38.-39-40. Fejezet

 

Harmincnyolcadik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Colin és Sophie Raphael és a vámpírjai után érkeztek a Babe’s előtti parkolóba. A kocsma sötét volt, a parkoló üres. Vagy legalábbis az volt, mielőtt meg nem érkeztek, és meg nem töltötték terepjárókkal. És még akkor is sötét maradt. A vámpírok fényszórók nélkül vezettek, nyilvánvalóan ugyanolyan jól, vagy még talán jobban is láttak a sötétben, mint világosban. Sőt, Sophie még egy napszemüveget is felcsúsztatott, hogy megóvja az éjszakai látását a fényszóróitól, amikor idefelé hajtottak.

Colin leállította a motort, és lekapcsolta a belső világítást, hogy ne gyulladjon fel, amikor kinyitják az ajtókat. Aztán várt, bár nem tudta, mire várnak. Az előtte lévő terepjárók is csak álltak ott, feltehetően tele vámpírokkal. Éppen meg akarta kérdezni Sophie-t, hogy mi történik éppen, amikor, mintha valami jelzés érkezett volna, az ajtók egyszerre kinyíltak, és kiözönlöttek Raphael emberei.

Colin is így tett, a teherautó hátsó részéhez ment, és felfegyverkezett, miközben óvatosan figyelte, ahogy a vámpírok egymást lökdösik, és gyakorlatilag helyben ugrándoznak várakozás közben. Nem volt biztos benne, hogy mit érezzen ezzel kapcsolatban. Egyrészt a csatába indulás adrenalinlökete annyira ismerős volt, hogy szinte fájt újra érezni. Egészen addig a pillanatig nem is érzékelte, mennyire hiányzik ez neki. De volt valami hátborzongató abban, hogy vámpírokkal van körülvéve, akiket teljesen felpörget a gondolat, hogy megöljenek egy csomó embert.

– Ne hagyd, hogy ez eluralkodjon rajtad! – mondta mellette egy mély hang.

– Szia, Rob! – mondta Colin, és felnézve a golyóálló mellényt viselő, indulásra kész Rangert látta.

– És ne hagyd, hogy megtévesszen a hiperaktív viselkedésük! Ezek a srácok életre-halálra ki vannak képezve. Ha már itt tartunk, pokolian fegyelmezettek.

– Jó tudni! – Colin figyelme elterelődött, amikor Raphael sétált oda hozzájuk.

– Mondd csak, Murphy, szerinted sikerült lelőnöd valamelyik állatot? Vagy csak az én Cynem sérült meg?

Colin összeszorította a fogait, emlékeztetve magát, hogy a vámpír aggódik Leighton miatt.

– Eltaláltunk néhányat. Nem tudom, mennyire súlyosan.

– Akkor kezdhetjük azzal. Duncan! – A hadnagya félig az összegyűlt vámpírok felé fordult, és bólintott.

Mint a starthelyről kilövő lovak, néhány vámpír nekilendült, és olyan gyorsan rohant be a fák közé, hogy csak elmosódott foltoknak látszottak. És egyetlenkibaszotthangot sem adtak ki, még csak a mozgás susogását sem, a sűrűn álló fák és az évek óta elszáradt ágak ellenére sem.

Sophia csatlakozott Raphaelhez és Duncanhez valamiféle tanácskozásban. Feltehetően a ma esti terveiket beszélték meg, de ki a fene tudta? Colin biztosan nem.

Amikor a nő ismét csatlakozott hozzá, a férfi komor pillantást vetett rá, amit Sophia mosollyal viszonozott.

– Türelem, Colin!

– Mi a fenét keresünk itt?

– Raphael emberei vérszagot keresnek. Te és Robbie is azt mondtátok, hogy néhányan megsérültek a támadók közül, ami azt jelenti, hogy véreztek. A szag segíthet azonosítani a bűnösöket. És van egy... pszichológiai haszna is, azt hiszem, így is mondhatnánk. Motiválja a katonákat, felkészíti őket a harcra.

– Mintha ezeknek a fickóknak még több motivációra lenne szükségük! – motyogta.

– Raphael ismeri az embereit – mondta nyugodtan, és a férfi karjára tette a kezét.

Hatalmas zaj törte meg a csendet. Colin felnézett, és arra számított, hogy egy fa zuhan rájuk, de ugyanakkor az agya visszajátszotta a hangot a fejében, és rájött, hogy ez egyáltalán nem is fa. Az egyik vámpír berúgta aBabe’s hátsó ajtaját.

A Raphael körül álló vámpírok mind azonnal felkapták a fejüket, és úgy meredtek a zárt kocsmára, mint a kutyák egy pontra.

– Gondolom, megtalálták, amit kerestek – mondta Colin szárazon.

Sophia mozdulatlanul és csendben állt, a fejét oldalra hajtvafigyelt.

– Egy holttest – mondta. – A fagyasztóban.

– Á, bassza meg! – sóhajtott Colin egy mélyet. – Meg kéne néznem!

Sophia bement vele a kocsmába. A bejárati ajtón mentek be, amelyet Raphael egyik vámpírja nyitott ki, és hátra irányította őket. Nem mintha Colinnak szüksége lett volna útmutatásra. Csak egyetlen helyen lehetett egy akkora fagyasztó, amely elég nagy volt egy holttest befogadására.

Egy nagy, láda alakú modell volt, körülbelül hétszáz literes. Sok embernek volt ilyen a környéken. Coop kis élelmiszerboltja megfelelt a mindennapi dolgokhoz, de a legtöbb lakó havonta leutazott a hegyről, és feltöltötte a készleteit húsokkal és mindennel, amit le lehetett fagyasztani.

A fedél fel volt nyitva, de Colin igazán nem akarta látni, mi van benne. Azért mégis belenézett.

– Igen, a fenébe is, ez Leon! – Elfordította a tekintetét. Ez már túlment a határon, teljesen felesleges volt. Nem Leon hibája volt, hogy azok a balfaszok úgy döntöttek, az ő kocsmájában találkoznak. De még így is, a kocsmatulajdonos senkinek sem mondta el, amit hallott. És mégis megölték őt.

A fagyasztószekrény fedele után nyúlt, és lecsapta, óvatosan a szélénél fogva, hogy ne dörzsölje el az ujjlenyomatokat.

– Erre ki kell hívni a zsarukat – mondta kifejezéstelenül. –Győződjetek meg róla, hogy semmi sem utal arra, hogy itt jártatok!

Sarkon fordult, és kisétált a kocsmán keresztül a parkolóba.

Sophia vele tartott. A lány a karjára tette a kezét, amikor átkeltek a földes parkolón. – Sajnálom, Colin!

– Igen, nos, egyikőtök sem volt az, aki ezt tette!

Sophie erősebben megszorította a karját, és megállásra késztette. A férfi várt, amíg a lány hallgatott valamit, amit csak ő hallhatott.

– Raphael beszélni akar velünk – mondta.

Colin meg sem kérdezte, honnan tudja ezt. Már rájött, hogy valamiféle telepátia működik a vámpírok között. Csak arra volt kíváncsi, mennyire elterjedt.

– Igazad volt a megítélésedben – mondta neki Raphael, miután emberi hallótávolságon belülre húzódtak. – Nem kevesebb, mint négy vérnyom volt. A fák között kezdődnek, ahol a támadók elrejtőztek, és itt végződnek – mondta, a parkolóra mutatva. – …ahol az emberek beszálltak a járműveikbe. Az emberi férfi a fagyasztóban...

Colin felkapta a fejét, és dühösen Raphaelre pillantott.

– Leon – csattant fel. – Leon Pettijohn!

Raphael oldalra billentette a fejét, nyugtázva a lényeget.

– Még egy újabb áldozata ezeknek a gyilkosoknak. A kocsmában halt meg, eltörték a nyakát. Vér nélkül, a testet lefagyasztva, a szagot szinte teljesen elrejtenéa légmentesen lezárt doboz.

Colin bólintott.

– És most mi lesz?

– Utánuk megyünk, McWatersszel kezdve – mondta Raphael. – Úgy tűnik, hogy ő valamiféle főkolompos, talán még az agyis az egész cselszövés mögött.

– Szerintem szét kellene válnunk – javasolta Colin. – Ellen Pettijohn, Leon felesége – most már az özvegye – adott nekünk egy nevet, amely szintén felbukkant a járműlistán. Curtis Jenkins...

– Deb bátyja – mondta Raphael, meglepve őt.

– Igen – értett egyet Colin zavartan. – De honnan tudod ezt? Csak úgy egy hónapja jött vissza a városba. Azt akarod mondani, hogy ő is benne van ebben?

– Nem közvetlenül, nem.

Colin valamiféle magyarázatra várt, de nem érkezett. Mellette Sophie ugyanolyan tanácstalannak tűnt, mint ő, legalábbis eleinte.

De aztán kifújta a levegőt, és lassan azt mondta: – De benne van. Talán az egyik vámpírral?

Raphael barátságtalan pillantást vetett rá, ami elég válasz volt.

– Valószínűleg ő az, aki elmondta nekik, hogy Jeremy milyen összetört voltMarianemegtámadása után – szolgáltatta a magyarázatot Duncan. – Kétségtelenül ezért hitték, hogy Cynthia célba vétele cselekvésképtelenné teszi Lord Raphaelt.

– Semmi kétség! – mondta Colin szárazon. – Oké, rendben! Tehát egyikünk McWaters után megy, a másikunk pedig Curtis Jenkins után.

– McWaters az enyém! – mondta Raphaelkifejezéstelenül.

Colin bólintott, és igyekezett nem gondolni arra, hogy Raphael mit terveza régi bajtársával.

– Akkor Sophie és én megnézzük Jenkinst, és még néhányat a listáról – mondta. – Talán szerencsénk lesz, és mindannyian együtt bujkálnak valahol.

Raphael a hadnagyára nézett. – Duncan?

– Van értelme, uram! Sophia és Mr Murphy felderíthetik Jenkinst és a helyi polgárokat. Néhány vadász elkísérheti őket, míg mi többiek McWatersszel és a szövetségeseivel foglalkozunk. Megvan a mobilszámom, Mr Murphy. Ha segítségre van szüksége, azonnal küldhetünk további embereket a helyszínre. Ha sürgető a szükség – tette hozzá, megelőzve Colin következő szavait –, elhagyhatjuk a járműveket, és pillanatok alatt megérkezhetünk.

Colin szemöldöke meglepetten szaladt fel. Korábban látta, hogy a vámpírok gyorsan mozognak, de úgy látszik, ezt nagyobb távolságon is meg tudják tenni. Jó tudni.

– Akkor rendben. Sophie?

– Ez elfogadható. Jó vadászatot kívánok, uram!

– Mindannyiunknak! – vicsorogta Raphael, és a vámpírjai hátborzongató üvöltéssel válaszoltak, figyelmeztetésként minden teremtménynek, hogy egy sokkal veszélyesebb ragadozó járja az erdőt ma éjjel.

Harminckilencedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael besétált a GarryMcWaters rejtekhelye előtti udvarra, vámpírjai hangtalanul manővereztek a fák között, hogy körülvegyék a házat. Ez volt az első a két helyszín közül, amelyet Murphy javasolt, de nem volt kétséges, hogy ez a megfelelő. Több teherautó parkolt az épület mellett és mögött, több is a lövöldözés nyomait mutatta, és legalább az egyik ismerős és erős vérszagot árasztott. Ezeket az embereket kereste, azokat, akik megpróbálták megölni az ő Cynjét.

Mellette Duncan halkan kommunikált a többiekkel, miközben Juro néhány lépéssel előtte haladt. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy az emberek, akikre vadásznak, fegyveresek és gyilkolni akarnak. Maga Cyn tanította meg Raphaelt és a vámpírjait arra, hogy közülük még a legerősebbeket is elpusztíthatja egy ember, akinek megfelelő fegyvere és elegendő bátorsága van használni azt.

Juro ikertestvére visszatért ma este a birtokra, hogy felügyelje a biztonságot és Cyn védelmét, ami Murphy információi alapján, miszerint a lány kifejezettcélpont, sürgetővé vált. Ugyanez a sürgetés táplálta ma este Raphael vérszomját. A nő biztonságát úgy lehet a legjobban garantálni, ha kiiktatja azokat, akik ártani akartak neki.

Duncan közelebb lépett. – Két őrszem, uram – mondta suttogva, hogy csak egy másik vámpír hallja. – Mindkettő likvidálva!

Raphael bólintott. Körülöttük az éjszaka teljesen elcsendesedett. Minden állat, amely korábban itt lehetett, az odúikba vagy fészkeikbe húzódott, vagy bárhova, ahol biztonságot talált. Ma éjjel a végső ragadozó lépett színre, a tápláléklánc csúcsán lévő ezen a bolygón, és az állatok, sőt még az emberek is tudták ezt.

Az előtte álló házra összpontosított. Egy elnagyolt építmény volt, meglehetősen régi, de jól karbantartott, és nagyobb, mint amire számított. A Hugh Pulaski-féle szánalmas kunyhó helyett ez inkább a régi európai vadászházakra hasonlított – menő, kevés magánszobával rendelkező építmények, amelyeket arra terveztek, hogy kényelmesen elszállásolják a lordot és kíséretét, ami akkoriban kényelemnek számított. Az előtte álló épületet nem is olyan régen bővítették ki, valószínűleg a gyilkolászási szándékaik miatt. A hozzáépített szárny szemmel látható volt, és a friss fa éles illata még mindig csípte az orrát. Az ablakokat vastag függönyökkel takarták el, de a szélekenkilátszott a fény, és határozottan emberek voltak odabent.

Zenét vagy tévét nem lehetett hallani, csak fojtott beszélgetést, ami csak megkönnyítette a feladatát. Figyelmesen hallgatta, és elkülönítette a dobogó szíveket – oldalra döntötte a fejét, és megszámolta –, tizenhárom emberét, akik közül az egyik haldoklott. A két őrszemmel együtt, akiknek a szíve soha többé nem fog verni, ez összesen tizenöt embert jelentett. Raphael mellett, saját magán kívül még hét vámpír volt, köztük Duncan és Juro. Ez aligha volt tisztességes küzdelem. Az emberek számára.

– Duncan?

– Készen állok, uram!

Raphael megvonva vállát,felszabadította az emberség látszata alá rejtett erejét, és hagyta, hogy az olvadt ezüst folyóként kiáradjon belőle.

Ez felmelegítette az ereit, és felgyorsította a szívverését, arra kényszerítve a tüdejét, hogy minden egyes lélegzetvétellel egyre jobban kitáguljon. Mámorító érzés volt, amitől ajkai a tiszta élvezet ördögi mosolyára húzódtak, és az agyarai előbújtak az ínyéből, ahogy a legtisztább formájává vált annak, ami volt.... Vámpír.

Lehajtotta a fejét, és az előtte lévő, gyenge szerkezetre koncentrált. Erejének egyetlen suhintásával le tudná dönteni, ki tudná oltani minden élőlény életét, aki a falai között kuporgott. De ez túl könnyű lenne, túl kegyes lenne azok számára, akik bántani merészelték azt, ami a legértékesebb volt számára. És a vámpírjai megérdemelték, hogy csatlakozzanak ehhez a vadászathoz.

Hagyta, hogy ereje kifelé duzzadjon, hogy megérintse az emberi lakhelyet, hallotta rémült kiáltásaikat, ahogy a falak megremegtek körülöttük, megízlelte a rettegésüket, ahogy az átjárta gyáva elméjüket.

– GarryMcWaters – suttogta, és a szavait egy erőszálon küldte a magasba, hogy minden lény az épületben úgy hallja, mintha egyenesen a saját fülébe mondták volna. – Gyere elő, és nézz szembe velem, ha mersz!

Raphael közömbösen várt. Aligha volt lehetőség arra, hogy a zsákmánya elmeneküljön. Még ha az embereknek valahogy sikerülne is kiosonniuk a házból, a vámpírjai elkapnák őket, mielőtt néhány lépésnél többet megtennének. És ha valami teljesen valószínűtlen szerencse folytán mégis sikerülne elintézniük az egyik vámpírját, talán megérdemelnék, hogy életben maradjanak.

Vagy talán Raphael megvárná, amíg biztonságban hiszik magukat, és akkor vadásznále és ölné meg őket.

Néhány pillanat múlva halk hangokat hallott odabentről, sürgető szavakat, amelyek gyorsan elhallgattak. A zárak felpattantak, és kinyílt az ajtó. Odabent lekapcsolták a világítást, de ez inkább az emberek számára volt hátrányos, mint neki. Nyilvánvalóan nem igazán értették, hogy kivel kerülnek szembe, amikor felvették a harcot Raphael és a vámpírjai ellen.

Több férfi is előbukkant a ház belsejének árnyékából, lassan kimerészkedtek a keskeny fa tornácra, ahol széthúzódtak, kezeikben lövésre kész puskákkal és más fegyverekkel. Juro megfeszült, de Raphael szenvtelenül figyelte, ahogy egyikük kiválik a többiek közül, és elindul a lépcsőn lefelé az udvarra.

Nagydarab ember volt, majdnem akkora, mint maga Raphael. A feje kopaszra volt borotválva, és Raphael vadászaihoz hasonló ruházatot viselt, fekete kommandós öltözéket, fűzős bakanccsal. Két fegyver volt látható, és több is volt elrejtve a testén.

Jurokezdett előrelépni, kétségtelenül azzal a szándékkal, hogy lefegyverezze a férfit, de Raphael egy gondolattal megállította. Ez itt az övé volt, senki másé.

Raphael összevonta a szemöldökét. A férfi nyakán és válla körül, valamint keresztül-kasul a mellkasán át volt fonva valami.

Rámeredt, majd hitetlenkedve emelte a tekintetét az emberre.

– Így van, vámpír – gúnyolódott az ember. – Tiszta ezüst!Megszívtad!

Raphael néma jelzést váltott Duncannel, majd nekilendült. Gyorsabban, mint ahogy McWaters primitív érzékei érzékelni tudták volna, Raphael elvette a férfi fegyvereit, és félredobta őket, miközben Duncan egy mentális lökéssel lesújtott a többiekre, amitől azok megtántorodtak, eldobták a fegyvereiket, miközben térdre estek, egyikük pedig a tornác oldalára hányt.

Raphael egyetlen lépést tett hátra, és szándékosan megállt, mosolyogva nézte a férfi szemében a döbbenetet, amiért egyedül és fegyvertelenül találta magát, szemtől szemben a nagy, gonosz vámpírral. A fickó azonban csodálatra méltó gyorsasággal tért magához, és bízva ezüst talizmánjainak védelmében, kidüllesztette a mellkasát.

Raphael mosolya gúnyosra váltott, amikor kinyújtotta a kezét, megragadta az egyik ezüst medált, amely az ember vastag mellkasát díszítette, és elpattintotta a láncot, amely a helyén tartotta. Az ezüstdarabot megforgatva az ujjaiban, McWaters arca elé tartotta.

– Ssssst – sziszegte, és felnevetett, amikor a férfi meglepetten összerándult, a szemei pedig elkerekedtek a félelemtől.

Raphael elvigyorodott, felfedve agyarainak teljes hosszát. A tisztáson mindenütt felüvöltöttek a vámpírjai, ahogy reagáltak az atyjukbóláradó ördögi elégedettség hullámára.

– GarryMcWaters, gondolom – erősítette meg Raphael szükségtelenül.

McWaters csak bámult rá, láthatóan halálra rémülten. És volt is rá oka, mert számára a rettegés csak most kezdődött.

– Térdre! – mondta Raphael nyugodtan.

McWaters rázni kezdte a fejét, de Raphael egyenesen az agyába küldte a parancsot.

– Most! – tette hozzá.

Az ember felnyögve halkan a fájdalomtól, a földre rogyott.Raphael lenézve látta, hogy saját szemének ezüstös ragyogása fényben füröszti a férfi arcát. Hátrasöpörte a bőrkabátját, és a jobb keze ujjai között ide-oda kezdte forgatni az ezüst medált.

– Tudnod kell, ember, hogy Raphael vagyok! Az énpáromat vetted célba! A párom, akinek a csapdába ejtésével hencegtél a gyáva rajtaütésedben! Az én vámpírjaimat gyilkoltad meg hidegvérrel!

Cyn fájdalmára, Marco és Preston rémületére gondolva Raphael látása egy pillanatra vörös ködbe burkolózott. Minden benne bosszúért kiáltott, arra sürgetve, hogy tapossa el ezt az embert, mint egy bogarat. De ő azt akarta, hogy előbb szenvedjen.

Raphael látása kitisztult, és megelégedett erejének egy apró szeletkéjével, majd elégedetten elmosolyodott, amikor McWaters jobb karjából éles pukkanások sorozata hallatszott. A férfi először döbbenten felnyögött, majd felsikoltott, amikor a karjában lévő csontok mindegyike sorban, egymás után megrepedt.

Raphael közelebb hajolva suttogott. – Mit gondolsz, ember? Gyenge vagyok? A sarokban kuporgok rémülten, hogy te a pimasz bátorságodat fitogtatva egy tucat embert küldtél egyetlen nő megölésére?

McWaters csak tágra nyílt szemekkel meredt rá, pillantása fókuszálatlanvolta fájdalomtól, a könnyek elvesztek a sápadt arcát áztató verejtékben.

Nem volt elég. Közel sem elég.

Raphael tanulmányozta a férfit, olyan kíváncsiságot színlelve, amit nem érzett.

– Szeretnél könyörögni az életedért? Valószínűleg nem segítene, de sosem lehet tudni, és egészen biztos vagyok benne, hogy a vámpírjaim szórakoztatónak találnák!

Félelme ellenére az ember állkapcsa összeszorult, és megrázta a fejét.

– Csak ne tegyél engem is olyanná, mint te! – nyögte. – Inkább meghalok!

Raphael lenyúlt, és a torkánál fogva megragadta a nagydarab férfit, könnyedén felemelte, amíg a lába néhány centivel a föld felett nem lógott.

– Az nem lesz probléma!

 

* * * *

 

Raphael leguggolt GarryMcWaters maradványai mellé. Széttépte az ember beleit, és méreg ömlött a szervezetébe. Raphael különösen szerette volna, ha a férfi pontosan azt a kínt éli át, amit ő okozott Cynnek. A testének minden csontja is eltört, de az ember még mindig élt, a gerince még mindig ép volt, hogy biztosan megérezze a fájdalom minden porcikáját. Raphael gondoskodott róla. Arról is gondoskodott, hogy megszerezzen minden információt, amivel az ember rendelkezett a vámpírok elleni összeesküvésről.

– Még egy utolsó lecke, mielőtt a pokolba küldelek! – mondta Raphael, és a háta mögé tolta a kabátját, hogy ne legyen útban. – Soha, de soha ne nyúlj ahhoz, ami az enyém!

Öklével McWaters mellkasába csapott, megragadta a szívét, és megszorította. Az ember erőtlenül felnyüszített, ez volt az egyetlen hang, amire még maradt ereje. Raphael felnézett, és elkapta a férfi tekintetét, majd kitépte a mellkasából a dobogó szívet, és felállt, szenvtelenül szemlélve azt.

– Gondolod, hogy Cynem szeretne egy emléket? – kérdezte Duncantől.

Duncan kihajolt oldalra, hogy tanulmányozza a csöpögő szervet. – Valószínűleg nem, uram.

– Nem – értett egyet Raphael. Kifejtett egy kis erőt, és a szív lángba borult, másodpercek alatt hamuvá változva hamarosan csatlakozott hozzá McWaters testének többi része is.

Raphael fürgén lesöpörte a kezét, és a ház felé nézett. A megmaradt emberek, ártalmatlanná téve a rémülettől, a falakhoz kuporodtak. Még mindig náluk voltak a fegyvereik, de képtelenek voltak összeszedni az akaratot, hogy használják őket, miközben Duncan és a többi vámpír rémálomszerű látomásokkal töltötte meg a fejüket arról, hogy mi vár rájuk.

– Elintézzük most ezeket a többieket?– kérdezte Raphael, és egy gyors vigyort villantott Duncanre. – Nem azért hoztam ide a vadászokat, hogy csak nézelődjenek!

Bólintott Duncannek, majd hátrébb húzódott, és elégedetten elmosolyodott, ahogy a vámpírjai üvöltve üdvözölték a felszabadulásukat, ahogy a civilizáció béklyói lehullottak, és szabad kezet kaptak a vadászatra, a tépésre és a szakításra, az erekből forrón és frissen folyó vér ivására, miközben a zsákmányuk szíve dübörög a tenyerük alatt. Az önkéntes donorok jók voltak, sokkal jobbak, mint a zacskós vér, de semmi sem jobb annál a csúszós hőáradatnál, ahogy egy vámpír kitépi a zsákmánya torkát, és learatja a sikeres vadászat jutalmát.

Raphael a terepjárónak támaszkodva várakozott, miközben az emberi gyilkosok kiszabadultak rémálmaikból, és elkezdődött az igazi rémület.

Valamivel később Duncan jelent meg a fák közül, és odasétált, ahol Raphael a terepjáró nyitott ajtajában ült.

– A Cynthia mobiltelefonjában lévő fényképek alapján, uram, úgy becsülöm, hogy a támadóinak nagy része itt volt. A vadászok Sophiával és Mr Murphyvel talán csalódottak lesznek.

– Talán – mondta Raphael szórakozottan. A figyelme a távoli birtokra irányult, ahol Cyn kezdett felébredni a mély gyógyító transzból, amelyet köréje szőtt. Visszafordult, hogy Duncanre összpontosítson.

– Ez mindenki?

– Igen. Juro most takarítja el az utolsókat. Reggelre a járműveiken kívül nem lesz nyoma annak, hogy bárki is itt járt volna.

– Vérnyomok?

Duncan bólintott.

– Mind a kunyhóban, mind a két teherautóban. Mind emberi, egyik sem a miénk.

Finoman fogalmazva azt mondta, hogy nem volt Cyn-szag a helyszínen vagy a járművekben. Raphael azon tűnődött, hogy mit tegyen ezután. Hagyhatná a dolgokat úgy, ahogy vannak, vagy felgyújthatná mind a kunyhót, mind a járműveket, nem hagyva mást, csak egy feketévé változott kupacot bárkinek, aki keresné. De holttestek egyik esetben sem lennének.

Az emberek közül nagyon kevesen hívták a halált, a kunyhóban kuporogtak, azt hitték, ott biztonságban lesznek, hogy a vámpírjai nem tudnak behatolni a házba. Szerencsétlenségükre, amint McWaters meghalt, a kunyhó már nem volt senki otthona, ami egy irodaházhoz tette hasonlóvá, ahová bárki be-, és kiléphetett– beleértve a vámpírokat is.

A többiek, azok, akik kijöttek McWatersszelegyütt, legalább tanúsítottak némi ellenállást, és jó vadászatot biztosítottak a vámpírjainak. Nem mintha bármelyikük is elmenekülhetett volna. Erre még csak lehetőség sem volt. És miután véget ért a vadászat, Duncan és Juro elégette a holttesteket, ahogy Raphael is megszabadult McWaterstől. Nem minden vámpírnak volt meg az ereje ehhez, de Raphael erővel vette körül magát, nem gyengeséggel.

– Hagyd úgy a kunyhót, ahogy van – mondta végül. – Az egyik járművet hagyjátok a kocsma parkolójában. Ez majd ad némi gondolkodnivalót a nyomozóknak, amikor majd megtalálják a tulajdonos holttestét. A többi járművet hagyditt. De teljes mértékben győződj meg róla, hogy a holttestek eltűntek, és minden más bizonyíték is, Duncan! Az emberi hatóságok gyanakodhatnak, de nem lesz bizonyítékuk arra, hogy itt jártunk.

– Természetesen, uram!

Raphael ismét a birtok irányába fordult, szinte akarata ellenére. Cyn ezt nem tudatosan tette, de a szükséglete hívta őt, és ez elég volt.

– Vissza kell térnem! – mondta hirtelen. Elkezdte megkerülni a terepjárót, azzal a szándékkal, hogy ő maga vezet, de Duncan kiadott egy éles parancsot, és két vámpír jelent meg a sötétségből, fekete harci öltözékük vér- és erőszakszagát árasztotta. Raphael lenézett a saját ruhájára. Le kell zuhanyoznia, mielőtt találkozna Cynnel.

 

* * * *

 

Raphael már akkor kiugrott a terepjáróból a mobilját a füléhez szorítva, miközben az még gurult.

– Uram – válaszolt azonnal Saephan hangja.

– Az épületben vagyok – mondta Raphael, miközben Juro ikertestvére kinyitotta előtte az ajtót. – Az őrök szállásán lezuhanyozom, és hamarosan ott leszek!

Nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze az őröket, történt-e valami, amíg ő távol volt. Ha igen, akkor már felvették volna vele a kapcsolatot. Ehelyett a bal oldali folyosóralépett ki a nagyteremből, ami szemközt volt a magánlakosztályával, és majdnem futva esett be az alagsori lépcső ajtaján.

Becsapta az első szoba ajtaját, amelyhez ért, és szórakozottan megjegyezte, hogy azt éppen az egyik férfi vámpírja használja. Az esélyek neki kedveztek, de ez mégis szerencse volt, mert szándékában állt kölcsönvenninéhány ruhát. További szerencse volt az is, hogy ez a részleg Raphael személyes biztonsági őrei számára volt fenntartva, és ezek a vámpírok általában nagyobbak voltak az átlagosnál.

Letépte magáról a véres és mocskos ruhát, és egy kupacba dobta. Valaki majd később visszaszerzi. Amit meg lehet menteni, azt kitisztítják és visszaadják neki. Minden mást elégetnek. Belépett a zuhany alá, amíg az még melegedett, gyors, gazdaságos mozdulatokkal beszappanozta a testét és megmosta a haját. Érezte Cyn nyugtalanságát. Valamilyen szinten tudta, hogy a férfi közel van, és közelebb akarta őt magához. És bár csak néhány órája volt távol, újra látnia kellett őt, a saját szemével kellett meggyőződnie róla, hogy jól van, mielőtt a napfelkelte megfosztja az érzékeitől.

A törülközővel a nedves haját dörzsölte, miközben a rendelkezésre álló ruhák között kutakodott. Egy melegítő és egy póló került a kezébe, és ez volt minden, amire szüksége volt.

Két perc múlva már vissza is ért az emeletre, mezítláb, még mindig vizes hajjal, törölközővel a kezében, és a nagytermen keresztül a szemközti szárnyban lévő magánlakosztálya felé tartott. Wei Chen lépett ki az irodából, amikor Raphael elsétált mellette. A seattle-i fészekvezető kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, valószínűleg a vadászatról akart kérdezni, de Raphael szólalt meg előbb.

– Az emberi nő, aki neked dolgozik – mondta –,itt lesz holnap is?– Nem lassított, arra kényszerítve Wei Chent, hogy siessen mellette.

– Igen, uram.

– Találj valami kifogást, hogy holnap napnyugta utánig itt tarthassuk! Megkérek valakit, hogy kövesse, amikor elmegy. És első dolgom lesz négyszemközt találkozni veled! Hozd el az aktáit! Megértetted?

– Természetesen, uram! Van valami...

– Semmi! – Elfordította a figyelmét a seattle-i vezetőről, és inkább Elke felé biccentett, aki úgy nézett ki, mintha meg sem mozdult volna egész idő alatt, amíg a férfi távol volt. Elsietett mellette, és beütötte a kódot, hogy hívja a magánliftjét, türelmetlenül várva, hogy az megérkezzen. A lefelé vezető út végtelenül hosszú volt, és amint az ajtók elég szélesre tárultak, hogy elférjen a válla, máris kilőtt a kinyíló ajtókon.

Dr. Saephan Raphael hirtelen érkezése ellenére is nyugodtan állt. Kétségtelenül hallotta a lift indulását, és tudta, mit jelent.

– Lord Raphael – mondta, és enyhén meghajolt.

– Jól van?

– Nagyon jól, uram. Egyelőre eltávolítottam az infúzióját. A zacskót napközben kellene cserélni, de abban a néhány órában jól meglesz nélküle. Amire a legnagyobb szüksége van, azt meg fogja kapni, és az Ön, uram. Ha már itt tartunk...

Saephan elhallgatott, mintha próbálná felmérni Raphael hangulatát, mielőtt folytatná. Raphael elszakította a tekintetét Cynről, hogy kérdő pillantást vessen rá.

– Van vér a hűtőben, uram, ha szüksége van rá.

Raphael nem mozdult. Normális körülmények között a párjától vett vért, és senki mástól. De ez nyilvánvalóan lehetetlen volt a lány jelenlegi állapotában. Tehát Saephan vagy attól tartott, hogy Raphaeltarra készteti az éhsége, hogy mégis vért vegyen tőle, és ezzel veszélybe sodorja az életét. Vagy őszintén aggódott, hogy Raphael esetleg elhanyagolja a saját egészségét, miközben Cyn gyógyításával van elfoglalva.

Raphael inkább az utóbbit választotta.

– Köszönöm, doktor! – mondta, és szemrebbenés nélkül nézett Saephan szemébe. – Holnap este találkozunk.

– Igen, uram.

Raphael megvárta, amíg meg nem hallja az ajtók kinyílását, majd újra becsukódását az emeleten, és egy gyors szondázással megbizonyosodott róla, hogy a lift üres. Aztán visszahívta, és éjszakára bezárta, a páncélterem ajtaját pedig behúzta a kis előcsarnokban, és azt is biztosította.

Levetette a kölcsönvett ruháit, és bebújt az ágyba Cyn mellé. Raphael egyik pólóját viselte, amelyet nyilván Dr. Saephan választott ki, miután megfürdette. Cyn ritkán viselt bármiféle hálóruhát, és szinte biztos, hogy erre az útra sem hozott magával egyet sem.

Raphael meglepő zsigeri élvezetet érzett, amikor a lányt a ruhájában látta, és némán gúnyolódott magán. Talán mégsem áll olyan messze a primitív embertől, mint azt szerette hinni.

Közelebb csúszott, testét óvatosan a lány köré görbítve.

– Itt vagyok, lubimaya – mondta teljesen feleslegesen. Cyn egész teste ellazult, ahogy a férfi felé fordult, a lélegzete hosszú, lassú kilégzésben érkezett, ami felmelegítette a férfi mellkasának csupasz bőrét. Raphael megkönnyebbülten lehunyta a szemét, és a kezét gyengéden a lány által viselt póló alá, a dereka csupasz bőrére helyezte. Mindkettőjüknek szüksége volt az érintésre. De ebben az esetben az ő szükséglete talán nagyobb volt, mint a lányé.

– Szeretlek, Cynem! – mormolta a férfi. A lány szívének erős dobbanására a bordáin aludt el, és észre sem vette, amikor a nap megkezdte az aznapi felemelkedését.

Negyvenedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Colin az anyósülésen ülve irányítottaRobbie-t a listán szereplő következő címhez, amelyet Raphael műszaki embere adott. Sophie mögötte ült. Nem szólt semmit, de a férfi kivételesen tudatában volt, szinte mintha megérintené, pedig hozzá sem ért. Azon tűnődött, vajon ennek van-e valami köze ahhoz a vérhez, amit a lány elvett tőle. Összekötötte őket valahogy?

Robbieelkanyarodott, és Colin felnézett. Curtis Jenkins háza felé tartottak, de a listán szereplő emberek közül többen is útba estek, így azoknál a címeknél is megálltak, ahogy haladtak. Párat már kipipáltak, és ez nem is tartott sokáig, hiszen senki sem volt otthon.

Raphaelről és a társaságáról még nem érkezett hír, de még túl korai volt bármit is várni. Elvégre McWaters mindkét régi családi birtoka elég messze volt. Talán Duncan állítása miatt, miszerint a vámpírok percek alatt a segítségére tudnak sietni, bárhol is legyenek, várt többet. Vagy talán azért, mert valamilyen szinten biztos volt benne, hogy Garry az egyik eldugott kunyhóban van, és hogy öreg cimborája nem fogja túlélni az éjszakát, ha Raphaelnek bármi beleszólása is van ebbe. És Colin meglehetősen biztos volt benne, hogy Raphaelnek sok mondanivalója volt erről a bizonyos témáról.

Nem mintha Colin hibáztatta volna. Garry és az újdonsült cimborái megpróbálták megölni Leightont. Megölték Leont, valamint Marcót és Prestont is. Garry pedig szinte hencegett azzal, amit Mariane-nel tettek. De annyi évnyivel a háta mögött... A pokolba is, talán ez volt az igazi oka annak, hogy javasolta a két csoportra oszlást. Hogy ne kelljen szembesülnie a barátja kivégzésével. Pontosabban a volt barátja kivégzésével. Lehet, hogy Garry halálával kapcsolatban vegyes érzései voltak, de a barátságuk múltidejévelkapcsolatban egyáltalán nem.

– Mély gondolatok, haver – mondta Robbie, anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét az útról.

Colin felmordult, és a hajába túrt a kezével, tudatában annak, hogy Sophia minden szavát hallgatja. A lány tudta, hogy a férfi nem egyértelműen viszonyul Raphael terveihezMcWatersszel és a többi emberrel kapcsolatban. És a nő figyelte is őt, valószínűleg azon gondolkodva, hogy vajon őt is elítéli-e, mielőtt véget érne az éjszaka.

Colin félig megfordult az ülésében.

– Meglep, hogy nem Raphaellel mentél, Jeremy – mondta a Sophia mellett ülő vámpírnak.

Jeremy visszafordult az ablakon kibámulásból. Minden egyes mérfölddel, amit megtettek a kocsmától elhajtva, egyre feszültebb lett, és Colin felismerte, hogy mi is ez. Tiszta és egyszerű félelem. Lehet, hogy a vámpír elszántan bosszút akart állni a párjáért, de még soha nem vett részt semmilyen csatában. Halálra volt rémülve.

Jeremy egy gyors pillantást vetett Sophiára, mielőtt válaszolt volna Colinnak.

– Én csak egy könyvelő vagyok. Lord Raphael és az emberei olyan szintű erőszakhoz vannak szokva, ami számomra teljesen idegen. Néhányan közülük évtizedek óta vele vannak, és kihívásról kihívásra harcoltak. Én csak útban lennék.

Colin megvonta a vállát.

– Valószínűleg itt is valamiféle szarságba kerülünk, tudod. Ha megtaláljuk valamelyik rosszfiút, nem fogják könnyen megadni magukat.

Jeremy élesen bólintva megrántotta a fejét.

– Igen. És nem foglak visszatartani. Lehet, hogy könyvelő vagyok, de vámpír is. És különben is, remélem, hogy azok között, akiket megtalálunk, legalább egy ott lesz, akik megtámadták az én Mariane-emet. Ennyivel tartozom neki!

– Nincs ezzel semmi bajom! – biztosította Colin, tudatában lévén a morbid szórakozásnak Sophia sötét szemeiben. Gyanította, hogy azon a tényen, hogy a nagyon is emberi szeretője kevésbé ideges, mint egy kibaszott vámpír, ha tűzharcba kell mennie.

És ha már itt tartunk, mi a fenére gondolt akkor a birtokon, amikor a párjának nevezte? Raphael biztosan amiatt hátrált meg, és nézte meg még egyszer. Nem kellett volna valakinek őt is megkérdeznie, hogy akar-e a párja lenni? A pokolba is, nem kellett volna egy szertartásnak is lennie? Megforgatta a szemeit, és ráébredt, hogy úgy hangzott, mint egy vonakodó menyasszony. Mi a következő, az isten szerelmére? Elkezd majd azon aggódni, hogy kap-e egy szép gyűrűt? A francba! Megkönnyebbült, amikor Robbie bevette az utolsó kanyart, és látótávolságba került a következő ház. Bármelyik nap a hét bármelyik napján tiszta harcot adhatna neki. Sokkal egyszerűbb volt, mint megpróbálni kitalálni, hogy hogyan működik egy vámpír.

Robbie lelassított, és megállt, mielőtt elhagyták volna a fák fedezékét. Mögöttük a második terepjáró, féltucatnyi Raphael-vadásszal, követte őket. A házban égtek a lámpák,de előtte nem parkolt jármű.

– Mit gondolsz?– kérdezte Robbie, kikukucskálva a szélvédőn keresztül.

– Azt hiszem, itthon van a felesége. Nincsenek gyerekeik.– Colin kicsatolta a biztonsági övét. – Maradj itt! Bekopogok az ajtón! – Sophia keze megérintette a vállát, miközben kiszállt, és megnyugtatóan rákacsintott, miközben halkan becsukta a teherautó ajtaját, és elindult a ház felé.

Lassan haladt, ujjaival a fegyvere csövét simogatva. A ház mindkét oldalát ellenőrizte, járművet, vagy akár valamilyen fészert keresve, ahol esetleg elrejtőzhetett volna egy. De nem volt ott semmi. Mégis óvatosan lépkedett, és egy pillanatig hallgatózott az ajtónál, mielőtt bekopogott.

A tévé hangja azonnal elhalkult. Újra kopogott. Valaki káromkodni kezdett, és valami olyasmit hallott, ami úgy hangzott, mintha egy nyugágyat engedtek volna le, majd lépések közeledtek az ajtó felé. Bárki is volt az, mamuszt viselt. Hallotta, ahogy minden egyes lépésnél a keményfapadlóhoz csapódnak. Kinyílt az ajtó.

– Colin! – Az ott álló nő nem tűnt, vagy hangzott boldognak, hogy látja őt.

– Jan – mondta udvariasan. – Gordon itthon van?

– Úgy néz ki, mintha itthon lenne? Látta valahol a nagy, fekete teherautóját?

– Nem, hölgyem, nem láttam, de mindig lehetséges, hogy a műhelyben van.

– Hát, nincs. Ha Gordont akarja, akkor jobb, ha Curtishez megy. Mindannyian ott sustorognak valamit. És mielőtt megkérdezné, nem tudom, mi a fene az, és nem is akarom tudni!

Amikor Colin nem reagált azonnal, a nő undorodó hangot adott ki. – Van még valami más is? A műsoraimat nézném!

Colin megrázta a fejét. – Nem, hölgyem! Ennyi az egész! Megnézem Curtisnél, ahogy mondta.

– Nos, halleluja! Jézus Krisztus! – mormolta, és már csukta is be az ajtót a férfi előtt.

Colin önkéntelenül is elvigyorodott. Még két lépést sem tett meg lefelé a lépcsőn, és már hallotta a hátracsapódó nyugágy csattanását, majd a konzerv nevetés hullámait, ahogy Jan visszatért a műsora nézéséhez.

Még mindig mosolygott, amikor visszaszállta terepjáróba.

– Igazán boldognak tűnt, hogy a küszöbén álltál, Murph – jegyezte meg Robbie.

– Jól láttad – értett egyet Colin. – Azért egy kis időt megspórolt nekünk. Azt mondta, a férje és a haverjai mind ott vannak Curtis Jenkinsnél. Úgy tűnik, ezek a fickók mégiscsak valakinek a pihenőszobájában bujkálnak.

– Megspórolt nekünk egy kis időt és lőszert.

– Ha megtaláljuk őket, nem sok lőszerre lesz szükségünk – szólt közbe Sophia, szexi, mély hangja éles kontrasztot alkotott a szavaiból áradó vérszomjjal. – Mi, vámpírok az ilyen jellegű problémákra a közvetlenebb megoldást részesítjük előnyben.

– Igen, hölgyem – értett egyet Robbie. – Láttam Lord Raphaelt akcióban, és én is határozottan a közvetlen szót használnám!

– Vért akarok! – mondta Jeremy vad morgással a hátsó ülésről. Felnézett, és Colinra meredt. – Emberi vért! Azt akarom, hogy még maga az éjszaka is sikítson a rémületüktől!

Colin pillantása találkozott a vámpír feszült tekintetével, és észrevette a szemében pislákoló vörös fényt.

– Remélem, megkapod, amire szükséged van, Jeremy! – mondta. – Marianemiatt!

Colin ismét előre fordult, és figyelte, ahogy a sötét út rohan alattuk, miközben Curtis Jenkins háza felé robogtak. Csak remélni tudta, hogy abban az emberi vérben, amire Jeremy annyira éhes, nem lesz sem az övé, sem Robbie-é.