22.-23.-24. Fejezet

 

Huszonkettedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Sophia kritikusan szemlélte magát a tükörben, mindkét kezét használva kihúzta a haját a magas nyakú pulóverből, amelyet a ma esti vadászatra választott. Ostobaságnak tűnt vadászatnak nevezni, különösen a mostani időben, de nem tudott más szót találni rá. Raphael vámpírjai le akarták vadászni azokat az embereket, akik átlépték a békés együttélés határát, és gyilkolászni kezdtek. Egyértelműnek tűnt, legalábbis Sophia számára, hogy ezeknek a bűntényeknek az indítéka egyszerűen a gyűlölet volt. Amit azzal a Mariane nevű gyermekkel tettek, az bizonyította ezt, ha további bizonyítékra lett volna szükség. Úgy gondolta, Raphael egyetért vele, bár nehéz volt biztosra menni, mivel még mindig ki volt zárva minden komolyabb beszélgetésből.

A nyugati vámpírlord nem bízott benne, még a tegnap este után sem, amikor bizonyítva saját bizalmát, beengedte őt nem csak Lucien területére, hanem a fészke szívébe is. A vámpírok nehezen adták a bizalmukat. Erre emlékeztetnie kellett magát most, hogy újra Vancouverben volt. Túl sok évet töltött Brazíliában, egy olyan országban, amelyet egy olyan laza vámpírlord irányított, aki épphogy csak jogosult a címre.

Bár emlékeznie kellett volna rá. Emlékeznie kellett volna arra a közép-amerikai falura és arra az éjszakára, amikor választás elé állították – vagy most elmegy, vagy hűséget esküszik az új lordnak. Annak a régiónak a vámpírlordja nem volt laza. Nem volt hajlandó eltűrni a nő jelenlétét a területén, amíg Luciennek volt felesküdve. Sophiának pedig esze ágában sem volt elhagyni atyját, főleg úgy nem, hogy annyi más hely volt a világon, ahol békésen élhetett.

Persze az ellenséges vámpírlord területének elhagyása Colin elhagyását is jelentette. Az évek során milliószor racionalizálta a döntést a fejében. Hogy ő ember, hogy nem értené meg, hogy nem akarná őt, ha tudná, mi is valójában. Vagy hogy úgyis hamarosan elhagyta volna, úgyis visszahívták volna a saját urai az Egyesült Államok hadseregéből. De mindezek a kifogások még mindig rossz szájízt hagytak maguk után. Másképp is kezelhette volna a dolgot. Másképp kellett volna kezelnie. De amikor fellobbant a tűz, az ajándéknak tűnt, a Sors jelének, hogy ez a helyes út, amit választania kell.

De soha nem számított rá, hogy újra látni fogja a férfit, soha nem számított rá, hogy azt a gyomorba vágó ütést fogja érezni, mint amikor belépett az emeleti szobába, és meglátta azokat az őt vádló kék szemeket.

Elfordult a tükörtől, nem volt hajlandó tovább nézni a vádló tekintetet a saját tükörképéből. Talán újra beszélnie kellene vele. Megpróbálni megértetni vele. Finoman felhorkant. Mintha Colin nem tette volna már tökéletesen világossá a saját érzéseit a témával kapcsolatban.

Odakint a folyosón kemény léptek dobbantak, eszébe juttatva a közelgő éjszakai bulit. A csípőjén végigsimítva a helyére igazította a pulóverét. Hála az égnek, hogy tegnap este gondolt arra, hogy Vancouverben vesz magának néhány ruhadarabot. Soha nem tervezte, hogy ilyen sokáig marad Raphael területén, de úgy tűnt, hogy még legalább néhány éjszakát itt fog maradni. Nem hitte, hogy hamarabb sikerülhetne lezárniuk ezt az ügyet, még Raphael hatalma és erőforrásai mellett sem.

Ma este lezserül öltözködött – farmert, lapos talpú csizmát és egy vastag pulóvert viselt. A vadászat valószínűleg sok erdőben való taposással fog járni, különösen, mivel errefelé nem sok más volt erdőn kívül. A ruhák sokkal fiatalabbnak láttatták – amit általában kerülni szokott véget nem érő igyekezetében, hogy komolyan vegyék a férfiak uralta vámpírok világában.

És egyértelműen a férfiak domináltak. Az imént az ajtaja előtt eldübörgő léptek is ezt igazolták. A vámpírlordok évszázadokon át a fizikai védelmet szem előtt tartva választották ki a csatlósaikat, ami azt jelentette, hogy minél nagyobb, annál jobb, és ez egyenlő volt a férfival. A modern idők ezt kevésbé tették szükségessé, de a hagyomány továbbra is fennmaradt, mert a vámpírurak irányították, hogy kiket változtassanak át, és az urak többnyire a régi hagyományok tisztelői voltak. Raphael emberei nagyon jó példái voltak a vámpírok tesztoszteronban gazdag sorainak. Sophia csak egyetlen nőt látott a Kaliforniából magával hozott vámpírok között.

Sophia a maga részéről erősebb volt, mint a legtöbb vámpír, akivel találkozott, de az, hogy nő, a legtöbb vámpír szemében még mindig egyenlő volt a gyengével. Akár Raphael egyetlen nőstényének, Elkének az útját is járhatta volna, aki ugyanolyan izmosnak tűnt, mint a férfiak, akikkel együtt dolgozott. De Sophia olyan kultúrában nőtt fel, ahol a szépség volt a nő legjobb, és néha egyetlen fegyvere. És tudta, hogy gyönyörű, ahogy azt is, hogy ez táplálta a férfiak téves képzetét a gyengeségéről. De a szépségével már jóval azelőtt megtanult bánni, hogy vámpír lett volna. És sosem élvezte a súlyemelést.

De ma este elállt a külsőségektől a gyakorlatiasság javára. Nem állt szándékában tíz centis magassarkú cipőben és selyemblúzban gázolni az aljnövényzetben. Egyetlen engedményként hagyta a haját szabadon lógni a hátára, ahelyett, hogy praktikus fonatba rendezte volna, amelyet általában ilyen helyzetekben szokott alkalmazni. Azt mondta magának, hogy ennek semmi köze ahhoz a lehetőséghez, hogy Colin a közelben lesz, hogy emlékezni fog rá, mennyire szerette a hosszú haját, amikor együtt voltak.

Általában nagyon jól tudott hazudni, ha az a céljait szolgálta. De abban sosem volt túl jó, hogy önmagának is hazudjon. Megnyugtatta a hiúságát egy utolsó tükörbe vetett pillantással, majd kinyitotta az ajtaját a már üres folyosóra. Úgy látszik, Raphael vámpírjai már mind az emeleten voltak.

Az alagsori szintről fellépkedve a meredek lépcsősoron, Sophia ismét megcsodálta, hogy milyen fokú biztonsági intézkedések vannak a birtokon, és hogy még egy magához hasonló vendégvámpírnak is mekkora kényelmet biztosítanak. Raphael jól vigyázott az embereire. Erről volt híres, így nem kellett volna meglepődnie. De a valóság felülmúlta még a hírnevét is. Önkéntelenül is le volt nyűgöződve, és emiatt kissé hűtlennek érezte magát Lucienhez.

Nevetést hallott, amikor befordult a sarkon, a hangot a hideg levegő hozta az épületbe. Felismerve Colin mély hangját, lelkesen felnézett... és elkomorult. Colin valóban ott volt, de Raphael nőjével volt, és úgy nevetgéltek és beszélgettek ők ketten, mintha régi barátok lennének, mintha nem is csak két napja találkoztak volna. Sophia szemei rosszallóan összeszűkültek, de gyorsan eltüntette az arckifejezését. Ha Colin Raphael nőjére akarja pazarolni az idejét, az az ő döntése.

Sophia figyelmesen hallgatózott, miközben úgy tett, mintha nem figyelne, hallotta, ahogy Cynthia jó éjszakát kíván Colinnak, és elindul a nagyterem tágas terében, Raphael egy másik nagydarab –  ezúttal egy ember – testőre kíséretében. A halovány, szőke Elke fogadta őket, aki ugyanolyan öltözéket viselt, mint a férfiak. Sophia kissé irigykedve figyelte, ahogy Cynthia és a fekete testőr üdvözlik Elkét, és még néhány percet vidám beszélgetéssel töltenek. Neki voltak ilyen barátai? Sophia elgondolkodott. Vagy akár ismerősei? Valaki, akivel tudott volna néhány pillanatig könnyed beszélgetésbe elegyedni? A válasz a nem volt. Sem Vancouverben, sem Rióban, amely évek óta az otthona volt. Nem volt senkije. Ami megdöbbentette, az az volt, hogy eddig észre sem vette ezt a hiányt.

Tanulmányozta a kis csoportosulást. Raphael párja gyönyörű volt. Sophiát sosem zavarta, ha más nők szépségét kellett elismernie. Elvégre neki is megvolt a saját szépsége, és így elismerte másokét is. De ez a Cynthia másképp használta a szépségét, mint Sophia, talán kevésbé tudatosan, de azért mégiscsak használta. Olyan könnyed magabiztosságot adott neki, ami miatt mások könnyebben elfogadták őt, ami miatt olyan kockázatokat vállalt, amelyeket egy kevésbé magabiztos ember soha nem mert volna.

Sophia körbepillantott, és észrevette, hogy hányan figyelik a cserét. A szemek között ott volt Coliné is. Fintorogva ráncolta a homlokát, érezte, ahogy a féltékenység élesen belemar a gyomrába, amit ritkán tapasztalt. Mintha tudatában lett volna a reakciójának, Colin odapillantott, és a tekintete egy hosszú pillanatig találkozott az övével. Sophia mosolyogva elindult felé, de mielőtt megtett volna két lépést, a férfi undorodva megrázta a fejét, és elfordult tőle, majd kivonult az ajtón, beengedve egy újabb hideg, nyirkos légáramlatot, hogy körbejárja a gyéren berendezett szobát.

Sophia szája ingerülten összeszorult. Tehát egy egész napot el tudott tölteni ezzel a Cynthiával, aki egyértelműen tiltott személy volt, de egy pillanatnyi üdvözlést sem tudott szánni Sophiára? Ahogy Raphael Cynthiáját hallotta mondani... Bassza meg!

Végigpásztázta a nagytermet, és megpillantotta Wei Chent, aki a második emeletre vezető kanyargós lépcső felé tartott. Gyorsan elkapta a férfit, mielőtt az elérte volna az első lépcsőfokot.

A férfi kissé visszahőkölt a nő hirtelen megjelenésétől, de aztán elég udvariasan üdvözölte.

– Sophia – mondta. – Valamire szüksége van?

– Egy autóra – mondta egyszerűen. – Nem egy olyan hatalmas terepjáróra, hanem egy egyszerű szedán is megteszi.

A seattle-i tábor vezetője zavarodottnak tűnt. – Az volt a benyomásom, hogy ön is elkíséri a többieket a ma esti vadászatra. A terepjárók nehézkesek, de...

– Később – szakította félbe a nő. – Előbb el kell intéznem valamit. A maguk Murphy seriffje és én régi ismerősök vagyunk.

Wei Chen szemöldöke felszaladt. Nem kerülhette el a figyelmét a nő és a Colin közötti nyilvánvaló feszültség a minap este. Kétségtelen, hogy az emberei már a lány és Colin múltjának és kapcsolatainak minden részletét átkutatták. Mostanra ő, és ezen keresztül Raphael is többet tudott a volt szeretőjéről, mint ő maga.

– Természetesen – mondta barátságosan Wei Chen, miután magához tért a meglepetéséből. – Szeretné, ha valaki elvinné önt...

– Nem – mondta gyorsan. Az utolsó dolog, amire szüksége volt, még több tanú. – Bár nem ismerem az itteni utakat. Ha van egy autója GPS-készülékkel, az jól jönne, és ha esetleg valaki beprogramozná a megfelelő címeket?

Wei Chen amúgy is kicsi szája összeszorult. – Tud vezetni?

Sophia kifejezéstelen pillantást vetett rá.

– Természetesen! – mondta olyan lekezelően, amennyire csak tudta. – Brazíliában is vannak autóink! – Nem mintha tényleg vezette volna őket, de ezt nem kellett tudnia ennek a fölényes kis öntelt alaknak. Igazság szerint nem is emlékezett, mikor vezetett utoljára autót. De itt az erdőben nem volt akkora forgalom, és a sötétség sem jelentett akadályt. Mennyire lehetett nehéz?

– Rendben! – Wei Chen elővett a zsebéből egy mobiltelefont, és percekig hadart kínaiul, mielőtt letette volna. – Az egyik emberem várni fog önre a kocsi mellett, odalenn a garázsok szintjén, odakint balra. Be fogja programozni Mr. Murphy címét, valamint ennek a birtoknak a címét is, hogy vissza tudjon térni. Természetesen van mobiltelefonja, úgyhogy ha eltévedne, hívjon minket, és valaki majd útba igazítja.

Sophia összeszűkítette a szemét, és érezte az ismerős neheztelést. Wei Chen egy fontoskodó kis szemétláda volt. Valószínűleg nagyon jó volt abban, amit csinált, de a hozzáállása tipikusan atyáskodó volt. Gondosan kifejezéstelenül tartotta az arcát, miközben elképzelt minden módot, amivel megfizettethetné ezt a kis pöcsöt. Nem utolsósorban azt, hogy elcsábítja, majd hoppon hagyja álló farokkal. Elmosolyodott a gondolatra, és hagyta, hogy a férfi is lássa. Az elpirult, mint egy iskolás lány, amitől Sophia sokkal jobban érezte magát, mint kellett volna. Elvégre ő volt a házigazdája. Szóval szépen köszönetet mondott, és elindult a garázsok felé.

Colin Murphy azt hitte, hogy elkerülheti őt. De Sophia nem azért maradt életben ilyen sokáig, mert hagyta, hogy mások diktáljanak neki. Sem a szemérmes kis Wei Chen, de még Colin Murphy sem.

Huszonharmadik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael megérezte, amikor Cyn visszatért a birtokra, tudta, mikor lépett be az épületbe, és azt is, hogy elidőzött az emeleti lift előtt, hogy Elkével és a többiekkel beszélgessen. Eléggé önző volt – és tudta, hogy ez az egója – ahhoz, hogy idegesítette, hogy a lány nem volt mellette, amikor felébredt az este, hogy az emeleten beszélget, ahelyett, hogy egyenesen lejönne ide, hogy üdvözölje. Félmosolyra húzódott a szája, amikor belegondolt, hogy Cyn valószínűleg hogyan reagálna az ingerültségére.

Kinyíltak mögötte a liftajtók. Nem fordult meg, hanem folytatta az öltözködést, és egy fekete, hosszú ujjú pólóba bújt bele. Cyn a férfi derekát átkarolva akadályozta meg, hogy még lejjebb húzza, a keze még mindig hűvös volt a kinti hidegtől.

– Sajnálom, hogy nem voltam itt, amikor felébredtél! – mondta, és megcsókolta a férfi csupasz hátát. – Egy nagy teherautó felborult, és elzárta az utat. Végül letértünk az útról és megkerültük, de ez időbe telt.

– Te nem voltál érintett a balesetben? – kérdezte a férfi, és szemügyre vette a lány sötét hajának hullámait a válla fölött, mert csak ennyit látott belőle a tükörben.

– Nem – mondta a lány, és úgy mozdult, hogy tekintete találkozzon a férfi pillantásával a tükörben. – Azelőtt történt, hogy odaértünk volna.

A férfi megfordult, megcsókolta a lány feje búbját, lehúzta és beletűrte a pólóját a farmerjába, mielőtt begombolta volna a sliccét. A nő halk, elkeseredett hangot adott ki a férfi hűvös üdvözlésére, majd lehuppanva egy székre figyelte, ahogy a férfi leül az ágyra, hogy felhúzza a bakancsát.

– Átöltözöl? – kérdezte, kimondva a nyilvánvalót.

– Duncan és én korábban találkoztunk a többiekkel. Maxime továbbra is vizsgálja a helyi szerveren lévő feljegyzéseket, bár még nem talált semmit, és gyanítom, hogy nem is fog. Három csapatra osztom az embereimet, és egyelőre hagyom őket a régi módon vadászni. Mindegyik csapat kivonul az egyik tetthelyre, és körbejárnak, a végén a városban fejezve. Sokkal nagyobb területet tudunk lefedni, és sokkal hatékonyabban, mint bármelyik emberi keresőcsapat. A vámpírjaim kezdenek nyugtalanná válni a végtelen várakozás miatt, és emiatt dühösek is. Ez a keresés biztosít számukra valami tennivalót. Gondolom, te és a barátod, Colin nem találtatok semmi hasznosat?

Felnézett, és észrevette, hogy a lány óvatosan néz rá. Kérdőn felvont szemöldökkel nézett vissza, de a nő csak röviden megforgatta a szemeit, és így szólt: – Murphy kiadta a keresést az ellopott elektronikai eszközökre. Az talán kiderít valamit. De időközben kikérdeztünk néhány helyit is. Elég unalmas volt. Sajnáltam Robbie-t, hogy itt kellett lógnia. De adott néhány ötletet, aminek ma este utánajárhatok a számítógépen. Te is csatlakozol a vadászokhoz?

– Igen.

– Hagynod kéne, hogy Elke is veled menjen! Én csak útban lennék odakint, úgyhogy inkább itt maradok és itt dolgozom. Rengeteg rendelés és felszerelés érkezik erre a területre. Ennek valahol fel kell bukkannia. Csak meg kell találnom a megfelelő szálat, és meg kell húznom.

Raphael felállt, és könnyedén megmozgatta a lábát a bakancsban. – Nem várok sokat a mai estétől. Az igazi vadászat majd akkor kezdődik, ha lesz valami több, amin elindulhatunk, talán Maxime munkájából, vagy a tiédből. De addig is úgy vadászunk, ahogy tudunk. – Felvette hosszú, bőrkabátját, és elindult a lift felé.

– Raphael! – tiltakozott a háta mögül.

A férfi megfordult, hogy ránézzen, és észrevette, hogy a szeme még a gyér fényben is ragyog.

– Még csak meg sem csókolsz? – kérdezte Cyn.

Némán tanulmányozta a nőt, majd kinyújtotta a kezét. Majdnem elmosolyodott a konok villanáson, amely átfutott a lány arcán. De magában tartotta a szórakozást, és várta, hogy a nő odamenjen hozzá.

Ő nagyot sóhajtva meg is tette.

– Soha nem fogom megtudni, miért szerettem bele egy átkozottul arrogáns vámpírlordba – motyogta, miközben a férfi karjai közé lépett.

A férfi átölelte, és belemosolygott a nő selymes hajába.

– Sokszor kérdeztem én is ugyanezt magamtól – mondta a férfi. – Bár az én kérdésem némileg más, mint a tiéd.

A lány könnyedén megpaskolta Raphael arcát, és felemelte az arcát a régóta halogatott csókra.

– Jó estét, lubimaya! – mondta, majd hosszú, forró csókba húzta, épp elég erőt fektetve bele, hogy emlékeztesse a szeretkezésükre. A mellbimbói megkeményedtek a férfi mellkasán, és a szíve hevesen dobogott, ahogy hosszú, karcsú testét a férfiéhoz szorította.

– Te átkozott! – suttogta, amikor a férfi felemelte az ajkát az övéről. – Ez egyszerűen aljas volt!

A férfi halkan kuncogott. – Te voltál az, aki csókot kért, Cynem!

– Meddig maradsz? – kérdezte levegő után kapkodva.

– Az sok mindentől függ. – Megfogta a lány kezét, és ismét a lift felé indult. – Közlekedési balesetek és hasonlók – tette hozzá szelíden.

Elke a lift előtti folyosón állt a helyén, amikor a férfi és Cyn kijöttek. Tudta, hogy Cynnek igaza van, hogy Elke ma este szívesebben csatlakozott volna a vadászathoz, de függetlenül attól, hogy Cyn mit mondott arról, hogy a számítógépe mellett akar maradni, nem bízott benne. Ha valami felkeltené a figyelmét, amire keresés közben bukkant, gondolkodás nélkül eltűnne az éjszakában, tekintet nélkül a saját biztonságára, vagy a neki tett ígéreteire.

Látta, hogy Duncan és a többiek a nagyterem túloldalán várakoznak. Mielőtt azonban elindult volna feléjük, az étkező ajtaja mellől jelzett neki Robbie Fields, az emberi testőr, akit Cyn nappali védelmével bízott meg. Raphael magára hagyta Cynt, hogy tovább ugrassa Elkét – éppen komoly vitát folytatott a női vámpírral, hogy melyik társasjátékkal töltsék el az idejüket ezen az estén –, és csatlakozott Robbie-hoz, aki a látótávolságon kívül húzódott az ebédlőbe.

– Uram – szólalt meg Robbie, amint meglátta.

– Robbie – üdvözölte Raphael. – Cyn azt mondja, eseménytelen napod volt.

Az ember meglepettsége nyilvánvaló és túlságosan is átlátszó volt. – Nem egészen, uram.

– Ah. Akkor mondd el, mi történt pontosan?

Egy rövid, de informatív beszélgetéssel később Raphael elhagyta az ebédlőt, és egyenesen a kanapék felé vette az irányt, ahol Cyn ült, Elkével és néhány társával beszélgetve. Robbie-t már biztosította, hogy helyesen cselekedett, mind a kötelessége teljesítésében, mind abban, hogy beszámolt neki a részletekről. Nem mintha ez utóbbi kérdéses lett volna. Raphael világossá tette, hogy teljes jelentést akar Cyn tevékenységéről, jól tudva, hogy a nő hajlamos elhallgatni a finom részleteket. A nő azt állította, hogy így akarta elkerülni, hogy feleslegesen felzaklassa, de még ő sem igazán hitte, hogy a férfi bedől ennek a kifogásnak.

– Egy pillanat, Cyn – mondta, megfogta a lány kezét, és felhúzta a kanapéról, majd visszahúzta a folyosón a lifthez. A vámpírok hallása kiváló volt, és nem akarta, hogy az egész birtok hallja a közelgő beszélgetést.

A lány megpördült, amint leértek a földszintre, a szája összeszorult az ingerültségtől. – Robbie köpött, ugye?

– Köpött? Robbie a kötelességét végezte, ami először is az, hogy téged megvédjen, másodszor pedig az, hogy tájékoztasson engem minden veszélyről, ami az őrködése alatt felmerül.

– Soha nem volt semmilyen...

– Akkor miért tőle kellett hallanom, és nem tőled? Fehér fajgyűlölők? Vámpírgyűlölő csoportok? Nem gondoltad, hogy ez lényeges? És mi van azzal az egyértelmű fenyegetéssel, amit egy olyan ember intézett hozzád, akinek elég kapcsolata van ahhoz, hogy ismerje azokat az embereket, akik megkínozták Mariane-t?

– Tudtam, hogy így ki fogsz borulni – mormolta.

A férfi türelmetlenül nézett le rá. – Nagy a kísértés, hogy bezárjalak ebbe a szobába...

– Csak próbáld meg!

– De, ahogy oly gyakran emlékeztetsz rá, az vagy, aki vagy. Úgyhogy beérem azzal, hogy figyelmeztetem a biztonsági embereimet, hogy legyenek különösen éberek. – Sarkon fordult, és ismét belépett a liftbe, amelynek mélyéről szenvtelenül szemlélte a nőt.

– Csalódott vagyok, Cynem! – Az ajtók másodpercekkel azelőtt csukódtak be, hogy hallotta, amint valami kemény dolog csapódik hozzájuk. Elég hangosan nevetett ahhoz, hogy a lány is hallja, amikor a lift elindult felfelé.

Még mindig vigyorogva lépett ki az emeletre, és találkozott Duncannel a majdnem üres nagyterem közepén.

– Uram – mondta Duncan kissé óvatosan.

– Ma este teszünk egy rövid kitérőt, Duncan. Engedd a többieket előre!

– Igenis, uram! Juro természetesen velünk tart. Akarja, hogy valaki...

– Nem kell más! Majd később csatlakozunk a vadászathoz.

Raphael kilépett a nedves éjszakába, most az egyszer nem foglalkozva az időjárással. Itt volt az ideje, hogy ezek az emberek megtanulják, hogy ára van annak, ha megfenyegetik azt, ami Raphaelé. És ma éjjel szándékában állt elkezdeni a tanítást.

Huszonnegyedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Sophia lassan hajtott végig a Colin házához vezető keskeny sávon. Majdnem elvétette a leágazást, csak azért sikerült mégis befordulnia, mert a GPS dallamos női hangja arra biztatta, hogy forduljon jobbra. Így is túlhaladt rajta, és vissza kellett tolatnia, hogy be tudja venni a kanyart. A sáv majdnem nem tűnt elég szélesnek a luxusszedán számára, amelyet Wei Chen emberei biztosítottak számára, de úgy gondolta, hogy ez inkább a vezetési tapasztalat hiányának tudható be, mint bármi másnak. Végül is eszébe jutott, hogy Colin egy olyan túlméretes amerikai alfa-mobilt vezetett, mintha egy férfi bátorsága valahogy összefüggésben lenne a kocsija méretével. De az is lehet, hogy valami másról volt szó, valami olyanról, ami inkább a férfivé válás velejárója? Hangosan felnevetett a gondolatra. Ahogy visszaemlékezett, Colinnak nem voltak gondjai ebből a szempontból.

A nevetése azonban azonnal elhalt, amikor végre a látóterébe került Colin háza. Először a fényeket látta meg, amelyek átvilágítottak a mindenütt jelenlévő fák között. Nemsokára egy nagy tisztáshoz ért, és meglátta magát a házat. Egy nagy A-keretes ház volt, csupa fából és üvegből, és a rengeteg ablak mindegyikéből fény sugárzott kifelé, beleértve magának az A-nak az egész felső felét is. Balra és jobbra is rövid szárnyak húzódtak, de csak a jobb oldalin látszottak fények.

Legalább eléggé biztos lehetett benne, hogy Colin itthon van. Vagy ez, vagy nem szeretett sötét házba hazatérni. De nem, a teherautója ott állt jobbra leparkolva egy különálló garázs előtt.

Sophia félig-meddig arra számított, hogy a férfi meghallja az érkezését. Nem mintha az autó, amit vezetett, zajos lett volna, épp ellenkezőleg, de itt olyan csend volt, különösen a városokhoz képest, amelyekhez eddig szokott. Leállította a motort, és egy pillanatig csak ült, várva, hogy kinyíljon a ház ajtaja. Amikor az nem nyílt ki, kinyitotta a kocsi ajtaját, óvatosan becsukta, és felsétált a verandára. Nem volt csengő, ezért kopogott... aztán újra kopogott. Összeráncolta a homlokát, és egy vékony erőszálat küldött az ajtó mellett a házba. Ott volt. Egy emberi szívverés. És folyó víz, ami valószínűleg megmagyarázta, a férfi miért nem hallotta a kopogást.

Kevés olyan alkalom volt, amikor Sophia sajnálta, hogy vámpír. Ez volt az egyik ilyen. Ha ember lett volna, egyszerűen kinyitotta volna az ajtót, és besétált volna, meglepve Colint, amikor végre előbukkan a zuhany alól, vagy bármi más mosakodásból, amit éppen folytatott. Sajnos vámpírként erre nem volt lehetősége. Így hát megvárta, amíg elhallgat a folyó víz hangja, és újra bekopogott.

Lépések hallatszottak bentről, és ismét bekopogott. A léptek egyre közelebb értek, egy nagydarab férfi kemény léptei, és Sophia szíve kicsit gyorsabban kezdett verni.

Az ajtó kinyílt, és Colin ott állt. Csak félig volt felöltözve, széles mellkasa teljesen csupasz volt, keskeny csípőjén alacsonyan lógott egy melegítőnadrág, felfedve lapos, izmoktól barázdált hasát. Egy törölközőt terített a nyakába, a haja még mindig nedves volt.

– Sophia. Mit akarsz?

A férfi hangja megakasztotta Sophia pillantásának útját a zafírkék szemei felé, amelyek olyan feltűnő kontrasztban álltak fekete hajával, és a lány rádöbbent, hogy bámul. De ó, annyira bámulatra méltó volt. Ha valami, akkor most még ínycsiklandóbb volt, mint amikor majdnem egy évtizeddel ezelőtt megismerte. Akkoriban még ígéretes férfi volt, fiatal, erős és fitt. De most már felnőtt férfi, vastag, izmos vállakkal és karokkal, és egy férfiasan domború mellkassal. A mellkasán végigfutó sötét szőr könnyedén lefelé irányult, incselkedve a lány tekintetével, ahogy eltűnt a laza, zsinóros derékrész alatt. A törzse és a karjai tele voltak sérülésekből visszamaradt hegekkel és sebhelyekkel, de ezek csak még félelmetesebbé, egy fénykorában lévő harcosnak tették.

És hirtelen Sophia visszaemlékezett, miért is fogadta a férfit szeretőjének. A férfiak mindig is akarták őt, egyesek a dicsekvés miatt, hogy a magukénak vallhassák, mások pedig azért, amit ő adhatott nekik. De soha senki nem akarta őt önmagáért. Egészen addig, amíg nem találkozott Colin Murphyvel. A férfi nem Lady Sophia Micaela Angelinát, az apja egyetlen gyermekét és örökösét akarta, vagy Sophiát, Lucien vámpírját és kedvenc gyermekét. Colin csak Sophie-t akarta, egy közép-amerikai parasztlányt.

– Sophie? – kérdezte Colin újra, aggódva ráncolva a szemöldökét. – Valami baj van? Történt valami?

– Nem – vonszolta vissza magát a jelenbe, erre az örökös esőáztatta és a magasba nyúló fákkal teli helyre. – Csak beszélgetni akartam.

A férfi néhány percig tanulmányozta, aztán hátrébb állt az ajtótól, befelé invitálva a nőt. Sophia érezte, ahogy a pír felforrósítja az arcát és a nyakát.

– Be kell hívnod!

– Mi van?

– Ki kell mondanod a szavakat! – csattant fel, egyszerre szégyenkezve és dühbe gurulva. – Vámpír vagyok, Colin!

– Ez a része igaz? – kérdezte hitetlenkedve. – Tényleg nem jöhetsz be meghívás nélkül?

– Igaz. És hideg van idekint.

– Jól van, jól van – mondta. – Gyere be, Sophie! Vagy Sophiának kell szólítsalak?

– Megteszi a Sophie is – mormolta, és belépett a meleg házba.

 

* * * *

 

Colin becsukta az ajtót, és figyelte, ahogy Sophie – nem, Sophia, emlékeztette magát – felméri az otthonát. A lány udvarias volt – udvariasabb, mint Leighton volt a múlt reggel –, többnyire az első szobában maradt, a konyhába is bedugta a fejét, és végigpillantott a folyosón. A nő ott elidőzött, és a férfi kiolvasta a testtartásából, hogy alig várja, hogy tovább vizsgálódhasson. De nem tette, a férfira pillantott, mielőtt visszasétált volna a nappaliba, ahol az várakozva állt.

Nem ült le. A nőt sem kínálta hellyel. Elég rossz volt az is, hogy itt volt vele ebben a házban, és nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint tíz évvel ezelőtt, amikor megismerte. Sőt, ma este is pontosan ugyanúgy nézett ki, a haja lazán lógott, és szűk farmer ölelte a dús combjait, meg azt az ínycsiklandó, feszes fenekét, amitől egykor már attól is felállt a farka, hogy ránézett, és arra gondolt, hogy mit fognak csinálni később. Arról a fenékről álmodott, amikor kiküldetésen volt a dzsungelben, túl sokszor ébredt fel keményen és sóvárogva, és számolva a napokat, amíg újra láthatja a lányt. És a fenébe is, ha nem keményedett meg már megint csak az erről való gondolkodástól.

Ez az a Sophie volt, akibe beleszeretett. Már régen nem áltatta magát ezzel kapcsolatban. Szerette őt, azóta nem szeretett senkit, és úgy gondolta, hogy soha nem is fog. Amikor Sophie meghalt – vagy amikor azt hitte, hogy meghalt –, sokáig gyászolta. És most felfedezte, hogy az egész hazugság volt. Ezt a fejébe kell vésni. Hogy annyi évet elpazarolt egy hazugságot gyászolva.

– Szóval, mi az, Sophie? – kérdezte türelmetlenül. – Mit keresel itt?

A lány felnézett rá, csokoládébarna szemei kutatva fúródtak a lelkébe. Mit keresett? Ezúttal mit akart tőle?

– Nem kaphatod meg őt, tudod – mondta hirtelen.

A férfi zavartan nézett rá. – Kit?

– Raphael nőjét. Cynthiát. Szerelmes belé, és még ha nem is lenne az, akkor is hozzá tartozik. Nem fogja elengedni.

– Elment az a kibaszott vámpír eszed, Soph!?

– Láttalak vele ma este a birtokon, nevetgéltetek és beszélgettetek.

Colin keserűen kuncogott. – Féltékeny vagy, Sophie? Kicsit elkéstél ezzel a játékkal, nem igaz? Már tíz éve halott vagy!

A lány kissé megrándult a férfi szavaira. Colin rosszul érezte magát, amiért megbántotta, majd rögtön húszféle bolondnak nevezte magát. A nő összetörte a szívét, és otthagyta véresen a dzsungel talaján, ő pedig azért aggódik, hogy fájdalmat okoz neki?

– Együtt dolgozunk – mondta végül. – Olyan, mintha a társam lenne. Vigyázunk egymás hátára. Ez hűség kérdése. Valami, amit nem várok el, hogy megérts!

– Ez meg mit jelentsen? – követelte a nő felborzolódva.

– Azt jelenti, hogy a te elképzelésed a hűségről az, hogy hagyod, hogy azt higgyem, hogy halálra égtél egy tűzben, ahelyett, hogy egyszerűen csak mondtad volna, hogy húzzak el! – vicsorogta a férfi. – Ha véget akartál vetni ennek, Sophie, akkor vehettél volna nekem egy pohár chichát, és egyszerűen csak mondhattad volna.

– Nem akartam befejezni – mondta a lány, még mindig nagy szemeket meresztve rá. – Nem volt más választásom!

– Dehogynem volt! Mindenkinek van választása!

– Nem volt ilyen egyszerű – erősködött a lány. – Sok minden történt akkoriban, Colin. Több, mint gondolnád.

– És nyilvánvalóan több, mint amit el akarnál mondani nekem. Szóval, miért vagy itt? Raphaelnek dolgozol?

– Nem dolgozom Raphaelnek, és soha nem is fogok! Az én uram Lucien. Raphael uralja a nyugati partot, de Lucien uralja egész Kanadát. Ő az, aki vámpírrá tett engem, ami... – Hirtelen elhallgatott, és szinte ijedt pillantást vetett a férfira.

– Mit akartál mondani? – kérdezte tőle feszülten. – Ez a Lucien nevű fickó vámpírrá tett téged, ami mi volt? – A férfi még mindig a lányra meredt, de a nő már elfordította a tekintetét, nem volt hajlandó tovább a szemébe nézni. A férfi elgondolkodva billentette oldalra a fejét, és a nő szavait ismételgette a fejében. Egy gondolat villant a fejébe, és meglepetten megrándult.

– Nem mit, hanem mikor. Nem így van, Sophie? – A nő karjára tette a kezét, amikor az már el akart húzódni. – Mikor lettél vámpír, Soph? Hány éves vagy?

A lány felemelve a tekintetét a férfira nézett, a pupillái olyan nagyok voltak, hogy a szemei majdnem feketének látszottak.

– 1733-ban születtem – mondta dacosan. – Lucien nem sokkal a huszonkettedik születésnapom előtt tett vámpírrá.

Colin rá meredt. Tudta, mit jelent vámpírnak lenni, tudta, hogy sokáig élnek, hogy nem öregszenek, de azt még soha...

– Jézusom – mondta hirtelen felismeréssel. – Ez azt jelenti, hogy te...

– Majdnem kétszázhatvannyolc éves voltam, amikor találkoztunk.

Nem csak akkor, amikor találkozott vele, hanem akkor is, amikor megdugta. Amikor beleszeretett!

– Colin?

– Szükségem van egy italra! – morogta, és a konyhapult felé vette az irányt, majd felmarkolta az üveg whiskyt, amit vészhelyzet esetére mindig kéznél tartott. Ha ez nem vészhelyzetnek minősült, akkor nem tudta, mi lenne az.

Háromszáz év, plusz-mínusz néhány évtized. Az ő Sophie-ja, az édes lány a faluból, akivel olyan óvatos volt, egy több évszázados vámpír volt, aki valószínűleg olyan dolgokat látott és tett, amiket ő csak elképzelni tudott. És tizenkét év után, amit a különleges egységnél töltött, borzasztó sok mindent el tudott képzelni.

Egészséges háromujjnyi whiskyt töltött a poharába, majd nagyot kortyolt, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a whisky végigguruljon a torkán, és melegsége átjárja minden izmát és idegét.

Hátrafordult a nappali felé, hogy odaszóljon Sophie-nak: – Akarsz egy...

A szavak megfagytak a torkában, amikor meglátta Sophiát lehajolva, hogy lehúzza a csizmáját, hosszú, sötét haját az egyik vállára dobva. Kifakult farmernadrágja kívánatosan feszült csinos fenekén, miközben lecsúsztatta előbb az egyik, majd a másik csizmáját, felfedve apró, finom lábát, amelyen élénkvörös körömlakk volt.

A férfi elfojtott egy nyögést, tekintete végigvándorolt a nő gömbölyded testén. Ez rossz ötlet volt.