41.-42.-43. Fejezet

 

Negyvenegyedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Sophia a kavicsos út közepén sétált, vagy az is lehet, hogy a felhajtó volt. Mind egyformán nézett ki, és igazából mit számított, hogy melyik? Az egyetlen dolog, ami érdekelte, azok a kétoldalt húzódó barázdák voltak, ahol a kavics szinte teljesen eltűnt a földben, hepe-hupás szegélyt hagyva maga után. A stabil, lapos sarkú bokacsizmáját vette fel, mert számított rá, hogy a földben lehet némi trágya is, de ez nem jelentette azt, hogy ő maga trágyázni akart volna.

Elmosolyodott, a helyzet komolysága ellenére is szórakozva saját magán. Ezt a gondolatot majd meg kell osztania Colinnal, ha mindennek vége, és biztonságban visszaérnek Vancouverbe. Mert oda készült. Nem bujkál többé Dél-Amerikában. Ha Lucien meghalt – és még mindig bántotta a gondolat –,ésha ez igaz, akkor ő szándékozott a következő vámpírura lenni a kanadai területeknek. És ha Lucien nem halott? Ha valahogy sikerült jó alaposan elrejtőzködnie, amíg mások eltakarították a mocskát? Elfintorodott a gondolatra.

Talán jobb lenne neki, ha halott lenne.

Egy apró hang visszahozta a jelenbe és a házhoz a felhajtó végén. Kíváncsian szemlélte. Lehet, hogy nem minden keresett ember bujkált itt, de sokan közülük igen. Öt teherautót számolt meg, amelyek úgy sorakoztak előtte, mint a pányvára kötött lovak. A ház oldalánál is fémes csillanás látszott, ami könnyen lehetett még egy vagy kettő.

Még mindig az erdő fedezékében, sötét ruházatával álcázva magát, megállt, felmérve a helyzetet. Lehet, hogy nem volt olyan tapasztalt a harcban, mint Raphael és az emberei, vagy akár Colin és a barátja, Robbie, de az évek során ő maga is megküzdött a maga kihívásaival. És mivel a vámpírpárbajok gyakran életre-halálra mentek, különösen az idegenek között, nem állna most itt e komor építmény előtt, ha nem tanulta volna meg, hogyan kell harcolni... és győzni.

A ház előtte többnyire sötét volt. Talán azt remélték, hogy elrejtik a jelenlétüket az útról nézve. Vagy talán csak Colinnak volt igaza, és mindannyian a pincében gyűltek össze. Akárhogy is, nem fáradoztak őrszemekkel. A vámpírok, akiket Raphael küldött velük, már körbevették a házat, és jelentették, hogy senkit sem találtak.

Beazonosította Colint és Robbie-t, ahogy mögé léptek, emberi szívverésük árulta el őket, annak ellenére, hogy majdnem olyan nesztelenül jártak, mint egy vámpír. Elhelyezkedtek a két oldalánál, továbbra is a fák között rejtőzve. Válaszul a nő maga mögött hagyta az erdő védelmét, és belépett az udvarra. Hangos kattanás hallatszott, és Sophia összerezzent, lehunyva szemét a felülről érkező sárga fényáradat ellen. Túl későn ismerte fel a ház körül szétszórt, ütött-kopott rudakat. Valamiféle mozgásérzékelős rendszerre kapcsolt biztonsági lámpák, amelyeket épp most kapcsolt fel.

Nem mintha számított volna. Azt akarta, hogy lássák. A terv az volt, hogy kicsalogatja az embereket a házból, és ez éppúgy megteszi, mint bármi más.

Persze, egy másik lámpa is felgyulladt a bejárati ajtó fölött, mielőtt kinyílt volna, és egy sovány ember állt a szúnyoghálós ajtó mögött, aki az udvarra nézett. Ostobaság volt tőle, hogy ilyen könnyű célpontot szolgáltatott. Szerencséjére nem szerepelt a tervükbenaz ajtóban való elkapása.

– Valószínűleg az állatok mindig felkapcsolják a lámpákat – suttogta Colin valahonnan balról.

Sophia bólintott, és tett még két lépést előre, hogy az ember biztosan meglássa őt.

A férfi kissé megrándult, amikor a nő megjelent, egy pillanatra túlságosan ledermedve. Újabb bizonyíték a gyenge túlélési ösztöneire. Mintha csak későn tudatosult volna benne, hogy reflektorfénybe állítja magát, az ember hátranyúlt, lekapcsolta a villanyt, és mondott valamit valakinek a háta mögött, mielőtt kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, és kilépett a verandára. Valamiféle puskát tartott magánál, és a vállához emelte. De bár többé-kevésbé az ő irányába mutatott, még ő is láthatta, hogy nem egészen rá céloz. Elvégre ő csak egy nő volt, és teljesen egyedül. Milyen fenyegetést jelenthetne egy felfegyverzett férfi számára?

Ez volt az a része a tervnek, amit Colin ellenzett. Utálta az ötletet, hogy a nő ott álljon a nyílt terepen, és csak arra várjon, hogy lelőjék. Sophia biztosította róla, hogy szinte bármilyen lőtt sebet képes túlélni, még ha a fejét éri is a találat, amíg az agya nagyjából sértetlen marad. Colin erre válaszul felsorolta a könnyen elérhető lövedékek listáját, amelyekkel a tarkóján keresztül is ki lehetett volna lőni az agyát, méghozzá elég könnyen. És bár rámutatott arra, hogy ezek ugyanazok a férfiak voltak, akik megpróbálták meggyilkolni Cynthia Leightont, még ő is elismerte, amikor rákényszerítette, hogy a legtöbb férfi habozna lelőni egy magányos, fegyvertelen nőt.

És hogy megédesítse a vitát, Sophia emlékeztette, hogy még akkor is, amikor próbálták megölni Cynthia Leightont, a testére lőttek, nem a fejére. Persze még mindig lehetséges volt, hogy a fejére céloztak, csak egyszerűen elvétették, de ezt nem említette Colinnak. Volt elég aggódnivalója.

A sovány ember a házból újabb lépést tett előre, a tornác szélére érkezett, az egyik bakancsának orra az első lépcsőfok fölött lógott. Kissé lentebb esztetteeresztette a puskát, és lassú, száznyolcvan fokos fordulatot tett, amiközben a koszos udvart fürkészte, majd visszanézett a lányra, amikor nem talált ott semmit.

Elvigyorodott, felfedve a szájában az egyenletes, fehér fogsorát.

– Hé, srácok – szólt vissza a válla fölött. – Ezt látnotok kell!

A fegyvert az oldalára ejtve, leugrott a négy lépcsőfokon a földre, és egy felcsapódó porfelhőben érkezett a talpára. Mögötte további férfiak tolongtak a verandára, mindannyian állig felfegyverkezve, némelyikük kihagyta a lépcsőt, hogy egyenesen leugorva a verandáról érkezzen a földre, és elhúzódjon oldalra. Sophia gyorsan számolt. Hét ember. Azon tűnődött, vajon Raphael hányat talált.

– Hát idáig jutottak ezek a vámpírok? – kérdezte gúnyosan az első férfi. – Egy emberi nőt küldenek, hogy elvégezze a piszkos munkát? Van valami üzeneted számunkra, édesem?

Sophia megvonta a vállát. – Tapasztalatom szerint mindig is a nők végezték a piszkos munkát!

– Nem elég baj, hogy egy kibaszottagyarasimádó – mormogta valaki –,egy kibaszott femi-náci agyarasimádó!

– Még egy okkal több, hogy kinyírjuk, ahogy én látom! – mondta a sovány férfi, éles tekintete röviden megpihent a nő arcán, mielőtt tovább kutatott a fák között.

– Azért elég jól néz ki – mondta egy másik, és két hosszú lépéssel átszelte a tornácról a négylépésnyi távolságot. – Talán szórakozhatnánk egy kicsit, mielőtt megszabadulunk tőle. Mit szólsz hozzá, szépségem? – szólította meg. – Akarsz dugni néhánnyal a sajátodból, mielőtt meghalsz?

Sophia kíváncsian oldalra döntötte a fejét. Érdekes, hogy azt feltételezték róla, hogy ember. Még sosem láttak női vámpírt?

– Én nem dugok állatokkal – mondta szenvtelenül.

A férfiak közül többen csúnyán káromkodni kezdtek, az utolsó is a földre huppant közéjük a tornácról, ahol aztán nagyjából félkörben álltak vele szemben, bár még mindig több méternyire voltak tőle. Minden bátorságuk ellenére sem volt egyikük sem hajlandó elhagyni a csorda védelmét.

A sovány egy agresszív lépést tett előre.

– Vigyázz a szádra, ribanc, vagy megtöltöm valami hasznos dologgal!

– És mi lenne az? – kérdezte kíváncsian.

– Hé, Curtis – szólalt meg hirtelen az egyik férfi–,valami nem stimmel itt! – A férfi, aki egyértelműen a csapat esze volt, visszahátrált a veranda felé, és nyugtalanul körülnézett. – Mit keres itt kint egyedül?

Sophia mögött felhangzott Colin hangja: – Ki mondta, hogy egyedül van?

A lány elmosolyodott, hagyva hogy meglássák az agyarait, miközben a tisztás körül vigyorgó vámpírok léptek elő a fák takarásából.

Az emberek szinte egy emberként fordultak meg, és a ház biztonsága felé rohantak. Sophia kinyújtotta az erejét, becsapta az ajtót, és elvágta a visszavonulásukat, szétszórva őket Raphael vadászainak karjaiba.

Mindenkit, kivéve a sovány embert, Curtis Jenkinst. Jenkins az övé volt.

Figyelmen kívül hagyva a körülötte zajló csatazajokat, teljesen bízva vámpírtársaiban, hogy képesek elbánni fél tucat emberrel, és tudva, hogy Colin vigyázni fog a hátára, erejének szálait Jenkins köré fonta, és lassan, feltartóztathatatlanul húzta át az udvaron, amíg ott nemállt előtte pár lábnyira, és átkokat üvöltve küzdött a kiszabadulásért.

– Maradj csendben! – mormolta ingerülten.

Az ember szája tovább mozgott, úgy nyílt és csukódott, mint egy oxigénért tátogó hal. Amikor egyetlen szó sem jött ki, a szeme elkerekedett, és döbbenten bámult Sophiára.

– Curtis Jenkins – mondta a nő, és kedvesen elmosolyodott. – Úgy döntöttem, hogy mégiscsak meg akarlak dugni.– A nő a homlokát ráncolta. – Vagy várj, ez így nem jó! Az angolom... – tette hozzá, és döbbenten rázta a fejét. – Hadd gondolkozzam! Ah. Nem, nem akarlak megdugni. Ez annyira visszataszító. Amit én akarok, az az, hogy baszakodjakveled!

Eltűnt a mosolya, és térdre kényszerítette az embert. Fojtott hangok jöttek ki a férfi torkából, miközben vergődve kapálózott, próbálva kitörni a nő láthatatlan hatalmának kötelékeiből. Sophia lassan körözött körülötte, és szórakoztatta, ahogy a férfi csavargatta a fejét, próbálva szem előtt tartani.

– Mondd csak, Jenkins, tudod, hol van Lucien?

Az ember láthatóan meghökkenve dermedt meg a kérdéstől. Zavartan bámult rá.

A férfi reakciója előtt értetlenül állva, Sophia kérdőn döntötte meg a fejét. – Tudod, hogy ki az a Lucien?

A férfi elkerekedett szemekkel, kétségbeesetten rázta a fejét.

Sophia felsóhajtott. Nem tudta, miért gondolta, hogy ez könnyű lesz. Eldobva az emberség minden látszatát, egyenesen a férfi elméjébe merült, szétszedte azt, hogy megkeresse az igazságot. A gondolatai a gyűlölet és a neheztelés pöcegödrei voltak, és a nő úgy érezte, hogy bemocskolódik az érintésüktől. Elsősorban a diadal volt a fejében, amiért a bandája nemrég megtámadta Raphael párját és Colint is. Nehezményezte, hogy Colint vették fel a helyi rendfenntartó munkára, mert úgy vélte, hogy ő sokkal képzettebb, bár nem volt világos, mi ütött belé, hogy ezt gondolja.

De a Jeremy fiatal párja elleni brutális támadás is ott volt, olyan kegyetlen kéjvággyal körülvéve, amelytől felfordult a lelke. Habozás nélkül elpusztította ezt az emléket, nem törődve azzal, hogy milyen kárt okoz. Undorodva tántorodott el, és éppen azon gondolkodott, hogy kell-e még több időt pazarolnia erre a szemétre, amikor egy ismerős arc villant fel egy pillanatra – ott volt és eltűnt. Sophia kutakodott, próbálta visszahívni, de elveszett a közelmúlt emlékeinek összevisszaságában, amelyek legtöbbjére aligha érdemes emlékezni.

A frusztráció ügyetlenné tette, és túl gyorsan lökte el magától az emberi elmét. Az izmok a férfi testében egyszerre megfeszültek, majd egy hallható csattanással ellazultak, mintha csak egy rugó engedne ki. Ettől a földre rogyott, ahol reszketve feküdt, míg az agya magához tért a lány tapintatlan szondázásától.

Sophia szenvtelenül figyelte a férfit. Felemelte a kezét, hogy véget vessen az egésznek, de megállt, amikor ismerős lépteket hallott közeledni. Épp időben fordult meg, hogy lássa Colintelőbukkani a fák alatti árnyékból. Egyik kezében valamilyen puskát tartott, és ahogy közelebb ért, határozott lőporszag érződött a ruhájáról. Sophia pislantott, hirtelen eszébe jutott, hogy nemrég lövéseket hallott.

– Jól vagy? – kérdezte, gyorsan végigpásztázva a férfin.

Colin egy félmosolyt villantott rá. – Jól! – Elhajolt a nő mellett, és unott érdektelenséggel szemlélte Jenkinst. – És mi van ezzel?

Jenkin agyának valamelyik maradéka felismerte Colin hangját, és felnyögött, felhívva magára a nő figyelmét. Hanyatt feküdt a földön, mozdulatlanul, kivéve a szemeit, amelyek tágra nyílva Colinra szegeződtek. Sophia kíváncsian figyelte, és azon tűnődött, hogy vajon maradt-e még benne annyi állati agy, hogy azt higgye, az embertársa meg fogja menteni.

– Szükséged van segítségre, drágám?– kérdezte Colin.

– Nem, ezt elintézem!

– Ha biztos vagy benne, akkor megyek, megkeresem Jeremyt!Az előbb eléggé zöldnek látszott!

Sophia lábujjhegyre állt, és lehúzta Colin fejét egy gyors csókra. A férfi láthatóan megrökönyödve pislantott, de mégis öröm csillant a szemeiben.

– Nem tart sokáig – biztosította a lány.

Colin bólintott, és elsétált mellette, a ház hátsó része felé tartva. A nő nézte, ahogy elmegy, és csodálta a mozgását, azt a könnyed kecsességet, ami jellemző egy erős férfira. Élvezettel sóhajtott fel. Aztán visszafordult Jenkinshez.

– Hol is tartottunk?

 

* * * *

 

Colin meglepődött saját magán. Egyáltalán nem volt lelkiismeret-furdalása, hogy otthagyta JenkinstSophie-val, még akkor sem, ha tudta, hogy csak egy lehetséges kimenetel van. Nem az volt a kérdés, hogy az öregfiú meghal-e, hanem az, hogy hogyan. És ha Sophie akarta elvégezni a megtiszteltetést, az neki megfelelt. Valahol az alatt a nap között, amikor felfedezte a majdnem halálra kínzott Mariane-t, és a délután között, amikor Leighton véres testével kétségbeesetten száguldott vissza annak vámpír szeretőjéhez, hogy megmentse az életét, úgy döntött, hogy ezek az emberek nem érdemlik meg, hogy éljenek. És nem bízott abban, hogy a bíróságok igazságot szolgáltatnának, ha vámpírokról, vagy az őket szerető emberi nőkről van szó.

Halk morgást hallott, és felemelte a puskáját, tekintetévellassan előrefelé haladva a ház mögötti árnyékokat fürkészte. Nemrég errefelé látta Jeremyt eltűnni. A vámpír nem volt katona, és teljesen lehetséges volt... Lépés közbenmegdermedt, és hagyta, hogy a lába lassan a földre ereszkedjen.

– Szia, Jeremy! – mondta óvatosan.

A vámpír felemelte a száját valakinek a nyakáról, akit Colin már nem ismert fel, és kiköpött egy véres húsdarabot, mielőtt egy hátborzongató vigyort villantott volna Colinra.

– Szia, Colin! – mondta vidáman.

Colin közelebb lépett. Az ember egyértelműen halott volt, bár a vére még mindig csöpögött, tehát nem olyan régen történhetett.

– Ismered ezt a fickót? – kérdezte, Jeremyre pillantva.

– Elég jól – mondta sötéten a vámpír. – Ő volt az egyik, aki bántotta az én Mariane-emet. Csak felvillanásokat láttam abból, ami aznap történt, de a hangját felismertem. A nevét nem tudom. Te ismered?

Colin tanulmányozta a véres masszát, ami a férfi arcát jelentette. Megrázta a fejét. – Nem!

– Nem számít! – mondta Jeremy. – Sophia úgyis megsemmisíti az összes holttestet, mielőtt ma este elmegyünk innen. Ennyit még én is tudok a dolgok menetéről.

Colin bólintott. Hallotta, hogy Sophie mondott valamit erről a többieknek, bár még nem volt előtte tiszta, hogyan fog ez megtörténni.

– Valószínűleg előre kellene ezt az egyet húznunk! – mondta. – Kell segítség?

Jeremy azzal a meglepő gyorsasággal és kecsességgel állt fel, amivel úgy tűnt, minden vámpír rendelkezik. Megragadta a halott ember karját, és könnyedén felemelte, tűzoltófogással átdobta az egyik vállán, mintha semmit sem nyomna. Elvigyorodott Colin meglepett tekintetén.

– Vámpír, emlékszel? Jobb, ha hozzászoksz, ha nem akarod, hogy Sophia csapágyasra hajtson!

Colin nézte, ahogy a vámpír elvonul a terhével, mint a nyolcadik törpe egy különösen hátborzongató mesében. És volt egy olyan érzése, hogy Sophia csapágyasra fogja hajtani, bármit is tesz.

Eltartott egy darabig, mire mindent eltakarítottak, de végül Sophia visszasétált mellette oda, ahol a főút egy szűk kanyarulatában elrejtve hagyták a terepjárót. A holttestek eltűntek, hamuvá váltak és szétszórták őket az erdőben, így nem maradtak gyanús hamukupacok, amelyeket valamilyen szorgalmas bűnügyi technikus átvizsgálhatott volna. Nem mintha valószínű lett volna, hogy találnának bármit is. Sophie ereje olyan lángot keltett, amely alaposabban elbomlasztotta a húst és a csontokat, mint bármilyen közönséges láng tette volna. Az eredmény valami olyasmi lett, ami jobban hasonlított egy fa elégett maradványaira, mint bármilyen emberi hamvasztásra. Colint elgondolkodtatta, hogy Sophie-ban ekkora erő lakozik, de egy kicsit büszkévé is tette.

Csendben maradt, amíg a terepjárókhoz lépkedtek, de tudnia kellett valamit, és Sophie volt az egyetlen, akit megkérdezhetett.

– Láttad, mit tett Jeremy azzal a fickóval!? Még azt sem tudtam megmondani, hogy ki volt az, amikor befejezte.

– Igen.

– Ez az... Úgy értem, szerinted Raphael is ezt tette Garryvel?

Megfogta a férfi kezét, és megállította, hogy az arcába nézhessen. – A barátod...

– Nem a barátom! – erősködött a férfi, kifejezéstelenül nézve a nő szemébe. – Többé már nem!

Sophia lassan bólintott, tudomásul véve a különbséget.

– McWaters, nos… megpróbálta megölni Raphael párját. Láttad, mit tett Jeremy, mire késztette a bosszúvágya. És Jeremy...– Megcsóválta a fejét, mintha összehasonlítást keresne. – Jeremy egy gyermeki lehelet a legpusztítóbb viharhoz képest, amit a világ valaha látott, amely tekintet nélkül elpusztít mindent, ami az útjába kerül. És ez a vihar Lord Raphael.

Megfogta a másik kezét is, és gyengéden megszorította.

– McWaters mostanra már szinte biztosan meghalt, és semmi haszna nincs olyan dolgokat próbálni elképzelni, amelyek a legtöbb ember képzeletét teljesen felülmúlják.

– Bassza meg! – nézett félre Colin. – Mac nem az volt, akinek gondoltam! Kiderült, hogy nagyjából olyan mélyre csúszott, amilyen mélyre egy ember csak csúszhat. De jó katona is volt. És valaha becsületes ember volt. Nehéz! Az érzelmek nem változhatnak meg egy pillanat alatt, tudod?

– Tudom! Néha az emberek csalódást okoznak nekünk, de ez nem változtatja meg a róluk való emlékeinket.

– Igen! – Megszorította ujjait a lány kezén, és újra elindult, felnézve, amikor az útra értek, és Robbie Sophie nevét kiáltotta.

Elindult feléjük a sötétben, kezében egy mobiltelefonnal.

– Duncan – mondta, és átnyújtotta a mobilját.

Sophie köszönetet bólintott, és átvette a telefont.

– Itt Sophia!

A szája ingerülten összeszorult, ahogy hallgatta a másik oldalt, de a hangja továbbra is professzionálismaradt. – Igen, természetesen – mondta. – A holttestek hamuvá égetve és találomra szétszórva, minden vérnyom eltüntetve. Egyikünk sem sérült meg.

Egy kicsit tovább hallgatta, aztán felemelte a fejét, és Colinhoz fordult. – Mennyi idő múlva érünk a birtokra?

– Ilyen késő este még tudunk időt szakítani. Fél óra valószínűleg, legfeljebb negyven perc.

Megismételte az információt, és bólintott olyan automatikus módon, ahogy az emberek telefonálás közben szoktak. – Akkor holnap este. Ott leszek! – Bontotta a kapcsolatot, és egy elmormogott „Köszönöm”kíséretében visszaadta Robbie-nak.

Felnézett Colinra, és halkan azt mondta: – Majd később beszélünk.

A férfi bólintott, ismét megfogta Sophia kezét, és továbbindult a terepjárók felé. Úgy gondolta, bármit is terveztek holnap estére, az még mindig az eltűnt Lucienhez kapcsolódik. A gyilkosságokért felelős embereket talán már elintézték, de Luciennek is köze volt hozzá, és róla még mindig semmit se tudni. Meghalt? Vagy valahol elrejtőzve mozgatta a szálakat? Colin nem tudta. És úgy tűnt, senki más sem tudta.

De Colin egy dolgot tudott. Nem hagyja el Sophie-t, amíg Lucient el nem kapják és nem semlegesítették. A vámpírlord Sophia atyja volt, és ez valamiféle hatalmat adott neki felette. Az a fattyú visszahívta Sophie-t is Vancouverbe, hagyta, hogy ő és a többiek az életüket kockáztassák, és megfizessék az árát az őostobaságának és a puszta gyávaságának. De most, hogy a cirkuszt eltakarították, most, hogy Luciennek már nem volt szüksége Sophie-ra, talán fenyegetésként tekint rá. Lehet, hogy meg akar szabadulni tőle.

De Colinnak szüksége volt rá. Most és mindörökké. Egyszer már elveszítette, és nem állt szándékában újra elveszíteni. Jenkinsnek és a haverjainak nem volt annyi előrelátásuk, hogy vámpírölő lövedékekkel fegyverkezzenek fel, de Colin nem követi el ezt a hibát. Akkor nem, amikor Sophie élete foroghat kockán.

Negyvenkettedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Az első dolog, amit Raphael meghallott, amikor felébredt, az Cyn szívverése volt, amely még mindig ott lüktetett a mellkasán. Álmában is érezte, hogy ott van, de ez nem akadályozta meg a megkönnyebbülést, amely elárasztotta a szívét, hogy ott találta őt a valóságban is, miközben az éjszaka leszállt körülöttük.

Ajkát a lány homlokához érintette, és karjait a legkisebb mértékben megfeszítette a lány körül.

– Raphael? – mondta a lány álmos, zavarodott és túlságosan gyenge hangon.

– És ki más feküdne meztelenül az ágyadban, Cynem?

Érezte, a lány mosolyát a bőrén, és a következő pillanatban már azt érezte, ahogy élesen megfeszül.

– Jól vagy? Elmentél...

– Meghaltak, lubimaya! Akik bántottak téged, akik meggyilkolták Marcót és Prestont, és megtámadták Mariane-t. Mind halottak!

A nő kissé hátrébb húzódott, és a fájdalomtól fáradt szemeivel a férfi arcát fürkészte. A látvány feldühítette Raphaelt, és egy pillanatra azt kívánta, bárcsak lenne még száz ember, akit lemészárolhatna bosszúképpen.

Valami látszódhatott az arcán, mert a nő hűvös ujjaivalmegérintette az arcát.

– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte.

– Jól vagyok, Cynem! Ahogy mindenki más is, beleértve a te Robbie-dat is!

– És Murphy is?

Raphael féltékenységet érzett, hogy a nő egyáltalán rákérdezett az emberre. Cyn ezt is látta, és a szája szelíd mosolyra görbült.

– Szeretlek, Raphael!

A férfi lehajtotta a fejét, hogy ajkát az övéhez érintse, és a lány a sérülése óta először viszonozta, kinyitotta az ajkát, és hagyta, hogy a nyelve könnyedén érintkezzen a férfi ajkával.

Valami megtört Raphaelbenettől a törékeny érintéstől, ami annyira különbözött a szokásos szeretkezéseiktől. Igyekezett uralkodni az érzésen, nem akarta, hogy ez felzaklassa a nőt.

– Mr.Murphy is sértetlen – mondta. – És azt hiszem, ő és Sophia, ahogy te mondanád, egy párt alkotnak.

– Van közös múltjuk – motyogta Cyn, fáradtnak tűnt, mintha már ez a rövid eszmecsere is kimerítette volna.

Raphael még egyszer, röviden megcsókolta a lány száját. Aztán az arcát és a homlokát, az ujjaival közben hátrasimítvaa haját.

– Le kell zuhanyoznom! – bosszankodott a lány.

– Tökéletes vagy, ahogy vagy, Cyn! – Életben, gondolta magában, és csak ez számított. Idővel majd visszanyeri az erejét. Erre gondolva, felemelte a karját, és az agyaraival feltépte a csuklóját.

– Innod kell, lubimaya!

A lány szemei kinyíltak.

– És veled mi lesz? Ha tovább iszom belőled, akkor nem...

– Tegnap este táplálkoztam – biztosította a férfi. A nő nem kérdezősködött, a férfi pedig nem ajánlotta fel, hogy elmondja, kinek a véréből fogyasztott. De ő és a vámpírjai mind nagyon jót táplálkoztak az ellenségeik véréből.

– Rendben – mondta a lány. – Ez jó, de ma este sokkal jobban érzem magam! Nem lesz szükségem...

– Igyál! – parancsolta a férfi, félbeszakítva Cynt. – A többit majd megbeszéljük később!

A lány felsóhajtott, de megadta magát az elkerülhetetlennek. Túl gyenge volt, hogy mindenáron ellenálljon a férfinak. A szája a férfi csuklójára zárult, és szívni kezdte. Raphael a másik kezével a lány tarkóját tartotta, gondolatai az előttük álló éjszakára terelődtek. Az emberekről már gondoskodtak, de Lucien még mindig problémát jelentett. Hamarosan meg kell találni, és végleg el kell bánni vele. Raphael nem tűrhette tovább egy idegen vámpírlord befolyását a területén, különösen nem egy olyanét, aki ilyen szomorúságot hozott Raphael embereire.

Luciennek mennie kell, és Sophiának követnie kell.

Negyvenharmadik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael éppen áthúzta a pulóvert a fején, amikor Elke leszólt, hogy megérkezett Dr. Saephan. Cyn aludt, de felébredt, amikor csörgött a telefon, és a fejét elfordítva figyelte, ahogy a férfi kinyitja a páncélajtót, és felküldi a liftet az orvosért.

Amíg várt, Raphael felhívta Duncant, tudatta vele, hogy hamarosan fent lesz, és ellenőrizze a Wei Chen által alkalmazott emberi nővel kapcsolatos megállapodásaikat. Raphael nem volt biztos benne, hogy a nőnek köze van a közelmúltbeli eseményekhez, de úgy érezte, hogy igen. Nem volt rá kézzelfogható oka. Ösztönös volt, semmi több, de bízott az ösztöneiben. Hosszú utat tett meg az apja oroszországi farmjától.

A liftajtók kinyíltak, és Peter Saephankilépett, rövid üdvözletet mormogva Raphaelnek, miközben egyenesen az ágy és Cyn felé vette az irányt. Egyik hóna alatt egy hűtőtáskát cipelt, a másik kezében pedig a fekete táskáját.

– Az én Cynem ma este sokkal jobban lévőnek tűnik, doktor. Végigaludta a napot, és csak nemrég ébredt fel.

– A teCynedis itt van! – motyogta a nő.

Saephan felnevetett. – Jobban érzed magad! Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de hiányzott az okostojás éned!

– Szép orvosi hozzáállás, doki!

– Csak neked tartogattam, drágám! – Saephan leült, és kinyitotta a táskáját. – Nézzük csak meg!

Raphael csendben figyelte, ahogy az orvos ellenőrizte az életjeleket, majd meghallgatta Cyn mellkasát, és feltűrte a pólóját, hogy megvizsgálja a hasát. Cyn többször is összerezzent a férfi óvatos érintése alatt, és Raphael a homlokát ráncolta, de Dr. Saephan elégedetten bólintott.

– Igaza van, uram – mondta Raphaelnek, majd Cynnek–, határozottan jobban vagy. De tekintve, hogy két napja még majdnem meghaltál, a jobban relatív kifejezés.

– Bassza meg! – suttogta a lány, a szokásos vitriolosságánakcsak az árnyékával.

Saephan felnevetett. – Szörnyű beteg vagy, de én szeretlek! Úgyhogy gyerünk, add ide a karodat!

Cyn Raphaelre pillantott, miközben sóhajtva kinyújtotta a karját.

– Menj csak! – mondta neki. – Nem lesz semmi bajom! És ha mégis, akkor megverheted helyettem a dokit!

Raphael átment a szobán, és lehajolt hozzá, hogy óvatosan megcsókolja.

– Nem valószínű, hiszen segített megmenteni az életedet, lubimaya! De légy jó, és majd elmondom a híreket, ha visszatértem!

– Milyen híreket? – kérdezte a lány elhalkulva, miközben fáradtan ásított.

– A kanadai területek új uráról.

 

* * * *

 

Raphael ahogy kilépett a liftből, biccentett a mindig éber Elkének. A nő kérdő pillantást vetett rá, és Raphael annyi időre megállt, hogy azt mondja: – Napról napra javul, Elke. Amikor eljöttem, Saephannal vitatkozott.

Elke elég jól ismerte Cynt, hogy ezen felnevessen, mert tudta, hogy ez egy jó hír.

– Köszönöm, uram! – mondta.

– Köszönöm, Elke, hogy ilyen jól vigyázol rá!

Elke még mindig vörös volt az elégedettségtől, amikor Raphael otthagyta őt, hogy csatlakozzon Duncanhez, aki a nagyterem közepén várta, és átadta neki a bőrkabátot, amelyet az őrszobájában hagyott, ahol tegnap este lezuhanyozott. Kitisztították, és ő menet közben belebújt. Raphaelnek tetszett ez a kabát. Kényelmes és funkcionális volt. De nagyrészt Cyn kedvéért viselte. A lány imádta a kabátot, azt mondta, hogy vámpírosnak és drámainaklátsziktőle. A nő kérésére többször is lecserélte, és mostanra már több egyforma kabátja is volt tartalékként.

– A nő nem sokkal napnyugta után hagyta el a birtokot, uram – mondta Duncan lépkedés közben. – Justin és Aaron követi őt, Wei Chen pedig a tárgyalóban van.

Raphael bólintott. – Sophia?

– A napot Mr. Murphynél töltötte – jelentette Duncan szárazon. – Már úton vannak ide.

– Kiváló! Wei Chen az első!

Raphael kifordult a nagyteremből, és nem a nagy tárgyalóterem felé vette az irányt, ahol mindennek az elején Sophiát fogadta, hanem a kisebb, privát tárgyalóterem felé, a Wei Chen irodája melletti folyosó végén.

A fészek vezetője már várta őt. Egy összekötött mappahevert előtte az asztalon, és szorgalmasan dolgozott a PDA-ján, amikor Duncan kinyitotta az ajtót. Azonnal félretette a készüléket, felállt, és röviden meghajolt.

– Jó estét, atyám! – mondta. – Úgy tudom, a tegnap esti vadászat sikeres volt.

Raphael bólintott. – Megszüntettük az emberi fenyegetést.– Leült, majd hátradőlvea székébenintett Wei Chennek, hogy üljön vissza a helyére. – De Lucien továbbra is szabadlábon van – folytatta. – És sem Sophia, sem én nem találtunk róla semmit az emberek között!

Wei Chen elgondolkodva csóválta a fejét, majd az előtte lévő mappára koppintott. – De úgy gondolja, hogy Sandra Koepke tudhat valamit erről?– Bólintott, és kinyitotta a mappát, átlapozott néhány oldalt, mielőtt elfordította a mappát, hogy Raphael is láthassa. – Mielőtt hozzánk jött, Vancouverben dolgozott, uram.

Raphael átadta a mappát Duncannek, aki az asztal fölé hajolt, hogy elolvassa. Felvonta a szemöldökét arra, amit talált, elővette a mobilját, és telefonált.

– Justin – mondta halkan. – Hol vagy?– Rövid ideig hallgatta, aztán azt mondta: – Bármi áron, de maradj rajta!

Raphael felnézett a hadnagyára, és Duncan azt mondta: – Akárhová is megy, az biztosan nem az a cím, amit itt megadott az otthonaként.

Wei Chen meglepetten nézett DuncanrőlRaphaelre.

– Uram, én...

– Volt vámpírkapcsolata Vancouverben, vagy bárhol máshol, mielőtt idejött volna dolgozni?– szakította félbe Raphael.

Úgy tűnt, Wei Chen annyira megrökönyödött Duncan hírétől, és beletelt egy pillanatba, amíg feldolgozta Raphael kérdését. – Nem, nagyuram! – erősködött. – Soha nem vettem volna fel, ha ez lenne a helyzet!

Raphael figyelmeztetés nélkül felállt, aminek hatására Wei Chenis talpra ugrott. – Uram?

– Meglátogatom Ms. Koepket. Ne hívd fel, és ne kommunikálj vele semmilyen módon!

– Természetesen nem, uram!

Raphael átsétált az ajtón, amelyet Duncan kinyitott előtte, és végigsétált a folyosón. Sophia és Murphy éppen beléptek az ajtókon, amikor a nagyterembe ért.

– Sophia – mondta szünet nélkül. – Te és Murphy bizonyára csatlakozni akartok hozzám! Van járműved, Murphy?

– Igen, uram – mondta Murphy homlokát ráncolva.

– Helyes!Hozd Sophiát, és kövessetek minket!

– Duncan, te és Juro! Senki más!

– Juro már vár, uram!

Raphael komoran elmosolyodott, miközben kinyitotta az ajtót, és elindult lefelé a lépcsőn a hideg, párás levegőbe. Az ösztönei minden egyes lépéssel egyre hangosabban kiabáltak. Még nem volt biztos benne, hogy mit tartogat ez az éjszaka, de tudta, hogy jó úton jár.

És Lucien várja a végén.