25.-26.-27. Fejezet

 

Huszonötödik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael már akkor kiszállt a terepjáróból, miközben az még gurult. Duncan azonnal csatlakozott hozzá, egy rejtélyes pillantást vetve rá, amit ő figyelmen kívül hagyott, míg Juro halkan káromkodott ritkán előforduló meglepettségében. Raphael nem aggódott. Itt nem volt semmi, ami fenyegethette volna.

Körbepillantott a tisztáson, felmérte az egyik oldalon álló ütött-kopott teherautót, és a rendezetlen fahalmot a hátsó fém szerszámoskamra mellett. A lakóépület inkább kunyhó volt, mint ház, elég kicsi ahhoz, hogy gyaníthatóan csak egy szobája legyen, a fa részeket kétségbeesetten fel kellene már újítani, az ablakokat pedig leragasztani, vagy lefesteni. Raphael nem tudta biztosan megmondani. Talán mindkettőt. A magányos ajtó úgy nézett ki, mintha többe került volna, mint az egész kunyhó körülötte, ami elárulta, hogy a tulajdonos nem sokat tudott a biztonságról.

A mellette álló Duncan is felmérte a környéket.

– Egyetlen emberi férfi van a házban, uram. Ki ő?

– Hugh Pulaski.

Duncan kíváncsian döntötte oldalra a fejét.

– Egy nagyon ostoba férfi – tette hozzá Raphael.

Duncan megvonta a vállát.

– Az ajtó meglehetősen erősnek tűnik. A falak viszont...

Raphael kivillantotta a fogait.

– Gondoltam, először megpróbálunk bekopogtatni. Lenne néhány kérdésem hozzá.

Duncan bólintott, felszökkent a rozoga verandára, és hangosan bekopogott. Raphael hallotta a mozgást odabent. A pokolba is, még a férfi szapora szívverését és ziháló lélegzetvételét is hallotta. Az ember azt talán nem tudta, hogy vámpírok vannak az udvarán, de azt biztosan tudta, hogy nem barát.

– Hugh Pulaski! – szólította Raphael. – Tudjuk, hogy ott vagy!

Az ajtó hirtelen kicsapódott, és egy sörétes puska jelent meg a szúnyoghálós ajtón keresztül, a mögötte álló férfi már a ravaszra görbítette az ujját. Juro Raphael elé ugrott, míg Duncan emberfeletti gyorsaságát kihasználva megragadta a fegyver csövét, és felfelé rántotta, mielőtt az ember befejezhette volna a ravasz megnyomását. Elég erővel rántotta meg a puskát Pulaski kezében, hogy az embert is kihúzza a ház biztonságából. Ráébredve, hogy mit tett, Pulaski kétségbeesetten felsikoltott, és próbált megfordulni, de Duncan már a férfi torkára zárta az ujjait.

– Ezért meg kéne ölnöm téged! – mondta Duncan feszülten, és a puskát az udvarra dobta.

Raphael közelebb sétált.

– Még ne, Duncan! Előbb a kérdések.

– Nem tudom, hogy kik a faszok vagytok – próbált kiabálni Pulaski –, de nem kell...

Duncan kivillantotta az agyarait, elvágva ezzel a férfi szavait. A mosdatlan testen lévő emberi izzadság szúrós szaga betöltötte Raphael orrlyukait, és fintorogva megszólalt.

– Ha megtennéd, Duncan!

Pulaski felsikoltott, miközben átrepült a levegőben, hogy azután nyögve landoljon Raphael lábai előtt.

– Mit akarsz? – nyüszítette remegve. – Nem tudok többet a gyilkosságokról! Esküszöm!

Raphael lenézett az emberiség szűkölő darabjára.

– Hazudsz! És erre majd később még visszatérünk. De előbb... – Leguggolt, és engedte, hogy az ereje annyira felemelkedjen, hogy felkavarja a körülöttük lévő földet, amíg az emberi féreg össze nem rogyott a pillantása ezüstös ragyogása alatt. – Ma délután megfenyegetted a páromat. Magas, gyönyörű, sötét hajú? Emlékszel rá?

– Nem, nem! Soha nem láttam... – Felsikoltott, amikor Raphael ereje a szíve köré zárult, de csak annyira, hogy fájjon... nagyon.

Raphael halkan ciccegett. – A gyilkos barátaid semmit sem tanítottak neked a vámpírokról? Elvégre egy jó vadász mindig ismeri a zsákmányát. És én mindent tudok rólad, Hugh Pulaski!

Könnyek csorogtak végig a férfi arcán, sávokat vágva a vaskos izzadságban. Valamit motyogott az orra alatt. Úgy hangzott, mintha imádkozna.

Raphael felnevetett. – Jobban tennéd, ha hozzám imádkoznál, ember! Az életed ma este az én kezemben van, nem az Istenedében! Most pedig... – belemélyedt Pulaski agyába, arra kényszerítve, hogy felnézzen. – Azt hiszem, bocsánatot akartál kérni, ugye?

Pulaski kétségbeesetten bólintott, a szemei fehéren forogtak a rettegéstől. – Sajnálom, sajnálom!

Raphael megvonta a vállát. – Persze jobb lenne, ha közvetlenül a páromtól kérnél bocsánatot, de ez nem fog megtörténni. Sőt, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha teljesen elhagynád ezt a területet! Nem olyan szomszéd vagy, amilyet a népem mellé képzeltem!

– Elmegyek. Elmegyek! Már holnap elmegyek!

Raphael elkomorult, és Pulaski ismét felsikoltott. – Ma este – zokogta. – Elmegyek ma este! Ígérem! Elmegyek! Csak kérlek, ne bánts többé!

– Fáj? Ó, Hugh! Te még nem tudod, mi az a fájdalom!

Raphael figyelmen kívül hagyta az ember szánalmas nyöszörgését, és elkezdett Hugh Pulaski agyában turkálni, a szája undorodva szorult össze. A férfi egy senki volt. Egy gazdag ember, aki szegénynek tettette magát, kis ember, aki nagynak színlelte magát. Egy hazug és csaló. És ez, ez a puhatestű csiga merészelte Cynt sértegetni és erőszakkal fenyegetni? Raphael szívességet tenne a világnak, ha megszabadítaná ettől az ócska szeméttől. De ma este nem ez volt a célja.

Cyn testőre, Robbie biztos volt benne, hogy Pulaski többet tud, mint amit hajlandó volt elmondani ma délután Colin Murphynek. De az is lehetséges volt, hogy Pulaski többet tud, mint amennyit gondolt, hogy tud. Raphael egy szuggesztiót küldött az ember elméjébe, ami a közelmúltbeli vámpírgyilkosságokra, és a mögötte álló emberekre irányította.

Pulaski rángatózni kezdett a földön fekve, a szemei kifordultak, a szájából pedig csorgott a nyál. Úgy nézett ki, mint egy idióta, de nem volt maradandó károsodása. Még nem.

Raphael követte az ember kicsavarodott gondolatait, a borzongó izgalmat, amit Marco és Preston meggyilkolása hallatán érzett, valamint a fordulatot, amikor ez átváltozott beteges, perverz izgalommá Mariane brutális megerőszakolásának hírére. Raphael felmordult, és mélyebbre ásott, egyre messzebbre ment vissza az időben. Pulaski valamiféle kocsmában volt. Kicsi és sötét hely volt, világítás csak a bárpult felett volt, és csak néhány asztal burkolózott sűrű füstbe és mély árnyékba. Sör-, izzadság- és régi cigarettaszag terjengett benn, egy a nem is olyan távoli múltban eldugult vécé elhúzódó szagával. Az egyetlen zaj valamilyen beszélgetés halk duruzsolása volt, túl halk ahhoz, hogy érteni lehessen. Néhány szó azért kivehető volt. Elég a tudathoz, hogy vadászni mennek néhány vámpírra, nappal lecsapva rájuk, amíg alszanak. Senki sem tudna meg róla semmit, amíg nem lenne túl késő, és addigra már rég eltűnnének.

Raphael rákényszerítette Hugh-t, hogy mélyebbre nézzen, hogy meglássa a részleteket, azokat a dolgokat, amelyek felett elsiklott a tudatos figyelem nélkül. A kocsma részletei – a tábla, amely valami sört reklámozott, a márka kivehetetlen volt, mert az izzók fele kiégett, a poros szarvasfej a pénztárgép fölött, és az agancsa köré csavarodott műanyag girland. Részletek az összeesküvőkről – emberekről, akiket Hugh jól ismert, és másokról, akiket nem. De Raphaelt az általa ismert emberek érdekelték. Tovább kutakodott, egészen addig nyomta, amíg az ember torkából már önkéntelen nyöszörgés tört fel, és a háta ívbe feszülve felemelkedett a földtől az erőlködéstől.

Raphael elengedte.

Bűz töltötte meg a levegőt, ahogy Pulaski összevizelte magát. Belehemperedett a sárba, és egészen kicsire összegömbölyödve, szánalmasan sírdogált a saját szenvedése miatt.

Raphael ellépett mellőle, és lerázta a koszt a kabátjáról.

– Ne felejtsd el, Hugh Pulaski! – mondta, és szenvtelenül figyelte, ahogy az ember megdermedve hallgatja. – Ma este elhagyod ezt a területet! És ezt véglegesen teszed! Tudni fogom, ha visszajössz!

Duncan visszakísérte a terepjáróhoz, míg Juro a nyöszörgő ember fölött állva várakozott. Amint Raphael mögött becsukódott a terepjáró ajtaja, Juro is követte őket, a legcsekélyebb reakciót sem mutatva az emberre vagy a szenvedésére, beszállt a vezetőülésre.

Felnézett, és pillantása találkozott Raphael tekintetével a visszapillantó tükörben.

– Uram?

Raphael végiggondolta, mennyi idő maradt még reggelig.

– Keresd meg Wei Chent és Lorent! – mondta Juronak. – Mondd meg nekik, hogy találkozzunk a birtokon!

Juro szűk körben megfordította a terepjárót, a kerekek elég közel kerültek Pulaskihez, hogy a felverődő földdarabok ráessenek, elég közel, hogy sikoltozva eltávolodjon a nagy terepjárótól. Raphael a biztonsági főnökére pillantott, és elkapta a nagydarab vámpír szájának enyhe megvonaglását. Juro nagyon kedvelte Cynt. Tisztelte őt, ami már jelentett valamit. Nem sok lény volt, akit Juro tisztelt, legyen az ember vagy vámpír.

Miközben visszavezettek a főútra, Raphael átgondolta mindazt, amit Pulaski zavaros agyából megtudott. Voltak benne hasznos információk, de értelmezést igényeltek. Eredetileg Wei Chennel és Lorennel akart találkozni, mert ők helyiek voltak. De amire igazán szüksége volt ehhez, az egy helyi és emberi személy volt. Valaki olyan, mint Colin Murphy.

* * * *

 

Raphael azonnal kiszúrta Elkét, amint belépett az üvegajtón. Pontosan abban a pozícióban állt őrségben, ahol korábban is állt, amikor ő távozott.

– Uram! – mondta, amikor meglátta őt.

Raphael kérdőn döntötte oldalra a fejét.

– Néhány órára feljött korábban. Kártyáztunk – tette hozzá becsmérlően. – Szerintem szándékosan tette.

– Semmi kétség – értett egyet Raphael. – De nem fog működni. Mikor volt ez?

Elkének nem kellett az órájára nézni. Mint minden vámpír, ő is a nap következő érkezése alapján mérte az időt, és pontosan tudta, mennyi idő telt el, mert tudta, mennyi idő maradt még hátra. – Egy órája, uram. Esetleg még néhány perc.

Bólintott, és megfordult, amikor meghallotta, hogy újabb járművek érkeznek a kapun keresztül. Juro az ajtó közelében állva megfordult, és így szólt: – Wei Chen, uram. Loren nincs vele.

Raphael megállt a kabátja levevésében.

– Hol van?

Duncan kezében máris megjelent a mobilja. Mondott néhány szót, majd letette, és Raphaelhez fordult.

– Egy nyomot ellenőrzött, uram. Már úton van visszafelé.

Raphael és Duncan szkeptikus pillantást váltott. Loren Raphael saját gyermeke volt. A vámpír nem hazudhatott neki, nem sikeresen. Mégis, érdemes volt figyelni a helyzetet. Befejezte a kabátja levételét, és rádobta a hosszú kanapéra, nem messze Elkétől, mielőtt átment volna a tárgyalóterembe.

– Itt leszünk bent – mondta a nőnek, és jelzett Duncannek, hogy kövesse.

A nagy ajtók egyik oldalán telepedtek le, Raphael leült egy hatalmas, antik kanapé végébe, egyik lábát keresztbe tette a térdén, a karját pedig kinyújtotta a háttámlán.

Duncan a kanapé másik végébe ült le.

– Azonkívül, hogy Mr. Pulaski szoros kapcsolatban áll a fán lakó őseivel – mondta –, az agya elárult bármiféle megbízható információt?

Raphael enyhén elmosolyodott.

– Az az ember egy féreg. Néhány lábnyira ült azoktól az emberektől, akik megtervezték ezeket a gyilkosságokat, és túlságosan meg volt rémülve, hogy akár csak a válla fölött is átnézzen. Ehelyett hallgatózott, mint egy vénasszony a piacon. – Rosszallóan megvonta a vállát. – Sajnos a zene hangos volt, az összeesküvők pedig óvatosak.

Duncan tudálékos pillantása találkozott a vámpírlord tekintetével, és Raphael mosolya kiszélesedett.

– Ismerem az ügyességét, uram, és az elszántságát! Ha szükséges lett volna Pulaski csekély méretű agyát kitépni a fülén keresztül és leteríteni a földre, hogy megvizsgálhassuk, akkor azt is megtette volna!

– Nagyon szemléltető. De pontos. A féreg két embert ismert az érintettek közül. Az egyiket a becenéven szólította. Junior. Ez afféle gúnynév, olyasmi, aminek az összeesküvőt gyerekkorában nevezték, és láthatóan utálta. A másik Curtis. Nem tudom, hogy ez kereszt- vagy vezetéknév-e. És nem hiszem, hogy az embereink túl nagy segítségünkre lennének ebben.

Duncan elgondolkodva nézett rá.

– De Colin Murphy igen.

– Pontosan! Adjunk át neki mindent, amit Pulaskitól megtudtam, nemcsak a neveket, hanem a helyi kocsma leírását is, ahol találkoztak. Pulaski elég sok időt töltött ott, úgyhogy aki ismeri a helyet, annak tudnia kell azonosítani a kapott adatok alapján.

– És Cynthia?

– Mi van vele?

– Őt is tájékoztatja majd ezekről az új fejleményekről?

Raphael dobolni kezdett az ujjaival a kanapé bolyhos háttámláján.

– A közelében sem akarom tudni ennek, de nagyon dühös lesz, ha valaki mástól tudja meg. És mindketten tudjuk, hogy így lesz. Szóval, küldd el neki is ugyanazt az infót, de mindent másolj le Robbie-nak is. Legalább nem tud majd lelépni mellőle, és egyedül utána menni. És mondd meg Robbie-nak, hogy ha bármi történik vele, jobb, ha meghal, mielőtt én tudomást szereznék róla!

Huszonhatodik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Colin figyelte Sophiát, ahogy sétálva felé közeledik, mélybarna szemeiben nevetés küzdve a vágyakozással. Csípője ringott, ahogy átment a szobán, egyik hosszú hajfürtje előre hullott, hogy a mellét simogassa. Csodálatosan nézett ki. Pokolian szexien. Már a látványától is megkeményedett a farka. Mindig is ez volt. Semmi sem tudta megváltoztatni a nőre adott reakcióját – sem az évek, sem a hazugságok, sem a tudat, hogy vérre volt szüksége, hogy életben maradjon. Próbálta elképzelni, milyen lenne, ha a nő az ő bőrét nyalogatná, ha érezné, ahogy a fogai a nyakába mélyednek, és a vérét kortyolja. A merevedése még keményebb lett.

Bassza meg! Kényszerítette magát, hogy azokra a hónapokra emlékezzen, amikor gyászolta őt, a bűntudatra és a fájdalomra, amitől szenvedett, azt gondolva, hogy meghalt.

Elfordította a tekintetét, és ivott egy jó nagy korty whiskyt, remélve, hogy az majd elmossa a lány ízét, amely az eltelt évek ellenére még mindig olyan friss volt.

Sophia kecsesen leereszkedett a kanapéra vele szemben, a talpát a combja alá dugva. A nő Colin pohara után nyúlt, és a férfi hagyta, hogy elvegye, figyelve, ahogy iszik, ahogy bársonyos ajkai a perem köré záródnak, a nyelve kicsúszik, hogy megkóstolja, mielőtt hagyja, hogy a whisky a szájába guruljon. Jézusom, mi a baj vele? Elfordította a tekintetét, kétségbeesetten próbálva gondolni valami másra, bármire, csak arra ne, milyen érzés lenne, ha ez a nyelv mást nyalogatna.

A nő visszanyújtotta a poharat, és ő elvette, óvatosan kortyolva a pohár másik oldaláról, nem akarván érezni a nő szája melegének nyomát. Ivott, és felpillantva találkozott a tekintetük, ahol látta a csokoládészín mélységben, hogy a nő tudatában van az izgalmának. Nem mintha ehhez különleges képességekre lett volna szüksége. A farka olyan merev volt, hogy attól félt, eltörik, ha nem mozdul meg hamarosan.

– Szóval – mondta, megköszörülve a torkát, amikor a hangja olyan rekedtnek hangzott, mint egy tizenhárom évesé. – A vámpírok isznak? Mármint a véren kívül.

– Megtehetjük – értett egyet Sophia. – Néhányan csinálják is. Én általában nem szoktam, bár élvezem a jó bor ízét.

– Itt nincs bor, drága! – húzta ki magát, megkönnyebbülve, hogy a nő által a libidójára gyakorolt hatáson kívül van mire gondolnia. – Csak sör és whisky.

– A whisky jó lesz. Igazából egész jó – mormolta a lány. Közelebb lépett, amíg a mellei meg nem érintették a férfi vállát, a kezét pedig magasan a combjára tette, olyan közel a lüktető farkához, hogy Colin megesküdött volna, hogy érzi az ujjai melegét, ahogy azok az ujjak megsimogatják a sóvárgó merevséget. A másik kezével végigsimított a karján, egészen a válláig, ujjai könnyedén játszottak a hajában. Ismét a whiskyért nyúlt, és a férfi engedte, mert azt hitte, hogy a nő még egy kortyot akar inni.

Ehelyett Sophia letette a poharat a dohányzóasztalra, a maradék folyadék enyhén lötyögött a pohár oldalán. Colin figyelte, ahogy a szelíd borostyánszínű hullámok ide-oda mozognak, és behunyta a szemét, amikor a nő ujjai az erekciójára simultak. Megragadta a nő kezét.

– Ne csináld! – mondta.

– Ne? – dorombolta Sophia magabiztosan, és erősebben a férfi vállához nyomta a mellét.

– Ne! – erősítette meg Colin. A férfi hirtelen felállt, kibillentve a nőt az egyensúlyából, így az a bőrkanapé hátpárnáinak dőlt.

A nő lassan felállt, minden mozdulata dühöt sugárzott, a szemei szó szerint fényes borostyánszínű szikrákat szórtak, amelyek illogikusan a pillanatokkal ezelőtt ivott whiskyre emlékeztették őt.

– Hogy merészeled? – követelte.

– Hogy merészelem? – ismételte meg Colin élesen, hálásan a dühért, amely elmosta a vágy utolsó maradványait is. – Ki a fene vagy te? Ez itt Amerika, drága! Az Amerikai Egyesült Államok. Bármit merészelek, amit csak akarok, beleértve azt is, hogy én választom ki a nőket, akikkel dugni akarok! És tudod mit, Sophia? Te nem tartozol bele, mert én nem dugok halott nőkkel!

A nő felzihált, a keze hihetetlen gyorsasággal villant. A férfi megragadta a csuklóját.

– Ah, ah! Nincs ütés, emlékszel? Különben is, nem úgy értettem! – tette hozzá kedvetlenül. – Tudom, hogy ti vámpírok nem halottak vagytok. De számomra te meghaltál tíz évvel ezelőtt, Soph, és átkozottul biztosra mentél, hogy ezt tudjam. Nem látom okát, hogy ezen most változtassak.

A nő felnézett rá, minden dühe eltűnt, helyét egy olyan elveszett, szomorúsággal teli tekintet vette át... A francba! Úgy érezte magát, mint egy seggfej. És dühös volt, hogy most miatta így érezte magát.

De mielőtt kifejthette volna, hogy mit is akar mondani, a nő arckifejezése ismét megváltozott, mintha hirtelen egy maszk fedte volna el az arcát – a tiszta, hideg arrogancia maszkja. Anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét a férfiról, a csizmája felé nyújtotta a karját, ahol a pult alatt hagyta. Azok átvágtak a szobán, olyan közel elhaladva Colin feje mellett, hogy érezte a levegő mozgását, olyan közel, hogy a férfi tudta, szándékosan csinálta. Összeszűkült szemekkel nézett rá, és a nő ezt önelégült pillantással viszonozta, mielőtt a hóna alá csapta volna a csizmákat, és kinyitotta az ajtót.

Mielőtt a férfi felfogta volna, mi történik, a nő már kívül is volt a házból, és beült a kocsiba, amely azonnal kilőtt az országút felé. Colin halkan elkáromkodta magát. Nem látta, hogy Sophia megmozdult volna, még azt sem látta, hogy az az átkozott kocsiajtó kinyílik és becsukódik. Olyan gyorsan suhant el mellette, hogy a bejárati ajtaja még mindig enyhén lengett a szélben.

– A kurva életbe! – motyogta. Megrázta a fejét, és visszafordult, hogy bemenjen, miközben azon tűnődött, miért merevedett meg újra a farka.

Huszonhetedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael a lassan, egyenletesen lefelé ereszkedő liftben várakozott, bőrkabátja az egyik karján lógott. Későre járt. Mire befejezte Duncan és a seattle-i vámpírok eligazítását, a kiküldött vadászcsapatok már kezdtek visszaérkezni a birtokra. Duncan is el tudta volna intézni a jelentéseket, de úgy döntött, hogy ő is ott ül velük, hogy megmutassa az embereinek, hogy fontos számára ez az ügy, hogy a bosszúvágya ugyanolyan forrón ég, mint bármelyiküké. Az igazság az volt, hogy a bosszúvágya nagyobb volt, mint amit ők felfoghattak volna. Az ő vámpírjait gyilkolták meg, a gyermekeit. Az ő vérét.

De a bosszúra még kellett néhány órát várnia. A nap már a horizont közelében járt. Érezte a vérében és a csontjaiban. Ez felbőszítette. Fárasztotta.

Az ajtó a majdnem teljesen sötét szobára nyílt, csak az ágy melletti aprócska fény játszott szeretett Cynjének majdnem mozdulatlan alakján. Biztosította a páncélterem ajtaját, és odalépett az ágyhoz, néhány percig figyelte, ahogy a lány lélegzik, és azt kívánta, bárcsak lenne elég bátorsága, hogy visszaküldje Malibuba, hogy dacoljon a dühével és a tiltakozásával, és biztonságban tartsa. De ezt nem tehette meg vele. Nem is tenné meg vele. Nem akarná őt egy általa készített ketrecbe zárni, egy ketrecbe, amelyet soha nem hagyhatna el, mert túlságosan szerette őt. De ez a ketrec a végén csak gyűlöletet hagyna közöttük.

Felsóhajtott, és levetkőzött, elcsodálkozva a borús gondolatoktól. Biztosan fáradtabb, mint gondolta. Óvatosan felemelte a takarót, és becsúszott az ágyba Cyn mellé. A lány megmoccant, ösztönösen felé fordult, és anélkül, hogy felébredt volna, átvetette egyik lábát és karját a férfi testén. Raphael szorosan átölelte, és azt kívánta, bárcsak megvédhetné őt a... A szíve gyorsabban kezdett verni a mellkasában, ahogy hirtelen egy riasztó előérzet futott át a gondolatain, és egy utolsó, rémisztő kérdés töltötte meg az elméjét, mielőtt elragadta volna a nap. Mitől kell megvédeni?