedett teljes, szerény magasságába. Tekintete oda-vissza járt Duncan és Raphael között. Mennyit mondjon el nekik? Lucien levele vezette ide, de vajon akarta-e, hogy bárkivel is megossza a vancouveri halálesetek részleteit?

A vámpírlordok általában nem osztottak meg egymással információkat – vagy bármi mást. Kegyetlenül territoriálisak és nyíltan ellenségesek voltak, legalábbis Észak-Amerikában. Nem volt ritka, hogy az erősebb lord feszegette a területi határokat, hogy a saját hatalmát egy másik rovására gazdagítsa, és gyakran törtek ki viták, néha erőszak is. Lucien kanadai területe hatalmas, de nagyrészt lakatlan volt, mind emberek, mind vámpírok tekintetében, és ritkán vált más lordok ambícióinak tárgyává. Ez Lucien számára jó dolog volt, hiszen, ahogyan azt már sokszor említette neki, ő inkább szerető volt, nem harcos. Sophia nem tudott semmilyen nyílt konfliktusról atyja és Raphael, vagy bármelyik másik észak-amerikai lord között, ami azt illeti. De hát olyan régóta volt már távol, és olyan kevés figyelmet tanúsított irányába.

Egy nemkívánatos gondolattól émelygés fogta el. Vajon Lucien tudta, hogy Raphael itt lesz, amikor elküldte erre a megbízásra? Vagy ha nem is tudta, legalább sejtette? Lehetett összefüggés a vancouveri halálesetek és aközött, ami idevezette a nyugati vámpírlordot Malibuból ebbe a betonból és acélból épült épületbe?

Sophia felsóhajtott, és akaratlanul is Raphaelre szegezte a pillantását, aki lustán pislantott, hagyva, hogy a szemhéja lassan leereszkedjen az ezüstösen csillogó erőre. Majdnem felnevetett. Mégis mit képzelt? Raphaelnek nem volt szüksége kérdésekre a vágyott információért; fel tudná tépni az elméjét, mint egy konzervdobozt, és egyszerűen elvenné.

– Lucien néhány napja hazahívott – mondta keserűen. – Évek óta ez volt az első kapcsolatunk. – Megrázta a fejét. – Évtizedek óta – javította ki magát. – Én Brazíliában élek. Az ottani lordok enyhén szólva is, lazán tartatják be a szabályokat. Amíg egy vámpír betartja a néhány alapvető szabályt, addig nem érdekli őket, ki a nemzője, vagy kit hív mesterének.

– Hogyan lépett veled kapcsolatba Lucien? – kérdezte Duncan.

Sophia Raphaelre pillantott, mielőtt válaszolt volna, de úgy tűnt, a vámpírlord megelégszik azzal, hogy a hadnagyára bízza az irányítást.

– Közvetlenül – mondta egyszerűen. – Éppen akkor szólalt meg a fejemben, amikor este felébredtem. Nem indokolta meg, egyszerűen csak hazahívott magához a sürgősség jelével.

– Tudod, hogy miért?

Sophia megrázta a fejét, hagyva, hogy némileg látszódjon a frusztráltsága.

– Nem – ismerte be. – Csak tegnap este érkeztem Vancouverbe. Egyenesen a város feletti főbirtokára mentem, arra számítva, hogy ott fog várni, de nem volt ott. És bárkivel is beszéltem, senki sem tudja, hol van.

– Akkor miből gondoltad, hogy itt, Seattle-ben fogod találni?

– Egy levélből. Hagyott nekem egy levelet, amelyben bizonyos közelmúltbeli és nagyon nyugtalanító események részleteiről írt. A végén azt írta, hogy jöjjek ide.

– Milyen események? – szólalt meg végre Raphael, a kérdés ostorcsapásszerű erővel követelte a választ.

Sophia mély lélegzetet vett, és belevágott. Lucien átengedte neki ezt az ügyet. Csak az ösztönei vezették, és ezek az ösztönök azt súgták, hogy fedje fel, amit tud. Minden más út csak további gyilkossághoz vezetne.

– Halál, uram – mondta nyíltan. – Vancouverben három vámpírt pusztítottak el. Nem tudom, hogyan és kinek a keze által, de a gyilkosok most az Ön területén lehetnek, és... Úgy vélem, Lucien valahogyan ennek a középpontjában áll.

Tizenegyedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

A saját halottaira gondolva, Raphael ismét érezte dühe fellobbanását. Mellette megmozdult Cyn, és ujjait a férfi tarkójára helyezte.

– Ki halt meg? – követelte Sophiától.

Raphael látta, ahogy a nő pislant a kifelé áradó dühére, érezte, ahogy a lány ereje rövid időre visszaveti. Lucien egyik gyermekéhez képest meglepően erős volt. Talán ezért hívta pont őt Lucien, amikor összecsaptak a feje fölött a hullámok.

–Vannak képeim róluk, uram – mondta csodálatra méltó nyugalommal. – És a nevüket is tudom, bár még sosem találkoztam velük.

– Kik azok? – erőltette tovább Raphael.

– Giselle – mondta halkan.

Wei Chen hallhatóan felzihált, amikor kimondta a nevet. Sophia egy gyors pillantást vetett rá a válla fölött, mielőtt visszafordult volna Raphaelhez. – Damonnal és Benjaminnal együtt – mondta. – Úgy tudom, hogy mindhárman együtt éltek, és ugyanazon az éjszakán haltak meg.

– Uram – kezdett beszélni Wei Chen, de Raphael elhallgattatta a felemelt kezével. Giselle nem tartozott az övéi közé, de ismerte őt. Idős volt és ravasz, de nagyon kevés hatalommal rendelkezett. És éppen ezért döntött úgy, hogy Vancouverben fog élni, miután Lucien és Raphael a területeik határait az Egyesült Államok és Kanada közötti nemzetközi határhoz igazította. Nyugodt életet akart, és bízott abban, hogy a laza Lucien ezt meg is adja neki. Botorul, mint ez kiderült.

– Honnan tudod, hogy ezek hárman meghaltak? – kérdezte Raphael Sophiától.

– A nevük szerepelt Lucien levelében, egy fényképpel együtt. Mindkettő nálam van, uram, ha látni szeretné.

Raphael intett Duncannek, aki előrelépett, hogy átvegye Sophia kezéből a kabátja zsebéből előhúzott összehajtogatott borítékot. Duncan lassan kinyitotta a levelet, kirázta belőle a fényképet, és alaposan tanulmányozta, mielőtt a fényképet és a levelet is átadta volna Raphaelnek.

Raphael csak egy pillantást vetett a fényképre, és szinte azonnal továbbadta Cynnek. A figyelmét inkább Lucien levelére fordította. Ha korábban voltak is kétségei azzal kapcsolatban, amit Sophia mesélt, most már nem voltak. A kézírás Luciené volt, de ennél több is volt; a vámpírlord ereje beleivódott magába a pergamenbe, a sajnálat és a szomorúság, amit írás közben érzett, éppoly élénk volt, mint a finom vászonpapíron foltot hagyó könnycsepp. De Raphaelből együttérzés helyett inkább felháborodást váltottak ki vámpírlord társa szavai.

Lucien és Raphael majdnem egyidősek voltak, de a másik vámpír évtizedekkel azelőtt telepedett le Amerikában, hogy Raphael megérkezett volna az Újvilágba. Lucien eleinte a későbbi Kanada keleti tartományaira szorítkozott. Amikor elhatározta, hogy nyugat felé fog terjeszkedni, könnyedén megegyeztek Raphaellel egy területi határvonalban, amelyet az eseményeknek és az emberek településeinek növekedésével megfelelően mozdítottak. Lucien mindig is gyenge védelmezője volt a népének, és laza őrzője a területének, de megfelelően erős volt, hogy megtartsa azt, különösen, hogy nem érkezett komolyabb átvételi szándék.

De a jelenlegi helyzet még Lucien számára is új mélypontot jelentett. Az emberei meghaltak, álmukban gyilkolták meg őket, ő pedig eltűnt, nem hagyva hátra mást, mint egy sürgős hívást Sophiának és ezt a szánalmas levelet, amelyben Lucien bevallotta saját bűnrészességét, hogy a gyilkosokat egyenesen Giselle ajtajához vezette.

És most ezek az állatok, akik meggyilkolták Giselle-t és a szeretőit, nyilvánvalóan délre, Raphael területére költöztek, hogy folytassák a gyilkolászást. Véletlen volna, hogy Lucien arra utasította Sophiát, hogy kövesse őket? Hogy a levele összekapcsolta a két gyilkossági sorozatot? Raphael nem hitt a véletlenekben, különösen akkor nem, ha azokat Lucien önsajnálatba burkolózó szavaiba csomagolták.

De Raphael nem Lucien volt. Ő nem rejtőzködik el, amikor az emberei meghalnak. Meg fogja találni ezeket a gyilkosokat, és egyszer s mindenkorra felszámolja a fenyegetést.

És azután... talán itt volt az ideje, hogy új Lordot találjon a kanadai területek számára.

 

* * * *

 

Sophia csendben állt, és figyelte, ahogy Raphael elolvassa Lucien levelét. Tudta, hogy mennyire terhelő, emlékezett a saját dühére, amikor elolvasta. Csak elképzelni tudta Raphael dühét. Az ő vámpírjait sodorta veszélybe Lucien azzal, hogy elrejtőzött, ahelyett, hogy foglalkozott volna az általa okozott tragédiával.

Összerándult, amikor Raphael hirtelen egy parancsot vakkantott.

– Wei Chen – mondta. – Valaki vezesse Sophiát a vendégszobába!

– De uram... – Sophia tiltakozása elhalt az ajkán, amikor a hatalmas Lord felé fordította fekete tekintetét. Érezte, ahogy felgyorsul a szívverése, érezte, ahogy a saját ereje próbál a felszínre törni, ahogy minden védekező ösztöne egyszerre siklott a felszínre. Brutálisan elfojtotta a reakciót, majdnem elájult az erőfeszítéstől, de tudta, hogy másodperceken belül halott lenne, ha Raphael úgy akarná. És a férfi dühös volt. Nem kellett ismernie őt ahhoz, hogy ezt lássa. A dühe különálló lényként volt jelen a szobában, mint a forróság és a harag teremtménye.

Térdre rogyott, hajlandó volt könyörögni azért, amit akart, amire szüksége volt – hogy részt vehessen a gyilkosok utáni hajszában. Mert egynél többnek kellett lenni. Valószínűleg egy egész gyilkos falka. Egyetlen ember sem tudott volna elintézni három vámpírt, és Lucient fedezékbe űzni. Azt akarta, hogy ezek az emberek az igazságszolgáltatás elé kerüljenek – a vámpír igazságszolgáltatás elé. Olyan okokból, amelyeket nem tudott megmagyarázni, ez többet számított neki, mint bármi más az elmúlt évszázadokban – egy kivétellel, és ez volt az a valami, valaki, akire soha nem engedte meg magának, hogy gondoljon.

– Lord Raphael – mondta, és próbálta visszatartani a könyörgést a hangjából. – Engedje meg, hogy részese legyek ennek! Lucien gyermekeit gyilkolták meg, és igen, legalább részben az ő hibája volt – sietett hozzátenni. – De az atyám életben van, uram! Ezt biztosan tudom!

A hangja elhalt, a torka hirtelen kiszáradt, mint a sivatag, ahogy Raphael amúgy is hűvös arckifejezése teljesen fagyossá vált. Sophia abban a pillanatban tudta, hogy Lucien hátralévő éjszakáit egy ujján meg lehetne számolni, ha Raphael élve rátalálna.

Forró könnycseppek gyülekeztek a szemhéja mögött, a szíve fájdalmasan összeszorult. Szerette Lucient. A sok hibája ellenére az élet legnagyobb ajándékát adta neki, amikor átváltoztatta, és annyi örömöt osztottak meg egymással. Fájt volna neki, ha meghal, még akkor is, ha ezt ő maga okozta.

Lehajtotta a fejét, nem akarta hagyni, hogy Raphael, vagy a többiek tanúi legyenek a fájdalmának. Összeszorította az állkapcsát, és félretolva a bánatát, felemelte a tekintetét, hogy ismét a férfi szemébe nézhessen.

– Tudom, hogy nincs szüksége a segítségemre, Lord Raphael, de könyörgöm, engedje meg, hogy felajánljam! Lucien népe érdekében, akik nem érdemlik meg, hogy szenvedjenek az ő vétkei miatt!

 Raphael csak nézett rá kifejezéstelenül.

– Wei Chen, valaki kísérje el Sophiát a szobájába! – mondta.

– Igenis, uram! – szólalt meg Sophia mögött a seattle-i fészek vezetője.

Sophia kecsesen talpra állt, és időben megfordult, hogy lássa, amint egy karcsú, fiatal vámpír tanácskozik Wei Chennel, aki felnézett, és elkapta a tekintetét. – Sophia – mondta a férfi. – Ő itt Lukas. Ő fogja megmutatni neked a szobát, amit az itt tartózkodásod alatt fogsz használni.

Sophia bólintott, majd vette a merészséget, és ismét Raphael felé fordult.

– Uram? – kérdezte. A férfi továbbra sem szólt semmit, csak nézte őt kifejezéstelen arccal, amely nem árulta el, hogy mi jár a fejében. Sophia mély levegőt vett, és elindult a várakozó Lukas felé, tudatában annak, hogy mindenki őt figyeli, ahogy átkanyarog a bútorcsoportok között a visszhangos teremben.

Legalább nem küldte azonnal haza. Már ez is valami. És ha megpróbálta volna... neki is megvolt a maga ereje. Sokkal több, mint amennyit mutatott. Ahhoz nem volt elég, hogy felvegye a harcot Raphaellel, de ahhoz igen, hogy kihívjon bárkit, aki azt hiheti, hogy félreállíthatja, mint egy nemkívánatos kölyökkutyát. Vadászni fog a gyilkosokra. Raphael segítségével vagy anélkül.

Tizenkettedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

– Igazat mond – mondta Duncan, miután az ajtók biztosan becsukódtak a látogatójuk mögött.

– Amit tud róla – pontosította Wei Chen, és ismét helyet foglalt. – Megkértem az embereinket, hogy ellenőrizzék. Ahogy mondta is, közel egy évszázada él lent Dél- és Közép-Amerikában, utoljára Rióban. Mindent egybevetve, mester nélkül, a radar alatt él. Tudja, milyen lazán kezelik az ilyen dolgokat odalent.

Raphael hátradőlt, elégedetten hagyva, hogy az emberei megbeszéljék a dolgot.

– Tegnap repült ide, uram – tájékoztatta Juro. – Magánrepülőgéppel érkezett, de a távolság miatt többször meg kellett állnia, és eltartott egy darabig. Az út legalább egy része azonban nappali fényben történt, ami alátámasztja a sürgősségre vonatkozó állítását.

Cyn volt az, aki feltette a kérdést, ami mindannyiuk fejében ott motoszkált.

– Szóval, hol van ez a Lucien fickó? Meghalt?

Raphael összes embere rá nézett a válaszért. Elgondolkodott, ujjai szórakozottan simogatták Cyn lábát.

– Nem, nem halt meg. Lucien sosem tartozott közöttünk a legerősebbek közé, de az ereje így is jelentős volt. A halála minden bizonnyal érzékelhető lett volna számotokra itt Seattle-ben, Wei Chen, és valószínűleg még a legtöbbünk számára Malibuban is. Különösen, ha váratlanul érte a halál. Még ha egy államcsíny során valamelyik saját embere is iktatta volna ki, lett volna legalább a gyermekei között néhány veszteség, és az a sok haláleset biztosan érezhető lett volna. Hacsak Luciennek nincs olyan gyereke, akiről nem tudunk. Valaki, aki elég erős ahhoz, hogy kiiktassa az atyját, és zökkenőmentesen átvegye a hatalmat.

Duncan halkan felhorkant, és megkerülte, hogy elfoglalja a Cyn melletti széket.

– Nagyon valószínűtlen, uram! Lucien mindig is játszótársakat választott gyermekeinek, nem játékosokat.

– Sophia képes lenne rá – jegyezte meg Wei Chen. – Rejti az erejét, de ott van.

– Valószínűleg képes lenne rá – értett egyet Duncan elgondolkodva. – De az elmúlt száz évet azzal töltötte, hogy atyjának hedonista nyomdokait követte, így az ereje többnyire potenciális maradt. És ha kiiktatta volna, aligha kockáztatná meg, hogy idejöjjön azzal az ürüggyel, hogy őt keresi. Semmi értelme nem lenne. Ráadásul úgy tűnik, őszintén törődik Luciennel, ami valószínűtlenné teszi, hogy megölte volna őt.

– Lehetséges – ismerte el Wei Chen. – Uram – folytatta, és Raphaelhez fordult. – Előfordulhat, hogy Lucien elég jól elrejtse a kisugárzását, hogy ne lehessen megtalálni?

Raphael megvonta a vállát.

– Előlem nem. Nincs a területemen, de életben van, és meg fogom találni!

Cyn nyugtalanul mocorgott.

– De nem az ő megtalálása az elsődleges feladatunk, ugye? Ha nincs itt, akkor nem fontos, kivéve, hogy most már tudjuk, hogy a gyilkosok onnan indultak, és ide utaztak.

– Miért? – kérdezte Wei Chen. – Ez az amit tudni szeretnék! És hogyan döntötték el, hogy kik legyenek a célpontjaik? Jeremy – fordult a mellette csendben ülő vámpírhoz. – Ismerted Giselle-t vagy a fészektársait? Véletlenül nem dolgoztál nekik?

Jeremy rögtön megrázta a fejét. – Minden ügyfelem az Egyesült Államokban él. És nem végeztem munkát sem Marcónak, sem Prestonnak, szóval nem lehet ez a kapcsolat.

Wei Chen frusztráltan felsóhajtott.

– Szóval, miért pont ők? Hogyan kerültek ezeknek a gyilkosoknak a látókörébe?

– Nem ők voltak – mondta hirtelen Cyn. Figyelmesen előrehajolt. – Lefogadom, hogy azok az emberek soha nem látták azelőtt a vámpír célpontjaikat, mielőtt lecsaptak rájuk!

A seattle-i vámpírok egyformán kétkedő arckifejezéssel bámultak rá. Annak ellenére, amit Raphael korábban mondott nekik, arra számítottak, hogy az ő Cynje nem több, mint karácsonyfadísz. Duncan és Juro jobban tudták, és elgondolkodó arckifejezéssel néztek rá, de Cyn mindannyiukat figyelmen kívül hagyta.

– Beszélnünk kell azzal a helyi fickóval – mondta félig-meddig magában, mielőtt a tekintetét Lorenre fordította volna. – Colin Murphyvel.

Loren bólintott. – Azt gondoltam, hogy ma este nem lesz rá időnk. Holnap napnyugta után egy órával itt lesz. De miért fontos ez? Bizonyára mi mindannyian, akik itt vagyunk ebben a szobában, mi vagyunk a legjobban képzettek, hogy megtaláljuk és elpusztítsuk ezeket az embereket. Őszintén szólva a legkevésbé sincs szükségünk az emberi hatóságok beavatkozására, akik csak az utunkba állnának!

– Előfordulhat – ismerte el Cyn kevés meggyőződéssel. – De gondolj bele! Tudjuk, hogy Lucien árulta el az emberei tartózkodási helyét a gyilkosoknak. Hajlandó vagyok megadni neki a kételkedés lehetőségét, és feltételezni, hogy nem annak tudatában tette, hogy mi fog történni velük. De ez azt jelenti, hogy bárkinek is mondta el, olyasvalaki volt, akit ismert és akiben megbízott. Valószínűleg nem a gyilkosoknak, hanem valakinek, aki velük dolgozik.

– Miért mondod ezt? – kérdezte Loren.

– Lucien egy vámpírlord. Még ha nem is a legerősebb a környéken, legalább annyi ereje van, hogy tud olvasni az emberekben. Nem lenne tudatában, ha az illető, akivel beszélget, eléggé gyűlöli őt ahhoz, hogy gyilkosságot kövessen el?

– Feltéve, hogy vette a fáradságot, hogy utánanézzen – jegyezte meg Duncan. – Ha olyan valaki volt, akiben megbízott, akit évek óta ismert... – Megrázta a fejét. – Lehet, hogy észre sem vette volna a szimpátia megváltozását.

– De látod, ezért van szükségünk ennek a Colinnak az együttműködésére! Nem ismerem az itteni embereket. Nem tudom, ki gyűlölheti annyira a vámpírokat, hogy el akarná őket tűntetni, vagy kinek van gyomra és szervezete ahhoz, hogy többszörös gyilkosságot kövessen el. És te tudod? – kérdezte Lorent.

Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, aztán becsukta, és elkomorult, egyértelműen elgondolkodva Cyn kérdésén. Megrázta a fejét.

– Nem, nem tudom, és igazad van, kellene. De ha ez Vancouverben kezdődött, akkor lehet, hogy nincs is benne helyi lakos.

Cyn megvonta a vállát.

– Ez visszavezet minket ahhoz, hogy honnan tudták, hol lakik Marco és Preston. Valamint Jeremy is, de különösen Marco és Preston. Mariane bement a városba. Bárki követhette volna hazáig, és ő észre sem vette volna.

– Ilyen lehetőség soha nem jutott volna eszébe, de miért is jutott volna? – kérdezte Jeremy kissé védekezően.

– Nem kellett volna – értett egyet Cyn. – És senki sem hibáztatja Mariane-t. A lényeg az, hogy könnyű lett volna megtudni, hogy te hol laksz, Jeremy, de Marco és Preston lakhelyét nem. Ők nem nagyon mozdultak ki, de ha mégis megtették, akkor azt többnyire más vámpírokkal tették. És ez nem olyan, mintha a külvárosban élnétek. A házaik mérföldekre voltak az autópályától. Ha nem tudtad volna, hol keresd őket, nem tudtad volna, hogy ott vannak!

– De a legtöbbünk most a birtokon belül él, még azok is, akik korábban külön éltek – ellenkezett Loren. – Honnan tudná meg valaki, hogy az a néhány közülünk, akik kint élnek, hol találhatóak?

– Pontosan – mondta Cyn. – Van valahol egy adatbázisod, címekkel, telefonszámokkal, ilyesmikkel?

– Természetesen vezetünk adatbázist. De az nem tartalmazza a biztonsági intézkedéseik részleteit. Nem vagyok benne biztos, hogy tudtam volna, ha valaki megkérdezi, hogy néz ki Marco vagy Preston magánlakosztálya.

– De mindketten ezen a területen éltek, mielőtt ezen a birtokon kezdtetek építkezni, igaz?

– Igen, így volt. Marco volt, aki először javasolta, hogy költözzünk ide, Cooper’s Restbe.

Cyn elgondolkodott ezen, és az ajka megvonaglott, miközben belülről harapdálta az alsó ajkát.

– Hány vámpír él odakint? – kérdezte.

Wei Chen kérdőn emelte a tekintetét Raphaelre. Cyn elkapta a pillantást, és elkomorult, de Raphael gyengéden megdörzsölte a kezével a derekát. Bólintva adott engedélyt a seattle-i fészekvezetőnek.

– Összesen negyvenhét vámpír tartozik az úgynevezett seattle-i fészekhez, bár magában a városban már csak néhányan élnek. A legtöbben itt élnek ezen a birtokon. Biztonságosabb, és őszintén szólva kényelmesebb is a mieink között lenni. Tíznél kevesebben tartanak fenn külön lakhelyet, beleértve azokat is, akik még mindig a városban élnek, bár a legtöbben közülük legalább egy kis időt rendszeresen itt töltenek. Marco és Preston azok közé tartozott, akik külön éltek, és ők éltek legrégebben ezen a vidéken. Jeremy a seattle-i fészekben élt, amíg össze nem jött Mariane-nel, és nem építettek saját házat.

– Saját házat akart – erősítette meg Jeremy halkan. – Azért vettünk itt fent, hogy közel legyünk az új birtokhoz.

Cyn nyugtalanul kopogott az ujjaival a combján, és Raphael tudta, mi lesz a következő kérdése. Azt is tudta, miért tétovázik a lány feltenni.

– Milyenek voltak a nappali alvási szokásaid, Jeremy? – kérdezte meg Raphael Cyn helyett.

Jeremy egy pillanatra meglepődött a kérdésen, de mivel az atyjától érkezett, elég gyorsan válaszolt.

– Egy páncélteremben, uram. Mint amilyen itt is van. Sokkal kisebb persze, de ugyanolyan biztonságos.

Cyn előrehajolt. – Akkor a semmiből építetted a házadat?

– Igen.

Cyn előre-hátra hajolt, majd bólintott.

– De ők ezt nem tudták – mondta elgondolkodva. – Tudták, hogy hol laksz, de nem tudtak az extra biztonságról.

– Nem – mondta Jeremy keserűen. – Ezért inkább megkínozták Mariane-t!

Raphael érezte, hogy Cyn megdermed, hallotta, ahogy élesen beszippantja a levegőt a burkolt célzás hallatán, hogy valahogy nem vesz tudomást a Mariane-nel történtekről. Ami bizonyára nem állt szándékában. Az ő Cynje sok minden volt, de érzéketlen, különösen más fájdalma iránt, nem volt.

– A párom és én – mondta Raphael nyomatékosan – teljes mértékben arra összpontosítunk, hogy igazságot szolgáltassunk azoknak, akik meghaltak, és azoknak, akik életben maradtak, Jeremy! Különösen Mariane-nek. Lehet, hogy Cyn módszerei neked nyersnek tűnnek, de ő sokkal képzettebb, mint bármelyikünk az ilyen emberi bűnözők leleplezésében!

Jeremy elpirult atyjának szelíd dorgálására.

– Elnézést kérek, uram! Nehéz tisztán gondolkodni.

– Megértem. Cyn?

Cyn erősen nekidőlt a férfi vigaszt nyújtó kezének.

– Oké – mondta mély lélegzetet véve. – Tudjuk, hogy Lucien elárulta Giselle-t és a fészkét, de azt nem árulhatta el, hol lakik Marco vagy Preston. Ahogy Jeremy és Mariane lakhelyét sem. Akkor ki adta ki őket? Ismerlek titeket, és ismerem Raphael biztonsági embereit. Nem igazán adtok fel hirdetéseket a sárga oldalakon a jelenlétetekről. És mégis, valahogy a gyilkosok nem csak azt tudták, hogy a másik kettő hol lakik, hanem azt is, hogy hol alszanak, mert feltételezem, hogy nem egy sötétítővel ellátott hátsó hálószobában tették. Marco és Preston sokáig túlélték. Biztos volt valamilyen rejtekhelyük, amit biztonságosnak gondoltak. Valahol a házukban vagy annak közelében, de nehezen megtalálható helyen, igazam van?

Wei Chen kellemetlen pillantást vetett Cynre, láthatóan nem volt hajlandó ilyen részleteket elárulni. Cyn türelmetlenül fújt egyet. – Meghaltak, Wei Chen! Bármilyen megállapodásuk is volt, nem működött!

Sóhajtott egyet. – Természetesen igazad van. Bocsánatot kérek! Ez egy automatikus reakció. Marcónak és Prestonnak volt egy-egy biztonságos szobája a házuk alatt. Nem olyan biztonságos, mint ami itt van, de minden bizonnyal elég biztonságos, legalábbis úgy gondoltuk. A bejáratok rejtve voltak, a szobák pedig megerősítettek.

– Hogyan jutottak be a gyilkosok? – Megfordult, hogy a válla fölött Raphaelre nézzen. – Tényleg meg kell vizsgálnom a házaikat. Nappal, amikor látom is, hogy mit nézek.

Raphael a homlokát ráncolta, nem tetszett neki a gondolat, hogy a nő védtelenül rohangáljon, miközben egy emberi önbíráskodó banda szabadon szaladgál, különösen annak fényében, amit Mariane-nel tettek. De Cyn nem látta a homlokráncolását; már visszafordult, hogy beszéljen Lorennel.

– Holnap napközben találkozni akarok Colin Murphyvel! Ha megadod a számát, én...

– Nem!

Cyn felkapta a fejét, és Raphaelre meredt.

– Holnap este találkozom ezzel az emberrel, és akkor majd eldöntjük, milyen irányt követünk!

A lány állkapcsa ingerülten megfeszült, de a férfi jól tudta, hogy nem fog vele vitatkozni a vámpírjai előtt. Ráadásul a nő elég értelmes volt ahhoz, hogy tudja, mikor nem engedi magát megingatni, és ebben az egy pontban nem fogja magát meggondolni. Amíg nem találkozott ezzel a helyi rendőrrel, nem hagyja Cynt egyedül vele. Ami azt illeti, még akkor sem bízna meg a férfiban. Ha a párja úgy érezné, hogy a nyomozás valamelyik részét napközben kell folytatnia, akkor mellé rendelne egy testőrt, aki vele tartana. A saját emberét, akiben abszolút megbízott.

Felállt, felcsúsztatta a kezét Cyn vállára, majd végig a karján, összefonta az ujjaikat, és talpra húzta, miközben átkozta a még mindig rövid tavaszi éjszakákat.

– A napkelte már közel van. Holnap este újra találkozunk, és eldöntjük, hogyan tovább. Duncan, hozd ide Maxime-ot Malibuból! Tudni akarom, hogy megsértették-e elektronikusan vagy más módon a biztonságunkat! Wei Chen, azt akarom, hogy az összes vámpírom a következő napfelkeltéig a birtok falain belül legyen!

– Uram – mondta gyorsan Loren. – Figyelmeztetést küldtünk, amint Marcót és Prestont megölték. A legtöbb emberünk már bejött, de néhányuknak vannak kinn szeretőik...

– Mindenki! – jelentette ki Raphael. – Nincs kivétel, különben nekem felelnek!

 

* * * *

 

Cyn szinte már azelőtt kilépett a liftből, hogy az ajtók teljesen kinyíltak volna, kabátját rádobta egy székre, és szaggatott, nyugtalan mozdulatokkal megszabadult a vállhevederétől.

Raphael félig lehunyt szemekkel figyelte a nőt. Utálta, ha megmondják neki, mit nem tehet. Túl sokáig volt egyedül. Már gyerekkorában is, amikor az egyetlen felügyelője a felbérelt dadus volt, akinek leginkább az volt az érdeke, hogy saját magát szórakoztassa, és ne őt zavarja. Magában megvonta a vállát. Nem érdekelte, hogy a korlátozásai felborzolják a nő túlfejlett szabadságérzetét. Sokkal szívesebben foglalkozna a lány haragjával, mint a halálával. Cyn ellenőrizte a fegyverét, kivette a tárat, és felhúzta a závárt, hogy ellenőrizze az állapotát – ezt sosem mulasztotta el megtenni, bármennyire is dühös volt.

Raphael kibújt a ruháiból, időt szakítva, hogy felakassza őket a szekrénybe. Ez a szállás egyáltalán nem hasonlított a malibui birtokán lévőkhöz, csak egyetlen nagy szoba volt, amely hálószobaként és nappaliként is szolgált, és volt egy nagyvonalú fürdő is. Azonban teljesen bensőséges és biztonságos volt, és ez volt a lényeg. A lift kódolt zárral volt ellátva, amely minden reggel automatikusan bekapcsolódott, és a kódot senki más nem ismerte, csak Cyn és ő maga. És egyiküknek sem lett volna oka arra, hogy napközben kimozduljon a látogatás idején. Ezzel a véleménnyel Cyn biztosan nem értett volna egyet.

Az esti fegyverrel kapcsolatos rutinját befejezve, Cyn a szekrényhez lépett, és vetkőzni kezdett, továbbra is kerülve a férfit, nem nézett rá, miközben lerúgta a csizmáját, és levetkőzött, csak akkor ért hozzá véletlenül, amikor lehajolt, hogy felkapja a kabátját, és felakassza. Raphael farka megkeményedett a sok szép bőr láttán, majd tovább merevedett, amikor a lány kikapcsolta a melltartójának elülső kapcsát, és levette, majd lehajolt, hogy levegye a rajta lévő csipkés bugyit. Raphael nem is igyekezett leplezni az immár meztelen testre érkező reakcióit, hagyta, hogy a pillantása végigvándoroljon a lány domborulatain, és megállt, hogy megcsodálja ínycsiklandó melleit, amelyeknek rózsás csúcsai máris megduzzadtak a tekintete alatt. Éhesen felmordult, és felnézve látta, hogy a lány csípőre tett kézzel és szikrázó szemekkel figyeli őt. Ellenállhatatlanul csábítóan nézett ki, bár Raphael kételte, hogy ezt a hatást akarta volna elérni. Elfojtotta az ajkait meggörbíteni igyekvő mosolyt, és várakozóan belenézett a lány szemébe.

– Megbízol benne? – kérdezte hirtelen.

Raphael szemöldöke meglepetten emelkedett fel.

– Sophiában? – kérdezett rá.

– Természetesen Sophiában! – csattant fel a lány. – Volt ma este egy másik kövér spanyol csaj is abban a szobában?

Raphael majdnem megfulladt, miközben próbált nem nevetni, és rövid időre az jutott eszébe, hogy még jó, hogy a nő már letette a fegyvert. – Miért pont spanyol? – kérdezte. – Brazíliából repült ide.

– Én pedig tizennyolc évesen egy nyarat Párizsban töltöttem. Ettől még nem vagyok francia. Összeköpködte a szőnyeget, miközben végigpörgette a névsort. Hidd el, az anyanyelve kasztíliai spanyol! – A lány szeme összeszűkülve tanulmányozta a férfit. – És az biztos, hogy pokolian tetszettél neki!

Raphael flegmán megvonta a vállát.

– Vonzó nő, aki hozzászokott, hogy a külsejével manipulálja a férfiakat.

– Térdre ereszkedett volna, és mindenki előtt leszopott volna, csak az ujjadat kellett volna begörbítened! – vicsorogta Cyn.

Raphael elvesztette a harcot a nevetéssel szemben, és a karjaiba kapta a nőt, mielőtt az felrobbanhatott volna. A falhoz szorítva csapdába ejtette őt nagyobb testtömegével, és hagyta, hogy erekciója a lány selymes combjai közé csusszanjon.

– Túlzás, Cynem! Féltékeny vagy?

– Álmaidban, agyaras fiú!

– Álmaimban – dorombolta a lány füle mellett –, nincs senki más a lábaim között, csak te, lubimaya!

– Okos húzás, hiszen én vagyok az, aki melletted fekszik, miközben alszol.

– Későre jár, édes Cyn, különben bemutatót tartanék neked az álmaimból! – mondta a férfi kimerültséget színlelve, és erősen nekidőlve a lánynak, mindkettőjüket elmanőverezve a faltól, amíg az ágyra nem zuhantak. Aztán egy gyors, biztos mozdulattal átölelte egyik nagy kezével a lány csípőjét, és maga alá simította, odabújva a puha nyakához.

– Azt hittem, fáradt vagy – mormolta a lány, miközben a férfi ujjai végigsétáltak lapos hasának sima bőrén, majd szétfeszítve a combjait, hogy belemerüljenek a köztük lévő bársonyos redőkbe.

– Úgy tűnik, erőre kaptam! – incselkedett a férfi.

A nő szívdobbanása a férfi mellkasának csapódott, a lélegzete meleg fuvallatként szállt, miközben a vállába markolt, és körmei a testébe vájtak. – Raphael! – zihálta, és teste Raphael felé ívelt, miközben a férfi először egyik, majd a második ujját is mélyen belé csúsztatta. A nő felemelte a csípőjét, elébe ment a férfi mozdulatainak, és szélesebbre tárta a lábait, hogy még mélyebbre vonja a férfit édes, forró, szaténsima és nedves belsejébe, amely vágyakozott az érintésére, a behatolására. Raphael felnyögött, tudva, hogy ténylegesen túl kevés az idő, bár a farka fájdalmasan feszült, alig várva, hogy eltemesse magát a nő buja testének vulkanikus forróságában.

Cyn halkan nyüszítve még többet akart, a férfi kezéhez dörgölőzött, ujjai ökölbe szorultak a hajában, és hívogatóan szorította a nyakát a férfi szájához. Raphael hozzányomta a nyelvét a lány nyakszirtjének lédús duzzanatához, de nem harapott bele, még nem. A lány csalódott nyögésére, elvigyorodva elindult a nyelvével lefelé, végighaladt a kulcscsont ívén, majd tovább lefelé, amíg el nem kapta a szájával a mellbimbóját, és finoman megharapta. A lány felkiáltott, lábát a férfi csípője köré fonta, és le-fel mozgott a férfi ujjain. Raphael figyelmeztetés nélkül becsúsztatta a harmadik ujját is a lányba, és elkezdte ki-be süllyeszteni, utánozva azt a műveletet, amire a farka éhezett, élvezve a lány síkos melegét, izmainak remegését, az apró, éhes hangokat, amelyeket kiadott, miközben a csípője fel-le mozgott, a lélegzete kapkodva jött, miközben újra és újra a nevét suttogta, mintegy könyörgésként az orgazmusért.

És a férfi még mindig várt, várt, amíg a nő szinte már sikoltotta a nevét, amikor már olyan erősen szorult az ujjai köré, hogy alig tudta mozgatni a kezét. A hüvelykujjával könnyedén végigsimított a csiklóján, egyszer, kétszer és harmadszor is, mielőtt teljesen megsimogatta volna, előre-hátra dörzsölte, amíg a nő egész teste meg nem feszült alatta, selymes falai összerándultak, mellbimbói olyan kemények lettek, hogy meleg, sima köveknek érezte őket a mellkasán. Cyn sóhajtva szippantotta be a levegőt, a levegő megrekedt a tüdejében az orgazmus puszta nagysága miatt. A férfi felemelte a fejét, és agyarait a nő nyakába mélyesztette, a meleg, édes vér áradata betöltötte a száját, amivel újra csúcsra juttatta a lányt, akinek szenvedélyes sikolya betöltötte a fülét. Szorosan tartotta őt, élvezte az ízét, miközben remegett alatta, belső izmai hullámoztak az ujjai körül, miközben újra és újra végigsimított rajta; a lány teste remegett, mintha sokkot kapott volna minden alkalommal, amikor a hüvelykujja megsimogatta a duzzadt csiklóját.

Amikor végül a lány elernyedt, karjai gyengén kapaszkodtak belé, a férfi visszahúzta az agyarait, és megnyalta a kis sebet. Óvatosan kihúzta ujjait a nő még mindig remegő testének mélyéről, orgazmusának nedvei beborították az ujjait, és benedvesítették a hasát, miközben a kezét a lány csupasz csípője köré fonta, és közelebb húzta a karjainak biztonságába.

– Tartozom neked egy szopással – motyogta, már félálomban, ahogy összegömbölyödött a férfi ölelésében. A férfi karjai köré zárultak, csupasz mellei a mellkasához nyomódtak, szíve dobogása megnyugtató metronómként hatott, miközben egyre közelebb sodródott a nappali álomhoz.

Ahogy a nap fénye megvilágította a horizontot, elmosolyodott, és arra gondolt, hogy a következő ébredése édes lesz. Utolsó gondolata, amikor a nap teljesen felkúszott a reggeli égboltra, és elrabolta mind a mosolyát, mind az öntudatát, az volt, hogy az éjszaka túl könnyen ért véget. És Cyn egy szót sem szólt a tilalmáról, hogy nélküle menjen a városba.

 

* * * *

 

Raphael tudta, hogy Cyn mikor csúszott ki a közös ágyukból. Álmában figyelte, ahogy a lány gyorsan felöltözik, és felveszi a fegyverét, mielőtt letérdel mellé az ágyra. Előrehajolt, és egy búcsúcsókot nyomott a férfi ajkaira. Raphael dühöngött, a párkapcsolaton keresztüli kapcsolatuk elég erős volt ahhoz, hogy a lány szeme kitáguljon, amikor a dühe keményen a tudatához csapódott. Egy pillanatra azt hitte, határozatlanságot olvas a lány arcáról. De aztán a lány felsóhajtott, és azt suttogta: – Nem lesz semmi bajom. Ígérem!

És már el is tűnt.