13.-14.-15. Fejezet

 

Tizenharmadik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Colin az irodája előtt ült hátrabillenve egy olcsó műanyagszéken. Egy időjárástól megviselt, fából készült előtető védte a szitálástól, ami azzal fenyegetett, hogy esőbe vált. A falnak dőlve merengett a városán. Az iroda nem valami nagy dolog volt. Egyetlen helyiség, egy apró fogdával és pocsék szigeteléssel, ami miatt az idő nagy részében jéghideg volt odabenn. Az egyetlen kivétel azon ritka alkalmakkor fordult elő, amikor a napnak sikerült elég hosszú időre előbújnia a felhők mögül, hogy egy kicsit felmelegítse a helyet. A legtöbb nap nem is fáradt azzal, hogy bejöjjön ide, kivéve, ha be kellett zárnia egy-két részeg embert éjszakára, ami nem túl gyakran fordult elő. A legtöbb részegnek, akit a városon keresztül kanyarogva elkapott, többé-kevésbé józan barátai voltak, akik szívesen átvették tőle a vétkezőt, ahelyett, hogy másnap vissza kelljen utazniuk érte.

De ma reggel elhatározta, hogy megmutatja magát a városban elszórtan található néhány szórakozóhelyen. Az emberek hallottak Mariane-ről. Ez tényleg elkerülhetetlen volt. Minél kisebb egy város, annál aktívabbak a pletykafészkek, és Mrs. Fremont kétségtelenül felpörgette ezt a bizonyos történetet. A mobiltelefonja szinte megállás nélkül csörgött a támadás óta. Néhányan a saját vagy a nőik biztonsága miatt aggódtak. Mások csak első kézből akarták hallani a híreket. Megint mások pedig teljesen tévesen értesültek a tényekről, és szinte hisztérikus félelemmel hívták őt valamiféle vámpírinváziótól tartva.

Nem mintha ez utóbbi teljesen alaptalan lett volna. Colinnak nem kerülte el a figyelmét a nagy, fekete terepjárók felvonulása, amelyek a minap este közre fogva egy limuzint, végigszáguldottak az autópályán. Akkor mentek el mellette, amikor hazafelé tartott Jeremytől. Ma reggel pedig egy üzenet várta Lorentől. Úgy látszik, valami nagykutya érkezett, és találkozni akart a helyi rendfenntartás képviselőjével. Colin már alig várta.

Homlokát ráncolva a széket a mögötte lévő falnak döntötte. Meg tudta érteni Jeremy dühét. A pokolba is, osztozott benne, bár elég okos volt ahhoz, hogy tudja, bármennyire is dühös, meg sem közelítheti azt, amit a vámpír érez. De miért kellene egyetlen támadásnak – bármilyen kegyetlen is volt – így elővonzania a nagyágyúkat? És hogyan sikerült ilyen gyorsan megérkezniük, gyakorlatilag a bűncselekmény nyomában?

Figyelme a háztömb végére terelődött, amikor az egyik terepjáró, amin az előbb gondolkozott, megállt az Emma’s –  a seattle-i kávézókra való helyi válasz – előtt. Colin leeresztette a széket mind a négy lábára, és előrehajolt, alkarját a combjára támasztva figyelte az újonnan érkezőt. A terepjáró ablakai szinte teljesen el voltak sötétítve, így nem láthatott senkit odabent, de a gyéren világító nap még mindig ott trónolt az égen valahol a sűrű felhők mögött, így tudta, hogy bárki is az, legalábbis embernek kell lennie. És az emberrel tudott bánni.

Kinyílt a terepjáró ajtaja, Colin pedig felállt. Egy fekete nadrágot viselő láb jelent meg, vastag talpú, harci stílusú bakancsban. Colin fél lépést tett előre, és majdnem megbotlott, amikor a lábról kiderült, hogy egy magas, karcsú nőé. Becsukva maga mögött a terepjáró ajtaját, egy pillanatig csak állt, felmérve Cooper’s Rest belvárosát. Nem volt nagy valami, ezt elismerte, és úgy tűnt, a nő is egyetértett vele, ha következtetni lehetett az arcára kiülő homlokráncolásból.

A nő tekintete a férfira esett, aki a tornác feletti előtető alatt állt, majd felemelkedett, hogy elolvassa a táblán lévő feliratot, amely az irodát a helyi rendőrőrsként azonosította. Még egyszer szemügyre véve a férfit, megvonta a vállát, majd elindult felé.

Colin figyelte, ahogy közeledik. Szinte teljesen olyan ruhát viselt, mint ő – fekete katonai stílusú nadrágot, amelyet beletűrt a kényelmes, fűzős bakancsba, és fekete pólót, bár a nőn lényegesen jobban állt a sajátja, mint rajta. Elismerő mosolya nem tartott sokáig, amikor regisztrálta, hogy a rövid, minden időjárási körülményeknek megfelelő dzsekije kidudorodik a válla alatt, amelynek jelenléte éles kontrasztban állt a lány kecses járásával és azzal, ahogyan kitöltötte azt a pólót. A férfi tett egy lépést előre, amikor a nő elért az előtte lévő lépcsőig, kinyújtózkodott a teljes 193 centiméteres magasságában, a keze elérte az előtetőt, mielőtt leereszkedett volna a csípőjéhez.

A lány enyhén elmosolyodott, mintha tudomásul venné a férfi dominanciamutatványát, mielőtt fellépkedett volna a három lépcsőfokon, hogy egy szinten álljon vele.

– Colin Murphy? – kérdezte, elég magas volt ahhoz, hogy majdnem a férfi szemébe nézzen anélkül, hogy fel kellene emelnie a fejét.

Colin biccentett.

– Pontosan, drága – válaszolta, élvezve az aprócska elégedettséget, amikor a lány szája összeszorult a becézésre.

– A nevem – mondta a lány –, Cynthia Leighton! Cyn, ha úgy jobban tetszik!

– Örülök, hogy megismerhetem, Ms. Leighton – húzta el a mondatot a férfi, hagyva, hogy georgiai neveltetésének minden porcikája érződjön a szótagokon. Úgy találta, hogy a legtöbb északi azt feltételezi, hogy aki vontatottan beszél, az ostoba, és ő nem volt rest kihasználni ezt a saját előnyére.

A Leighton nő szája enyhén felfelé görbült.

– Ne fáradjon, Murphy! – mondta szárazon. – Vannak barátaim délen. Jó barátaim. És különben is, tudom, ki maga.

Colin összeszűkült szemekkel mérte végig a nőt tetőtől talpig. Valószínűleg ugyanúgy felhasználta azt a gyilkos testét, mint a férfi az akcentusát, és méghozzá pokolian sokkal jobban. Szóval ki a fene volt ő?

– Mit tehetek önért, Leighton? – kérdezte nyersen, az akcentusa még mindig jelen volt, de már jóval kevésbé hangsúlyozottan.

– Magánnyomozó vagyok. Nagyon „magán”nyomozó. Valójában egyetlen ügyfelem van, és ő egy innen nem messze lévő birtokon alszik.

Colin hagyta, hogy meglátszódjon az arcán a meglepettsége. – Ön a vámpírokkal van?

– Igen. És biztos vagyok benne, hogy tudja, miért vagyok itt.

– Tudom, hogy egy rakás terepjáró hajtott át a városon két estével ezelőtt.

– És ott volt, amikor Mariane-t megtámadták.

– Utána – javította ki élesen. – Mire odaértem, bárki is támadta meg, már eltűnt.

– Bocsásson meg! – mondta, és úgy tűnt, komolyan is gondolja. – Nem akartam semmire sem célozni. Wei Chen és Loren is kezeskedett Önért és az őszinteségéért.

– Mariane jól van? Mentőt akartam hívni, de Jeremy...

– Mariane jól van, a körülményekhez képest. Az, hogy Jeremy elvitte a birtokra, tényleg a legjobb megoldás volt, Mr Murphy.

– Colin – mondta. – Nincs szükség formaságokra közöttünk, ugye?

A lány elvigyorodott, ez volt az első őszinte, számítás nélküli dolog, amit eddig tett. – Akkor tegyük félre a formalitásokat. Azért vagyok itt, mert látnom kell a tetthelyeket – mindhármat –, méghozzá nappali fényben.

Colin a homlokát ráncolta. – Tetthelyeket?

A nő a férfi felé billentette a fejét.

– Azt hittem, ezen már túlléptünk, Murphy!

A férfi értetlenül rázta a fejét. – Nem, úgy értem, megértem, hogy látni akarod Jeremy házát. Nem hiszem, hogy járt volna ott, mióta megtörtént az eset, de, tetthelyek, így többes számban?

A nő figyelmesen tanulmányozta a férfit.

– Nem tudsz róla – mondta, és nem kérdezte, hanem kijelentette.

– Miről nem tudok? – csattant fel a férfi.

– Marcóról és Prestonról.

– Marco? Mi van Marcóval?

– Ismerted őt?

– Ismerted? Miért beszélsz róla múlt időben? Történt valami Marcóval?

A férfi látta a lány szemében felvillanó együttérzést.

– Marco meghalt – mondta halkan. – És Preston is. Mindkettőjüket meggyilkolták, feltehetően ugyanazok, akik Mariane-t is megtámadták néhány estével ezelőtt.

Colinba keményen belenyilallt a szomorúság, az állkapcsa pedig összeszorult, ahogy a nőre bámult. – Mikor?

– Két nappal azelőtt, hogy Mariane-t megtámadták volna. Marcót és Prestont is ugyanazon az éjszakán. Sajnálom. Azt hittem, tudsz róla!

– Nem. – Mély levegőt vett, és elfordította a tekintetét a lány túlságosan figyelmes pillantása elől.

– Barátok voltatok?

– Marcóval, Prestonnal nem. Neki voltak lovai, az apám pedig tréner Georgiában. Marco nemrég rendelt néhány cuccot a műszaki boltból, és én megláttam, amikor bepakolta a dolgokat a teherautójába. Néha együtt lovagoltunk. – Megrázta a fejét. – A fenébe! Biztos, hogy meghalt?

– Teljes mértékben – mondta, egyszer bólintva. – Az ilyesmit nem lehet eltéveszteni.

– Bassza meg!

– Mi van Prestonnal?

– Őt nem ismertem – ismételte meg. – Marco említette egyszer vagy kétszer, de ennyi.

– Tudtad, hogy hol laknak?

– Marcót persze. Ahogy mondtam, együtt lovagoltunk – az ő lovain, nekem itt nincsenek. Várj, mi történt a lovakkal? Imádta azokat az állatokat!

– Gondoskodtak róluk. Egy wyomingi farmra küldték őket – tette hozzá a férfi szkeptikus pillantására. – A vámpírokat nem érdekli a ló hús vagy a ló vér.

Colin cseppet sem sajnálkozva megvonta a vállát.

– Amit a vámpírokról tudok, azzal egy oldalt sem töltenék meg, Leighton!

A lány egy félmosolyt villantott a férfira. – Az én tudásom valamivel kiterjedtebb. Szeretném látni mindhárom helyszínt. El tudnál vinni oda?

– Persze, bent van a listám. Hadd nézzem meg Preston címét, és már indulhatunk is!

– Egy lista? Mindenkit felsorol?

– Mindenkit, akiről tudok – mondta a válla fölött, miközben besétált a kis irodába.

– Kinek van hozzáférése ehhez?

Colin megállt, és ránézett. – Rajtam kívül senkinek, azt hiszem. Rajta van a számítógépen, valójában egy laptopon, amit minden este hazaviszek magammal. Miért?

– Abból, amit Jeremy mondott, ők ketten meglehetősen nyíltak voltak azzal kapcsolatban, hogy hol laknak. Újak voltak a környéken, és Mariane még vásárolt is itt a városban. De Marcót és Prestont nem lett volna szabad ilyen könnyen megtalálni. Ha valaki megszerezte a listádat...

– Drága, ez egy kisváros! Mindenki mindent tud – motyogta, és nem nézett a lányra, miközben előhívta a fájlt a számítógépén.

– Úgy tűnik, nem, Szépfiú, hiszen te még azt sem tudtad, hogy Marco és Preston meghaltak!

Colin felnézett, szemei ingerülten összeszűkültek.

– Igazad van – értett végül egyet. – És sajnálom a drágát! Rossz szokás!

– Igen, oké! Fegyverszünet. Úgyis van fontosabb dolgunk is!

Colin felállt, és felkapta a széldzsekijét a szék háttámlájáról.

– A fenébe is, igazad van! Valami történik ebben a városban, és szándékomban áll kideríteni, hogy mi az.

 

* * * *

 

Colin Tahoe-jával indultak útnak, és először Jeremy háza felé vették az irányt. Az volt a legközelebb a városhoz, és útközben elhaladtak Colin háza mellett, ami azt jelentette, hogy megállhatott, és felmarkolhatott még némi tűzerőt.

– Egy kisebb országot akarsz ott megszállni, Murphy? – kérdezte Leighton, szemügyre véve a Benellit, amikor a hátsó ülésre tette. A férfi behívta a házába, de ő inkább a kocsi mellett várakozott, és valami olyasmit mormogott, hogy „olajt önteni a tűzre”. Bármit is jelentsen ez.

– Nem tudom, mi van veled, Leighton. – Becsukta a kocsi hátsó ajtaját, és kinyitotta az elsőt. – De ha vámpírokkal van dolgom, szeretek felfegyverkezni!

– Részemről nincs ellenvetés – mondta könnyedén. – Bár az én személyes fegyverválasztásom inkább a töltetre koncentrál, mint a célba juttatásra.

A férfi értetlenül nézett rá, miközben visszacsúszott a vezetőülésbe, és elfordította a kulcsot a gyújtásban.

– Azt hittem, ezekkel a fickókkal dolgozol!

– Igen.

– Igen, és? – Gyorsan megfordult 180 fokban, és elindult a felhajtóján a főút felé.

A lány ferde mosolyt villantott rá. – Nem minden vámpír egyforma, Murphy. Különböző fajták léteznek, akárcsak közöttünk, többiek között.

Colin megvonta a vállát, és ráfordult az országútra Jeremy háza felé.

– Logikus, gondolom, hiszen mind ugyanúgy kezdték, mint mi, többiek, nem igaz?

– Ez nagyon felvilágosult tőled!

– Igen, nos, megteszem, amit tudok, hölgyem! – mondta eltúlzottan vontatottan.

A nő felnevetett, de szinte azonnal vissza is komolyodott, ujjai idegesen kopogtak a mellette lévő ajtókereten. – Ezt azonban nem vámpírok csinálták – mondta elgondolkodva. – Nappal történt, a kezdők kedvéért. Van fogalmad róla, hogy melyik polgártársad lehet egy kicsit kevésbé felvilágosult, mint te?

Colin a homlokát ráncolva megrázta a fejét.

– Amikor megtörtént ez a dolog Mariane-nel, azt gondoltam, hogy biztos valaki kívülről csinálta. Sokan járnak hozzánk – turisták, a természettel közösséget keresők, favágók. Ez egy kisváros, és egyszerűen nem fér a fejembe, hogy valaki, akit ismerek, megtehette volna azt, amit azzal a kislánnyal tettek. Különben is, abból ítélve, amit a házban láttam, és... nos, Mariane állapotából ítélve, biztos vagyok benne, hogy nem csak egy valaki volt ott aznap. És szerintem így még kevésbé valószínű, hogy helyiek voltak az elkövetők. Az itteni emberek ismerik Mariane-t, és kedvelik őt. – Kissé lelassított, miközben befordult Jeremy kocsifelhajtójára. – De most azt mondod, hogy Marcót és ezt a másik, Preston nevű fickót is megölték, és ez elgondolkodtat, hogy mennyire ismerem jól azokat az embereket, akikkel együtt élek.

– Ez egy elég vad környék – ajánlotta Leighton. – Mindenféle alakok lóghatnak az erdőben, anélkül, hogy az ember tudna róluk.

Éles pillantást vetett rá, amikor megállt Jeremy háza előtt.

– Tudsz valamit, amit én nem?

A lány a fogait kivillantva, könnyedén csúfolódva elvigyorodott. – Valószínűleg mindenfélét. – Megmutatta mindkét kezét, és azt mondta: – Megnézem a fegyveremet. Ne ess pánikba, oké?

A férfin volt a sor, hogy csúfolódjon, amikor a nő előhúzott egy Glock 17-est a válltokból, ellenőrizte a tárat és a csövet, mielőtt visszatette volna a kabátja alá.

– A pánik nem szerepel a szótáramban, drá... Leighton – válaszolta a saját öntelt vigyorával.

– Jó tudni – mondta, és kinyitotta az ajtaját. – Ez még jól jöhet a következő napokban!

A ház hátsó része felé sétálva Colin látta, hogy valaki bedeszkázta a betört ablakokat, és pótolta a széttört ajtót egy rögtönzött nyílászáróval, és egy nehéz lakattal. Leighton elővette a lakatkulcsot, ami elárulta a férfinak, hogy valószínűleg Jeremy intézte az ideiglenes javításokat, vagy legalábbis olyan valaki, aki törődött vele és Mariane-nel.

Odabent a nő alig nézte meg a szobát, ahol Mariane-t megkínozták, inkább Jeremy irodája felé vette az irányt, ahol körbenézett, és gondosan átvizsgált mindent, ami Colin szemében csak a hátrahagyott teljes pusztítás volt. A bútorokat elmozdították, vagy felborították, a számítógépet és a hozzácsatolt eszközöket összetörték, és mindenfelé papírlapok voltak szétszórva.

– Valami konkrétat keresel? – kérdezte végül.

A nő egy szórakozott pillantást vetett rá.

– Hmm? Nem, csak nézelődöm. Inkább kíváncsiságból, mint bármi más miatt. – Megfordította a kezeit, és morcosan nézte a rájuk tapadt koszt. – Hadd mossam meg a kezem, aztán végeztem itt, ha te is.

Colin figyelte, ahogy megmosakszik a mosogató mellett. 

– Jeremy nappali rejtekhelye, ugye?

A nő elzárta a vizet, és felkapott néhány papírtörlőt, mielőtt megfordult volna, hogy óvatos pillantást vessen rá.

– Micsoda?

A férfi tudálékosan elmosolyodott. – Bárki is tette ezt, szétszedte a házat. Voltak felszerelések, amik jó pénzt hozhattak volna, de ehelyett mindent szétvertek. És Mariane... – Az ajka megvonaglott. – Én találtam rá, Leighton! Nemcsak megerőszakolták; meg is kínozták! Akartak tőle valamit, és gondolom, ez a valami Jeremy volt. Nem találták meg, pedig elég közel lehetett, hiszen napnyugta után perceken belül itt volt, hogy a szart is kiverje belőlem. Most vagy együtt dolgozunk, vagy nem. Nem kérek mély vámpírtitkokat, de szeretném tudni, hogy megbízhatok abban, akivel együtt dolgozom!

Leighton hosszú percekig bámult rá, aztán elgondolkodva vett egy nagy levegőt, majd hangosan ki is fújta.

– Igazad van – mondta lassan. – Tehát igen, Jeremy nappali nyughelye az alatt a padló alatt van. Gondolom, a vámpírok, akik bedeszkázták a házat, áthelyeztek néhány dolgot, hogy elrejtsék a helyét, mivel a ház már nem igazán biztonságos. De az igazat megvallva, még ha tudom is, hogy hol volt, nem tudnék bejutni. Ezért van Jeremy még mindig életben.

– Mi van Marcóval? – kérdezte Colin, miközben ismét bezárták az ajtót, és a kocsija felé indultak.

– Ő és Preston már régebben építették a házukat, és fogadok, hogy egyikük sem frissítette a biztonsági rendszerét.

Colin megrázta a fejét, aztán megállt, és a teherautója körüli terepet szemlélte. – Mostanában sok jármű járt errefelé. A ti embereitek?

Leighton bólintott.

– Lord Raphael biztonsági csapata járt itt tegnapelőtt este, és néhányan tegnap este is voltak itt, hogy összeszedjenek néhány dolgot Jeremy számára. Ők voltak azok is, akik bedeszkázták a házat – tette hozzá, a ház felé mutatva.

– Lord Raphael? – ismételte meg, és nem is igyekezett leplezni a szkepticizmusát.

A nő oldalról rápillantott.

– Jobb, ha elhiszed! A vámpírok világában ő irányítja az egész Egyesült Államokat a Sziklás-hegységtől nyugatra, plusz magának a hegységnek is egy nagy részét.

– Mi a fenét jelent az, hogy irányítja? Soha nem hallottam még róla! Milyen hatalmas lehet?

A nő minden aggodalom nélkül megvonta a vállát.

– Azért, mert te nem vagy vámpír! Ha az lennél, hidd el, tudnál róla, mert itt élve ő lenne az egyetlen dolog közted és az azonnali halál között.

Colin a homlokát ráncolta.

– Bízz bennem! Ijesztő ereje van. De ezt ma este te magad is megítélheted. Találkozód lesz estére a birtokon. Ott lesz.

– Fantasztikus! – motyogta, miközben visszamásztak a teherautóba.

Egyikük sem beszélt sokat a Marco házához vezető úton. A maga részéről Colin nem nagyon várta, hogy Marco halála után láthassa a helyet. Nem mintha közel álltak volna egymáshoz, nem úgy, mint az otthoni barátai, és pláne nem úgy, mint a SEAL-csapatbeli haverjai. De mindketten szerették a lovakat – nem csak a lovaglást, hanem az állat egyszerű szépségét is. Marco nagyon örült, hogy talált valakit, akivel beszélgethetett, valakit, aki úgy értett a lótenyésztés és a lókiképzés finomságaihoz, ahogy Colin. Colin talán nem vette át az apja üzletét, de a családi farmon nőtt fel, az istállókban dolgozott szinte attól a naptól kezdve, hogy megtette az első lépéseit, egészen addig, amíg el nem sétált, hogy belépjen a haditengerészethez. Részben azért vonult be a hadseregbe, mert ez volt az utolsó dolog, amit bárki elvárt volna egy georgiai fiútól, aki a középiskolában végig csak bajkeverő volt. De azért is tette, hogy megmeneküljön apja elszántsága elől, aki irányítani akarta a legkisebb fia életének minden területét.

Colin számára meglepetés volt, amikor felfedezte, hogy még mindig élvezettel tud beszélgetni a családi vállalkozásról, és hiányozni fognak neki ezek a beszélgetések Marcóval.

– Azt mondtad, hogy egy biztonsági csapat volt kint Jeremyéknél – törte meg a csendet. Marco házához is ellátogattak?

A nő bólintott. – Tegnapelőtt este, ugyanúgy, mint Jeremyékhez és Prestonhoz.

– Akkor miért...

– Nappal kell megnéznem magamnak, hogy meg tudjam állapítani, mit látok!

Colin bólintott. Ennek volt értelme a számára. Bár, ha őszinte akart lenni, még mindig nem tudta, mit kezdjen Leightonnal. Úgy tűnt, a nő csak az, amit állít, egy magánnyomozó, akit felbéreltek a vámpírok, hogy kivizsgálja ezeket a bűntényeket. Nem nyüzsgött az ő tetthelyén, mint valami drámakirálynő, és nem is hadonászott a fegyverével, mint egy amatőr. Egyik fegyverével sem. Akkor vette észre a tartalék fegyvert a nő derekánál, mielőtt elhagyták volna a várost.

És a zavarodottsága sem csak azért volt, mert nő volt. Rengeteg nővel szolgált a hadseregben, némelyikük jó volt, némelyikük nem, akárcsak a férfiak. De egyikük sem nézett ki úgy, mint egy kibaszott divatmodell, vagy viselt olyan gyémánt jegygyűrűt, amiről még az ő avatatlan szeme is tudta, hogy többet ér, mint a legtöbb ember éves fizetése. Arról nem is beszélve, hogy megjelent, és azt állította, hogy a vámpírok magánnyomozójaként dolgozik. Egyáltalán, hogy lehetett ilyen melóhoz jutni?

Befordulva az utolsó kanyarnál a Marco házához vezető úton, faágak csapódtak a teherautó tetejéhez. Marco nagyra becsülte a magánéletét. Sosem fárasztotta magát azzal, hogy a házát a feltétlenül szükségesnél jobban megközelíthetővé tegye.

Colin megállította a teherautót, lekapcsolta a motort, és a szélvédőn keresztül bámult kifelé. A hely máris elhagyatottnak tűnt. A karám üres volt, a kis istálló ajtajai nyitva álltak. Még a ház is valahogy lepusztultnak tűnt.

– Biztos vagy benne, hogy a lovak biztonságban vannak?

– Teljes mértékben – biztosította a lány.

Mély levegőt vett, és kilökte a teherautó ajtaját.

– Rendben, akkor vágjunk bele!

Néhány perccel később Marco házának pincéjében voltak – egy olyan pincében, amelynek létezéséről Colin nem is tudott, amíg Leighton oda nem vezette. Annyiszor járt Marco házában, és soha nem vette észre a dolgozószoba lambériája mögé rejtett ajtót. De miért is vette volna észre?

Leighton végigsétált a falak mentén, végigsimította a kezét az illesztéseknél, mintha tudta volna, mit kell keresnie. És nyilvánvalóan tudta is, mert elégedetten felmordult, és rögtön ki is nyitotta az ajtót, felfedve ezzel a ház alá vezető durván megmunkált lépcsősort. Egy meghúzható madzag kapcsolta be a felső világítást, de Leighton ezt kiegészítette néhány halogénlámpával a Tahoe hátsó ülésére dobott táskából. A pincében most nappali világosság támadt, ami még meglepőbbé tette, amit láttak.

– Te tengerészgyalogos vagy, igaz, Murphy? – kérdezte Leighton elgondolkodva.

– Nyugdíjban, de igen.

A nő visszapillantott a férfira.

– Ezáltal te vagy a szakértő, ami engem illet. Te mit gondolsz, mi történt itt?

Valaki pokoli lyukat robbantott Marco pincéjének falán, ez történt. Pontosabban nem egészen a falon. A célpont a megerősített ajtó volt, amely most félig az oldalán feküdt, megvetemedve és az egyetlen megmaradt alsó zsanérról lógva, feltárva egy kis szigetelt helyiséget mögötte.

Nyilvánvalóan ez volt Marco nappali lakása, és egyáltalán nem hasonlított a filmekben bemutatottakra. Nem volt kosszal teli koporsó, nem voltak olvadt viasszal borított falikarok pókhálós gyertyákkal. Modern, kellemes és egyszerű hálószoba volt, egy franciaággyal és egyetlen éjjeliszekrénnyel, rajta egy olvasólámpával. Vagy legalábbis az volt, mielőtt valaki szétverte volna a helyet. Feltehetően Marco meggyilkolása után.

– Murphy? – zökkentette ki a gondolataiból a lány.

– Igen, oké. Az ajtó elég nehéz volt, és voltak belső zsanérok, de régi volt, és ezek a falak... – Megpaskolta az egyik omladozó szerkezetet. – ...öregebbek, mint a kosz és málladoznak. Valószínűleg elég rés volt, hogy valamilyen plasztik robbanóanyagot – kémiai tesztek nélkül nem tudom megmondani, milyen fajtát – dugjanak a hasadékba. Behelyezni a gyújtózsinórt, visszaszaladni az emeletre, amíg nem robban. Egy irányított robbanás, felrobbantja az ajtót, és... ennyi. – Nagy levegőt vett az orrán keresztül, és felmérte a károkat. – Gondolom, Marco eléggé tehetetlen volt, mivel napközben támadtak rá, igaz?

– Nagyjából. És egyedül élt itt kint, így nem volt senki, aki megvédte volna.

– Átkozott pazarlás!

– Igen, az. Kinek van errefelé annyi tudása, hogy ilyesmit tegyen?

– Sok embernek. De igen, hogy válaszoljak az igazi kérdésedre. Bárki az én képzettségemmel biztosan meg tudta volna csinálni.

– Él rajtad kívül más volt katona is Cooper’s Restben?

– Nem aktívan, már nem.

Kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– A haverom itt, Coop’ban nőtt fel. Én is így kerültem ide, de ő egy ideje már elment. Lent él San Diegóban, és nagy pénzeket keres a Pentagon egyik beszállítójának dolgozva. Van néhány idősebb fickó, akik annak idején Vietnámban voltak. Lehetséges, hogy megvan a képzettségük ehhez, de biztos vagyok benne, hogy a gyalogságnál szolgáltak. Ráadásul maguknak valók, és ahogy hallottam, mindkettőjüket jobban érdekli, hogy elszálljanak, mint hogy bárkit is megöljenek. Bárki is tette ezt, nem volt betépve!

– Nem – értett egyet a nő. – Bárki is tette ezt, nagyon koncentrált volt, és pontosan tudta, mit csinál. – Felsóhajtott, majd ránézett az órájára, ami egy drága, de feltűnés mentes sportmodell volt. A fények ismét megcsillantak a jegygyűrűjén, és Colin sikertelenül próbálta elképzelni, hogy hagyná, hogy a felesége a vámpíroknak dolgozzon. Bár csak gondolt erre, de akkor is tudta, hogy ez nem túl modern hozzáállás. Valahogy nem gondolta volna, hogy Leightont különösebben érdekli, mit enged neki a férje.

– Ha nincs itt semmi más, amit látni szeretnél – mondta Cyn, és máris az első halogénlámpa felé indult –, szeretnék átmenni Prestonhoz, mielőtt visszamegyek a városba. – A férfi válaszát meg sem várva leoltotta a lámpát, mély árnyékba borítva a fél pincét. A második lámpa is gyorsan követte, és már csak a felülről világító izzó gyenge fénye maradt, átváltoztatva Marco rejtekhelyének romjait nem mássá, mint a sötétség fekete szakadékává a halvány, sárga fénykörön túl.

Colin még egy utolsó pillantást vetett a helyre, ahol Marco meghalt, és meghúzta a lámpát kapcsoló láncot, ismét sötétségbe borítva a pincét.

Rövid ideig tartó autóút vezetett Preston házához, amely szinte teljesen ugyanolyan volt. Kívülről különbözött, nem volt karám vagy pajta, de a pince akár Marcóé is lehetett volna, egészen a módszerig, amellyel a majdnem ugyanolyan biztonságos helyiséget elpusztították.

– Mintha ugyanaz a fickó építette volna mindkét helyet – jegyezte meg Colin, miközben a teherautója hátsó részéhez sétáltak.

– Talán úgy is volt – mondta Leighton. Figyelte, ahogy a férfi kinyitja a csomagtér ajtaját, majd beemeli a táskáját. – Nagyjából egy időben költöztek ide. Soha nem éltek együtt, ahogy néhány vámpír teszi, de barátok voltak. Szóval nagyon valószínű, hogy ugyanazzal a vállalkozóval építtették meg a nappali szobáikat. Valószínűleg egy vámpírral, hiszen nem bíznának ilyen tudást egy emberre. Vagy ez, vagy megölték az embert, amint befejezte!

Colin megdermedt, a keze még mindig a nyitott ajtón volt a feje fölött. – Ugye csak viccelsz?

– Persze, ha ettől jobban érzed magad! – Hátralépett, hogy a férfi becsukhassa az ajtót.

Összeszűkült szemekkel tanulmányozta a nőt, próbálta felmérni, hogy komolyan beszél-e.

A nő látta, hogy a férfi őt figyeli, és elmosolyodott.

– Ne aggódj, Murphy! Valószínűleg úgyis egy vámpír volt az építő. Gyerünk, vissza kell mennem a városba a kocsimért!

Colin végigsétált a teherautó oldalán, és becsúszott a kormány mögé.

– Ott leszel a ma esti nagy találkozón ezzel a Raphael nevű fickóval? – kérdezte, miközben Leighton is beült az anyósülésre, és a biztonsági övéért nyúlt.

– A világért sem hagynám ki! – mondta a lány. – Bár nem hiszem, hogy túlságosan örülni fog nekem! – Becsattintotta a biztonsági övet. – És neked sem!

Colin megállt a kulcs elfordítása közben, hogy rámeredjen. Mi a fenét jelentett ez?

Tizennegyedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael Cyn tiszta és meleg illatára ébredt, még mindig érződött a zuhanyozás után a szappan és a víz, valamint a samponjának enyhe illata. Bőre bársonyosan sima volt, ahogy a férfi testéhez simult, puha, telt mellei kellemes súlyt képeztek Raphael csupasz mellkasán, a lába pedig a lábát simogatta. Ráfeküdt a férfira, megcsókolta a lecsukott szemeit, majd szája hívogatóan az ajkára tévedt.

A férfi beletúrt ujjaival a lány selymes hajába, majd végigsimított a hátán. Cyn hümmögött a gyönyörtől, és ívbe feszült a teste a férfi érintésétől. Raphael minden figyelmeztetés nélkül szorosabbra vette az ölelését, és megfordította magukat, így a nő fölé került.

Cyn elmosolyodott, és felnézett a férfi szemébe… és felsóhajtott, mozdulatlanná dermedve az ott található dühtől.

– Azt hitted, nem fogom tudni? – kérdezte a férfi megtévesztő nyugalommal.

A lány arcán érzelmek egész sora villant át – meglepettség, bűntudat, sőt, rövid időre még vereség is –, mielőtt végül megállapodott a szokásos dühös dacban. – A saját szememmel kellett látnom, a fenébe is!

Raphael ellökte magát tőle, legurult az ágyról, és elindult a zuhanyzó felé.

– Hová mész? – kiáltott utána, egyszerre kifejezve a hitetlenkedését és felháborodását. A férfi megpördült a fürdőszobaajtóban, a szemei ezüstös szikrákat szórtak a sötét szobában. – Eszedbe jutott már valaha is, hogy jó okom van arra, amit kérek tőled, Cyn? Hogy talán jobban megértek bizonyos veszélyeket, hogy talán vannak ellenségeim, akik felhasználnának téged ellenem?

– Persze, de...

– De! Mindig van egy de, nem igaz? Mindig van egy ürügy, hogy azt csináld, amit akarsz, tekintet nélkül az én kívánságaimra!

Cyn is felpattant az ágyból, és átsétált a szobán, hogy szembeszálljon vele.

– Én nem tartozom a vámpírjaid közé, Raphael! Nem kell követnem a szabályaidat! Emellett teljesen képes vagyok megvédeni magam, és nem voltam egyedül. Az a helyi rendőr, Colin Murphy velem volt.

– Ettől most jobban kéne éreznem magam? Hogy tudom, hogy a párom egy másik férfival tölti a napot, míg én egyedül alszom? Ahogy te mondanád, kibaszottul fantasztikus!

– Ne légy gyerekes! Tudod jól, hogy...

– Gyerekes? Talán utána kéne nézned a definíciónak! – Raphael behátrált a fürdőszobába, és becsukta az ajtót, hatalmának egy apró szálával biztosította, hogy a lány ne próbálja folytatni a vitájukat a zuhanyzóban. A nő teste túlságosan is vonzó volt, és ma este nem volt kedve ahhoz, hogy csábítással csökkentse az indulatait.

Raphael a szokásosnál tovább időzött a zuhany alatt, csak hogy megvárassa Cynt. Még a csukott ajtón keresztül is hallotta, ahogy a lány egész idő alatt szörnyű fenyegetéseket mormolt rá. Ezt összességében mulatságosnak találta, és a lány dühös pillantását egy semmitmondó mosollyal viszonozta, amikor végül átengedte neki a fürdőszobát. Felöltözött, amíg a lány zuhanyozott, és éppen a nyakkendőjét csomózta, amikor a nő végre kijött, egy szerény méretű törülközőbe burkolózva, mintha nem is feküdt volna vele meztelenül az ágyban alig egy órája.

– Jól áll rajtad a törülköző – jegyezte meg. A lány beintett neki a válla fölött, amire a férfi felnevetett.

– Seggfej! – sziszegte a lány.

Raphael odament az ágy mellé, felvette az óráját, és a csuklójára erősítette, miközben a lányt figyelte az ágy túloldalán.

– Meddig kell még elviselnem ezeket a kis hatalmi játszmáidat, Cyn? – kérdezte. – Meddig tart még, amíg már nem érzed szükségét, hogy elkülönítsd magad tőlem, hogy bebizonyítsd, hogy nélkülem is boldogulsz?

A nő megpördült, és a férfi kiolvasta az igazságot a szeméből, mielőtt még levegőt vett volna, hogy tagadjon.

– Légy őszinte magaddal, ha velem nem is, lubimaya! Fent találkozunk!

 

* * * *

 

Duncan háttal állva már várt rá, amikor kilépett a magánfolyosóról, a figyelme látszólag Wei Chenre irányult, aki a bejárati ajtók közelében merült beszélgetésbe egy emberi nővel. Juro a páros fölé magasodott, nagyon boldogtalannak és egyre türelmetlenebbnek látszott. A nő jelenléte sértette Raphael egyik alapvető biztonsági szabályát ezen az úton – napnyugta után ember nem tartózkodhatott a birtok területén, kivéve, ha valamelyik vámpír párjáról volt szó, vagy ha a jelenlétét Juro vagy Duncan külön engedélyezte.

Amikor Raphael Duncanhez lépett, a nő felpillantott, mondott valamit Wei Chennek, és vállán egy hátizsákkal távozott, amely nem különbözött attól, amit Cyn is gyakran cipelt.

Duncan simán megpördült, és üdvözölte őt.

– Jó estét, uram!

– Duncan! – válaszolt Raphael szórakozottan, és a homlokát ráncolva nézte az ajtó melletti triót. – Ki volt az?

– Wei Chennek dolgozik, azt hiszem.

Raphael a nő távozó hátára meredt, miközben Juro és két vámpírja lekísérte őt a külső lépcsőn a parkoló felé.

– Mi a helyzet a biztonsági rendszer ellenőrzésével? – kérdezte, figyelmét ismét Duncanre fordítva.

– Maxime már a helyszínen van, uram – válaszolta Duncan, utalva Raphael számítógépes biztonsági szakemberére. – Épp hajnal előtt indult el Los Angelesből, és a nappalt Seattle-ben a kifutópályán töltötte. – Ránézett az órájára. – Még túl fiatal, hogy ébren legyen, de hamarosan érkezik. A plusz őrök, akiket kért, vele együtt repültek. A ma este végére megháromszorozzuk Wei Chen emberi és vámpír őrségét.

– Elke is velük van? – Raphael személyes biztonsági csapatának egyetlen női tagjaként, Elke gyakran kapta megbízásként Cyn védelmét, és a férfi további elővigyázatosságból akarta, hogy itt legyen.

Duncan bólintott. – Természetesen tiltakozott. Tudja, mit gondol a napközbeni repülésről!

– Tiltakozhat, amennyit csak akar. Azt akarom, hogy itt legyen! – Kis időre elhallgatott az érkező lift hangjára. A folyosó ajtaja kinyílt mögötte, és Cyn szó nélkül átlépkedett a helyiségen az ebédlő felé. Duncan meglepett tekintetére Raphael komoran elmosolyodott. – Cynthia ma korábban felfedezőútra ment – mondta szárazon.

Duncan kifejezően felvonta a szemöldökét. – Egyedül?

– Nem. Úgy tűnik, randevúzott a helyi rendőrséggel.

– Értem.

Raphael látta Duncan válla fölött, hogy Wei Chen közeledik feléjük, és biccentett neki, hogy csatlakozzon hozzájuk.

– Jó estét, uram! – mondta Wei Chen halkan. – Gondoltam, tudni szeretné, hogy minden emberünk hamarosan a birtokon lesz. Az utolsó néhány Seattle-ben lakó éppen most hagyja el az otthonát, miközben beszélgetünk. Amint tudomást szereztek a jelenlétéről, mindenki azonnal jött. Csak a távolság tartotta vissza őket ma estig.

– Értettem.

– Mikorra várható ennek a rendőrnek az érkezése? – kérdezte Wei Chentől.

– Bármelyik pillanatban, uram. Loren azt mondta neki...

Duncan félbeszakította Wei Chen beszámolóját azzal, hogy bólintott, és a kezét a fülhallgatójához tartotta, jelezve, hogy valaki hívja őt. Raphael várakozóan figyelte.

– Most érkezett a kapuhoz, uram – mormolta Duncan, még mindig a fülében lévő hangot hallgatva. – Juro bekíséri őt.

Raphael cápavigyorszerűen kivillantotta a fogait.

– Kitűnő! Hívd Sophiát is, hogy csatlakozzon hozzánk, de előbb adj nekünk néhány percet Mr. Murphyvel! Alig várom, hogy megismerjem azt a férfit, aki az egész napot egyedül töltötte Cynemmel!

Tizenötödik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Colin leengedte az ablakot, és szemügyre vette a termetes biztonsági őröket, akik körbevették a teherautót. Ezek nem a birtok szokásos őrei voltak. Nem ismerte személyesen a szokásos fickókat, de már járt itt egy-két alkalommal, és ezek nem ők voltak. Valójában egyetlen arcot sem ismert fel. Az ablakánál álló őr – nyilvánvalóan vámpír, tekintve a szemének élénkvörös csillogását a kapuról visszaverődő fényekben – alaposan megvizsgálta az engedélyen lévő fényképét, és többször is ellenőrizte, miközben a többiek a teherautó hátsó ülésére világítottak be, és felemelték a csomagtartó ajtaját. Más körülmények között Colin tiltakozott volna a motozás ellen. De ma este nem. Ezek a fiúk halálosan komolyan vették magukat, és volt egy olyan érzése, hogy nem foglalkoznának a finom megkülönböztetéssel, ha arra kerülne a sor.

A vámpír az ablakánál odavakkantott valamit a többieknek, az angoltól eltérő nyelven, és ketten eltűntek a látóteréből, miközben ellenőrizték a futóművet. Mindannyian halvány, ködlámpaszerű sárgán világító zseblámpát használtak, és az ujjukkal letakarták a lencséket, így csak egészen apró fénysugarak szivárogtak ki. Éjszakai látás, döbbent rá. Tudta, hogy a vámpíroknak állítólag páratlan képességük van sötétben is látni – Leighton is mondott erről valamit korábban –, de még sosem látta, hogy így használják.

A két vámpír, aki a futóművét ellenőrizte, újra felpattant a látóterébe, és ugyanezen a nyelven jelentett valamit. Az ablakánál álló őr visszaadta az igazolványát, és erős akcentussal közölte, hogy haladjon át a kapun, majd parkoljon le, rámutatva egy kis kikövezett területre egy kicsit feljebb a felhajtótól jobbra.

Colin nem sietett, a jogosítványát a tárcájába, a pénztárcáját pedig a széldzsekije cipzáras belső zsebébe csúsztatta. Udvariasan biccentett, sebességbe tette a teherautót, és lassan begurult a kapun. Általában egyenesen a főépületig hajtott, és ott parkolt le. De úgy látszott, hogy a nagyfőnök látogatása miatt új biztonsági intézkedéseket léptettek érvénybe. Így hát behajtott a kijelölt területre, és észrevette, hogy az övé az egyetlen jármű ott. Tehát nem sok látogató volt. Vagy talán csak nem sok emberi látogató volt, mert innen látta a főépületet, és odabent rengeteg tevékenység látszott. Úgy tűnt, minden lámpát felkapcsoltak, és a nagy üvegajtók mögött elég sokan mozogtak. Még az emeleti ablakokon át is látszott mozgás, az ott lévő emberek alig voltak többek árnyalakoknál az erősen mattított üveg mögött.

Leállította a motort, kivette a kulcsokat, és kinyitotta a teherautó ajtaját, feltételezve, hogy valaki...

– Mr. Murphy!

Colin nagydarab embernek tartotta magát. A 193 centijével és 120 kilójával felülmúlta a legtöbb embert, akivel találkozott, még a seregben is. De az előtte álló óriás hatalmas volt. Szumó birkózó méretű, de zsír nélkül, és háromezer dolláros öltönyt viselt. Hét lábnyi kemény izomzat és fekete, rendíthetetlen szemek, amelyekben halvány aranyló ragyogás jelent meg, ahogy figyelte Colint.

– Igen – felelte Colin, bár ez nem is kérdés volt.

– Van fegyvere? – dörmögte a japán vámpír.

– Igen, van. Engedéllyel rendelkező biztonsági tanácsadója vagyok Cooper’s Rest városának, és mint ilyen, jogosult vagyok, hogy mindig fegyvert viseljek.

Úgy tűnt, mintha az óriás szája enyhén megrándult volna, mintha valami, amit Colin mondott, mulatságos lenne.

– Lehet, hogy így van, Mr. Murphy! De ön már nem Cooper's Restben van, és nem engedem, hogy fegyvert viseljen a mesterem jelenlétében!

Colin gondosan kifejezéstelenül tartotta az arcát. Mester? Sem Loren, sem Wei Chen nem hívott még soha senkit „mesternek”. Komolyan fontolóra vette – körülbelül két másodpercig –, hogy mossa kezeit az egész ügy miatt, és elsétál. Nem volt szüksége erre a szarságra. Arra meg pláne nem volt szüksége, hogy teljesen védtelenül besétáljon egy vámpírokkal teli épületbe. De tényleg tudni akarta, ki áll a Mariane elleni támadás mögött, és őszintén kételkedett abban, hogy bárki is legyen ez a „mester”, őt magát szándékozna könnyű vacsoraként felszolgálni.

Colin felsóhajtott. – Akkor a kocsimban hagyjam? – kérdezte.

– Természetesen!

Felemelve üres kezét, lassan eltolta a jobb csípőjéről a széldzsekijét, lecsatolta az övéről a pisztolytáskát és a pisztolyt, majd a teherautó ajtaját kinyitva behajolt, és a konzol rekeszébe tette.

– Nincs más fegyver? – kérdezte az óriás vámpír, és végigmérte őt azzal a figyelemre méltó éjjeli látásával. – Nincs tartalék fegyver? – tette hozzá.

Colin kissé megrándult a szumóbirkózó szájából felhangzó köznyelvi kifejezés hallatán, de megrázta a fejét.

– Nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá – mondta, és nyugodtan várakozott a vámpír tekintete alatt.

– Rendben van! Kövessen!

Ahogy elindultak felfelé a kanyargós felhajtón, a vámpír belebeszélt a gégemikrofonjába, amit Colin eddig nem is vett észre. Nem kapta el a szavakat, de nem is kellett. Az óriás épp most mondta valakinek odabent, hogy úton vannak.

Loren az ajtóban várta őket. Azonnal előrelépett, és kezet fogott Colinnal.

– Colin, jó, hogy eljöttél!

Colin gondterhelt mosolyt villantott a biztonsági főnökre. – Aligha utasíthattam vissza, nem igaz? Különben is, biztos vagyok benne, hogy mindannyian ugyanazt akarjuk! Hogy megállítsuk azt, aki ezt teszi!

– Természetesen.

– Úgy veszem észre, ma este sokkal több biztonsági őr van odakint. Történtek további támadások?

– Nem, nem! Semmi ilyesmi – biztosította Loren, és a Colin mögött tornyosuló vámpírra pillantott. – Csak elővigyázatosság!

– Leighton mesélt nekem Marcóról, Loren! És Prestonról. Eléggé meglepett, hogy senkinek sem jutott eszébe, hogy nekem is szóljon. Különösen Marcóról.

Lorennek volt annyi esze, hogy látsszon rajta a kényelmetlenség. Tudta, hogy Colin és Marco barátok voltak.

– Elnézést kérek, Colin! Nem voltunk biztosak benne, hogy mi történik, és...

Egy hűvös hang szakította félbe. – Lorennek megmondták, hogy ne ossza meg ezt az információt, Mr Murphy!

Loren megmerevedett, mint egy kiképzésről frissen kikerült matróz, és láthatóan megrándulva pördült meg, hogy szembenézzen a megszólalóval.

– Duncan – mondta. – Ő itt...

– Colin Murphy – szakította félbe Colin, kinyújtva a kezét, miközben kíváncsian tanulmányozta az újonnan érkezett Duncant. A férfi széles vállú volt, de alacsonyabb Colinnál, olyan 182, esetleg 185 centi magas, és ugyanolyan szabású öltönyt viselt, mint a szumóbirkózó. Nyilvánvalóan valamiféle egyenruha.

A vámpír észrevette Colin nyílt felmérését, és ferdén elmosolyodott, barna szemei nagyon is emberi melegséggel ragyogtak. De mindezek ellenére, határozottan vámpír volt. És Loren reakciójából ítélve, nem is akármilyen vámpír. Ez a Duncan nevű fickó volt valaki.

Barátságosan megrázta Colin kezét, elég nyomást alkalmazva ahhoz, hogy érezhető legyen, de nem annyit hogy megfélemlítse. Óvatos, kiszámított, gondolta Colin.

– A nevem Duncan – mondta a szőke vámpír feleslegesen.

Se vezetéknév, se cím, jegyezte meg Colin, és magában megvonta a vállát.

Duncan kissé megfordult, és a nagyterem másik végébe mutatott, ahol Cynthia Leightont látta eltűnni egy hatalmas, nyitott kétszárnyú ajtó mögött.

– Lord Raphael vár ránk – magyarázta Duncan.

Nos, rendben. Úgy látszik, Colin hamarosan találkozik a főnökkel. Mit is mondott Leighton ma délután? Hogy ez a fickó uralja az Egyesült Államok nyugati részének nagy részét? Beleértve a Sziklás-hegység egy részét is. Nem szabad elfelejteni a Sziklás-hegységet. A homlokát ráncolta, amikor eszébe jutott, hogy mit mondott még. Hogy a nagyfőnök nem fog örülni neki... és Colinnak sem.