16.-17.-18. Fejezet

 

Tizenhatodik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael ugyanabban a székben ült, mint előző este, jól tudva, hogy a mögötte lévő panoráma-üvegfal drámai környezetet teremt. Ma este telihold volt, és ezen az örökké esős helyen most kivételesen csak elszórtan voltak felhők, így a hold ezüstös fénye megvilágította az eget, amitől az inkább kéknek, mint feketének tűnt.

Mivel a saját emberei biztosították a kaput és a területet, nem volt további biztonságiakra szükség a helyiségen belül, így közte és az üvegfal között nem volt semmi más, csak üres tér.

Hátradőlve a nagy székben figyelte, ahogy Cyn belép, majd ott marad a túlsó falnak támaszkodva, és összehúzott szemekkel szemléli őt. A szemébe nézett, és kérdőn felvonta egyik szemöldökét. A nő válaszul megforgatta a szemeit, de ellökte magát a faltól, és átballagott a szobán, a tőle jobbra lévő szokásos helyére állt, de elég messze ahhoz, hogy a férfi ne tudja könnyen megérinteni.

Néhány percig mereven és hajthatatlanul tartotta a pozícióját, aztán hallhatóan felsóhajtott, közelebb húzódott, és olyan halkan szólalt meg, hogy csak a férfi hallhatta.

– Nem tudott Marcóról és Prestonról, amíg én nem mondtam neki. Azt mondta, hogy ő és Marco barátok voltak.

– És te hiszel neki?

A lány egy pillanatig elgondolkodott, aztán azt mondta: – Igen.

– Köszönöm, Cynem! – mormolta a férfi, és végigsimított egyik ujjával a nő combja hátulján, most hogy közelebb húzódott, hogy beszélhessen vele.

Az ujja alatt megfeszült az izom, és a lány undorodva szusszantott. De nem mozdult el.

Visszafojtotta a mosolyát, és felnézett, amikor lépéseket hallott a szoba felé közeledni. A mosolya teljesen eltűnt, mire Duncan, és az általa kísért Colin Murphy megjelent az ajtóban.

 

* * * *

 

Colin követte Duncant egy igazán nagy, és szinte üres szobába. A túlsó fal csak üvegből állt, ahonnan millió dolláros kilátás nyílt a völgyre, valószínűleg egészen az öbölig. Látványos volt, de a tekintete gyorsan az ablak előtti nagy székben ülő fekete hajú vámpírra esett inkább. Minden idegszála rögtön a klasszikus harc vagy menekülés reakcióba rándult. A sokéves kiképzése, a világ leghalálosabb csataterén szerzett tapasztalatai sikoltoztak, hogy védekezzen, hogy elővegye azt a kurva fegyvert, ami nem volt nála, hogy a falnak vesse a hátát, és átkozottul gyorsan tűnjön el innen. Felejtse el a mögötte álló nagydarab szumóbirkózót, felejtse el Cynthia Leightont a fegyvereivel, és Duncant az éber, emberi szemével. Lord Raphael, csakis ő lehetett az, olyan erős vibrációt árasztott, ami úgy nyomta Colin mellkasát, mintha 150 kiló súlyt akarna fekve kinyomni. Valami ösztön a hátsó agya mélyén, valami, ami talán még a primitív őseiből maradt rá, akik az istenektől vártak védelmet a világ csapásaival szemben, azt akarta, hogy térdre boruljon, és mindhalálig tartó hűséget fogadjon neki.

De Colin Murphy nem térdel le senki előtt, és már régen hűséget fogadott a hazájának és a csapatának. Minden, amit tehetett, hogy megtartja azt a hideg, fekete tekintetet, de azt megtette, rákényszerítve magát, hogy higgadt maradjon. Nincs itt probléma! Csak egy találkozó a helyi vámpírokkal! A pokolba is!

A nyomás alábbhagyott, és Colin fellélegzett, ami remélhetőleg finom megkönnyebbülés volt. Az az átkozott vámpír alig leplezett szórakozással nézett rá, és Colin tudta, hogy sokkal, de sokkal rosszabbul is járhatott volna. Dührohamot érzett a tudat miatt, hogy játszottak vele, de összeszorította a fogát, és nem szólt semmit. Ez egy újabb lecke volt, amit a hadseregben tanult. Voltak idők, amikor csak vigyorogni lehetett, és elviselni a dolgot.

Például amikor szembe kerül egy vámpírral, aki képes lenne eltaposni, mint egy bogarat. Ha jobban belegondolt, most, hogy vége lett a játszadozásnak, Raphael nagyjából így is nézett rá, mintha valami kellemetlen dolog lenne, ami a szélvédőjéhez csapódott.

Mivel a nyomás többé-kevésbé megszűnt, Colin kihasználta az alkalmat, hogy felmérje a környezetét, amit kellett volna is tennie, ahelyett, hogy a kilátást bámulta. Lord Raphael egy hatalmas székben ült, amelyet közvetlenül a látványos üvegfal előtt helyeztek el. Talán az arroganciája miatt foglalt ott helyet, ahol egy jó mesterlövész golyója végezhet vele? A pokolba is, lehet, hogy a golyók nem is tudnak ártani ennek a fickónak. De golyóálló vagy sem, Colin az arroganciára szavazott, mert ez a fickó bőven rendelkezett vele. Colin már szembeszállt néhány kemény seggfejjel – drogdílerekkel, törzsi vezetőkkel, a pokolba is, még egy-két terroristával is. De egyikük sem tudta felvenni a versenyt az előtte ülő vámpírral.

Gyorsan felmérte a szoba többi részét. Voltak szétszórva bútorok, de csak a közvetlenül Raphael körüli terület volt foglalt. Wei Chen egy rövid, bőrkanapén ült Colintól balra, Lorennel együtt. Jeremy is jelen volt, aki a jobb oldali három egyforma szék egyikén ült. A másik két szék üres volt.

Colin biccentett Jeremy felé.

– Jeremy, hogy van Mariane?

– Gyógyulófélben – mondta a vámpír mereven. – Köszönöm!

Colin ismét Raphaelre nézett. Duncan a nagydarab fickó balján foglalt helyet; Cynthia Leighton a jobbján állt, elég közel ahhoz, hogy a lába súrolja a szék karfáját, ahol... A francba! Nem csoda, hogy Leighton azt mondta, Raphael nem lesz boldog miatta. Ők ketten egy párt alkottak. A pokolba is, nem, gondolta, és eszébe jutott a gyűrű a lány ujján. Nem csak párt. Kibaszottul házasok voltak, vagy bármi is volt az, amit a vámpírok csináltak. És Colin az egész napot egyedül töltötte vele.

Felemelte a tekintetét, hogy újra találkozzon Raphael pillantásával. A vámpírlord önelégült mosolyra görbítette az ajkát, nyilvánvalóan észlelte Colin a francba pillanatát.

Raphael lustán pislantott, majd megszólalt.

– Az én Cynem azt mondja, hogy Ön ismerte Marcót.

Colinnak nem kerülte el a figyelmét a birtokos névmás. Egy cserepes növénynek sem kerülte volna el a figyelmét a kibaszott birtokos névmás.

– Barátok voltunk – mondta bólintva.

– Valóban. Érdekes ember volt Marco. A családja a spanyol arisztokrácia közé tartozott, tudja. Egyenes ágon Izabella királynővel.

– Nagyon érdekes – értett egyet Colin –, hiszen Marco olasz volt, a családja pedig kereskedő. Egy genealógiai táblázat lógott a nappalijában, azt mondta, ez emlékezteti arra, honnan származik.

A mosoly ezúttal őszintébb volt.

– Igazad volt, Cyn – mondta Raphael Leightonnak, bár nem vette le a pillantását Colinról. – Foglaljon helyet, Mr Murphy! – A Jeremy melletti üres székre mutatott. – Loren, kérd meg Sophiát, hogy csatlakozzon hozzánk!

Colin az ajtóhoz legközelebbi szék felé vette az irányt, a közte és Jeremy közötti széket üresen hagyta. Klasszikus férfias húzás volt, de nem ezért tette. Egyszerűen csak jó taktika volt, hogy minél távolabb kerüljön Raphaeltől és minél közelebb az ajtóhoz.

Épp csak leért a feneke a székre, amikor kinyílt az ajtó, és Loren visszatért egy sötét hajú nővel a nyomában. Alacsony és gömbölyded volt, sötét feje Juro felé fordult, és köszönetet mormolt, miközben a férfi tartotta előtte az ajtót, amíg be nem lépett, majd behúzta maga mögött. A nő kecsesen belépett a szobába, a tekintete balra lebbenve átfutott Wei Chen és Loren felett, mielőtt nagy barna szemeit Colin felé fordította volna, akinek láttán hitetlenkedve elkerekedtek.

Colin felállt, a szíve a mellkasfalának csapódott.

– Sophie? – suttogta.

Tizenhetedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Sophia Colin Murphyre meredt, az utolsó férfira, akire számított, hogy valaha is viszontlátja. Ő volt az egyetlen, akit megbánt, az egyetlen ember, akit a vámpírként töltött évszázadok alatt igazán szeretett. És mi a fenét keresett itt? Valahonnan délről származott. Nem emlékezett pontosan honnan, de emlékezett arra a lassú, lusta, vontatott hangsúlyra a mély hangjában, arra, ahogyan ínycsiklandó dolgokat suttogott, miközben a kezeivel... Visszarántotta magát a jelenbe, megdöbbenve a reakciójától ennyi idő után. Tisztában volt vele, hogy a szobában mindenki őket figyeli, érezte, hogy Raphael tekintete szinte lyukat fúr a fejébe. Ez volt az utolsó dolog, amire szüksége volt.

– Colin – sikerült kimondania. – Hogy vagy?

A férfi csak bámult rá, a hitetlenkedést felváltó düh elsötétítette a feltűnően kék szemeit. Sophia erre is emlékezett. Ahogy a férfi szeme elsötétült az érzelmektől, ahogy mélyen belé hatolt, nem csak a testét töltötte ki, hanem a lelkét is, és ettől olyan élőnek, olyan értékesnek, olyan... szeretettnek érezte magát. Meu Deus, erre nem volt most képes! Elszakította a tekintetét a férfiról, megtette azt a két lépést előre, ami eltüntette a férfit a szeme elől, a kísértésből. Derékból meghajolt Lord Raphael előtt, túl bizonytalannak érezte magát, hogy képes legyen a pukedlihez szükséges kecsességre.

– Uram – mondta.

Raphael metsző pillantással tanulmányozta őt. Már eddig is gyanakvó volt vele szemben, óvatos, hogy a semmiből felbukkanva azt állította, hogy Lucient keresi. És most ott volt Colin, aki nyilvánvalóan a helyi seriff volt, akiről beszéltek. Ez csak még inkább gyanússá tehette Raphael szemében. A lány kifejezéstelen arccal nézett a férfi szemébe, nem volt semmi rejtegetnivalója. Raphael néma kérdésként billentette felé a fejét.

– Colin… vagyis Mr Murphy és én már évekkel ezelőtt megismerkedtünk egymással, uram. Egy másik országban. Nem tudtam, hogy most ezen a környéken él. – Különben, Lucien legyen átkozott, soha nem jöttem volna ide! gondolta magában.

Raphael még egy pillanatig némán figyelte, aztán azt mondta: – Ma este Vancouverbe megyünk, Sophia!

Sophia meglepetten pislantott, annyira meglepődött, hogy minden gondolata elszállt a mögötte álló férfiról. Raphael Vancouverbe készült? Meghívás nélkül lépne be Lucien területére? A háta megmerevedett a felháborodástól. Mégis ki a fenének képzelte magát? Rámeredt a férfira, nem fáradt a dühe leplezésével, de küzdött az ösztönös vágy ellen, hogy lecsapjon rá az erejével, hogy megüsse a férfit, amiért ennyire megsérti a mesterét. Mert ez öngyilkosság lett volna, és Sophia nem állt készen a halálra. Ezért nem, és nem azelőtt, hogy megtudta volna, mi történt Luciennel.

És addig sem, amíg nem volt esélye beszélni Colinnal.

Kissé lehajtotta a fejét Raphael felé. – Elkísérem önt, uram – mondta, mintha a férfi nem pontosan ugyanezt parancsolta volna neki.

A férfi ajkán mosoly derengett. – Kitűnő! Fél óra múlva indulunk. Előbb azonban... – elhallgatott, amikor Duncan lehajolt, és valamit súgott a fülébe. – Egy kisebb változás van a tervben! Vancouverbe indulunk, ahogy terveztük. Előbb azonban... kérem, bocsásson meg nekünk, Mr. Murphy! Felmerült egy kis ügy, amit el kell intéznem! Nagyra értékeljük azonban az együttműködését ebben a nyomozásban! Cyn később kapcsolatba lép önnel a gyilkosok felkutatására irányuló közös erőfeszítéseinkkel kapcsolatban!

Raphael felállt, és az emberi nő felé mutatott, aki, mint Sophia rájött, sokkal több volt, mint a vámpírlord karácsonyi cukorkája; ő a párja volt. A vámpírok gyakran vettek maguk mellé párt, de az szokatlan volt, hogy egy vámpírlord is ezt tegye. Vagy talán ezt csak a Luciennel szerzett tapasztalatai miatt gondolta.

Mindenki felállt, amikor Raphael is, és most általános mozgolódás indult az ajtók irányába. Sophia gyorsan körülnézett, és látta, hogy Colin már elment. Visszatartotta magát, amíg Raphael ki nem lépett az ajtókon, aztán áttolakodott Loren és Jeremy mellett, és még időben lépett a nagyterembe, hogy lássa, amint Colin becsapja a nagy üvegajtót, és elindul lefelé a külső lépcsőn. Utána sietett, és megvárta, hogy ő maga is kiérjen, mielőtt a nevét kiáltotta volna.

– Colin! – A férfi válla megfeszült, de továbbment. – Colin! – ismételte meg, és vámpírsebességre kapcsolt, hogy utolérje a férfit. Fontolóra vette, hogy megragadja a karját, de inkább kikerülte, és az útjába állt.

– Colin – mondta újra, belenézve a férfi dühtől szikrázó szemeibe. – Sajnálom!

– Sajnálod? – morogta a férfi. – Sajnálod, Sophie? Ez a legjobb, amire képes vagy?

– Mit akarsz...

– Azt hittem, hogy meghaltál! – morogta.

– Tudom! Szükséges volt.

– Szükséges? Mi a fasz volt benne szükséges!? Nem mintha én bármit is követeltem volna tőled! Nem voltunk házasok! A pokolba is, amennyire én tudom, lehet, hogy nem is én voltam az egyetlen pasi, akivel lefeküdtél...

– Colin! – tiltakozott, és hagyta, hogy látszódjon a fájdalma, bár tudta, hogy nincs joga hozzá.

– Akkor miért, Sophie? Megjártam a poklot, mert azt hittem, hogy ott hagytalak meghalni. Szeretném tudni, miért!

– Mert vámpír vagyok! Hát nem érted? Mit kellett volna mondanom?

– Mit szólnál az igazsághoz?

– Olyan egyszerűnek hangzik! Te mit mondtál volna, Colin? Mit tettél volna, ha évekkel ezelőtt elmondom neked, hogy vámpír vagyok?

– Azt hiszem, ezt sosem fogjuk megtudni, nem igaz?

– Lehetetlen volt, ami köztünk volt! Ember és vámpír. Soha nem működött volna!

– Úgy tűnik, ez nem akadályozza meg a barátodat, Raphaelt odabent.

Sophia keserűen felnevetett. – Ő nem a barátom! Ő... Jézusom, ő a legerősebb vámpír, akivel valaha is találkoztam. Ha holtan akart volna látni, a szíved már azelőtt péppé vált volna az öklében, mielőtt észrevetted volna, hogy megmozdult. Ne vedd félvállról, Colin! És a párját sem!

– Köszönöm a tanácsot!

A férfi kitért a nő elől, és távozni kezdett, de Sophia ismét elé állt. – Colin!

A férfi türelmetlenül meredt rá.

– Sajnálom! Nem akartam...

A férfi nem hagyta, hogy befejezze. – Igen, nem érdekes! Még találkozunk, Sophia!

Sophia nézte, ahogy a férfi elsétál, és tudta, hogy ez volt a helyes döntés. Megint. Azért maradt életben eddig, mert nem törődött senkivel, ezt a leckét Lucientől tanulta. Ő és az atyja ugyanazok a fajták voltak. Áttáncoltak az életükön, soha nem törődtek túlságosan senkivel és semmivel, nem kötötte őket semmi, nem voltak szívet tépő zűrös érzelmek, amelyek túl sokáig tartották volna őket egy helyben.

Colin volt az egyetlen, aki valaha is kísértésbe hozta őt, a mély hangjával és meleg kezeivel, a nagy testével, amely köré gömbölyödött az éjszakai hidegben. Harcosnak született. A csontjaiban és a vérében volt, minden ösztöne arra hajtotta, hogy megvédje azokat, akiket szeretett. És vele is törődött. Szerette őt. És ő viszontszerette a férfit. Azért ment el abba a kávézóba, hogy megmentse őt. És ehelyett elvesztette.

Végigdörzsölte a hirtelen kihűlt karját, és sóhajtva visszafordult a főépület felé. Az a régmúlt éjszaka már történelem, ahová tartozott is. Elég gondja volt Luciennel és a pokoli játékaival. És úgy látszik, ma este vissza kell mennie Vancouverbe. Raphael úgy döntött, hogy így lesz, és így is fog lenni. Nem volt őrá szüksége, hogy átlépje a határt, de a jelenléte az illendőség látszatát kelti majd. Lucien talán még életben volt, de nagyjából átengedte a területének irányítását a nőnek mostanra. Ha átkíséri Raphaelt a határon túlra, az elég jó szolgálatnak minősül. És különben is, ki lenne ott, aki tiltakozhatna? Lucien nem, a fene az átkozott fekete lelkébe!

Ismét megborzongott, és felsietett a lépcsőn, azt mondogatva magának, hogy a nyirkos éjszakai levegő miatt fázik ennyire. Semmi köze nem volt a szíve körüli jéghez. A jég, amely abban a pillanatban repedezni kezdett, amikor újra meglátta Colin Murphyt.

Tizennyolcadik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael és az emberei követték Lorent egy jellegtelen fémajtón keresztül, lefelé egy dísztelen lépcsősoron, amely mellett egyszínűre festett fal, és közönséges fémcsőből készített korlát volt. A főépületnek volt egy kiterjedt alagsora, amely magában foglalta a vámpírok hálóhelyiségeit, de ennek a bizonyos lépcsősornak csak egy célja volt, mégpedig egy korszerű számítógépes terem, amely egyben a biztonsági hálózat szíve és lelke is volt. Raphael közvetlenül maga előtt tartotta Cynt, Juro pedig a nő és Loren között haladt. Duncan mögötte volt, közvetlenül a bal vállánál, mint mindig. A biztonsági csapatának többi tagja az emeleten maradt.

Maxime, a számítógépes szakembere és egyben a vámpír, aki ezt a bizonyos rendszert tervezte, valamivel korábban érkezett Los Angelesből, és azonnal megkezdte a kutatást a lehetséges biztonsági rések után. Raphael a biztonság kedvéért minimális közönséget akart erre a bizonyos eligazításra.

Loren leért a lépcső aljára, és jobbra fordult egy szűk folyosón. – Erre, uram – irányította.

Nem mintha Raphaelnek irányításra lett volna szüksége. Nem lehetett másfelé menni itt lent. Megérintette Cyn vállát, inkább csak az érintés kedvéért, mint a vezetésért. A lány később megint nagyon elégedetlen lesz miatta. A férfi intézkedéseket indított be, hogy biztosítsa a lány biztonságát, és kételkedett benne, hogy könnyen fogja fogadni. De ő nem fogja meggondolni magát, és nem fog bocsánatot kérni azért, mert biztonságban akarja tudni őt.

Előttük Loren beütött egy kilencjegyű kódot, és a hüvelykujját a biometrikus szkennerhez nyomta. A zárszerkezet hangosan berregett, és a visszahúzódó reteszek puffanása után kinyílt. Maxime már ott volt, tüskés szőke feje, mint mindig, a billentyűzet fölé hajolt, tekintete az előtte lévő képernyőn végiggördülő számítógépes kódsorokra szegeződött.

– Maxime – mondta Raphael.

A lány befejezte, amit gépelt, és kissé kába tekintettel megpördült, gyorsan pislogott, mielőtt félszegen elmosolyodott volna.

– Elnézést, uram! Én csak...

Raphael megrázta a fejét.

– Mire jöttél rá? – Kihúzott egy széket a szoba hosszán végigfutó hosszú asztaltól, és felajánlotta Cynnek, mielőtt leült volna a mellette lévőre.

Maxime felkapott egy jegyzetekkel borított papírtömböt, és hátrafelé gurította a székét, az utolsó pillanatban megfordítva az asztalnál, hogy szembeforduljon velük.

– Uram! Először is egy bevezetőt ennek a rendszernek a természetéről, ha szabad?

Raphael engedélyt adóan bólintott.

– Ez – mutatott a körülötte lévő számítógépek, monitorok és biztonsági videokijelzők csoportjára – a birtok szíve. Fő funkciója a biztonság, de ennek érdekében a környezeti rendszer minden aspektusát ellenőrzi, a világítástól a levegő minőségéig. Minden ajtó vagy ablak összes zárja ellenőrizhető innen, akárcsak a különböző állomások a területen. Egyetlen gombnyomással az egész birtokot le lehet zárni, ha szükséges. Ez, és ez létfontosságú, uram, egy zárt rendszer. Nincs, és úgy értem, abszolút nincs kapcsolatban a külvilággal. Nincs internet-hozzáférés, nincs semmilyen kimenő vonal. Van egy külön szerver, amelyet egy külön irodában tartanak fenn, és amely internet-hozzáférést biztosít az itt lakóknak, de azon a szerveren nincs semmi más. Minden érzékeny természetű információt – és ezt a legtágabban értelmezve – itt, ebben a szobában tárolnak.

– Ami mit jelent? – kérdezte Raphael, kicsit megsürgetve őt. Maxime imádta a munkáját. Ettől volt olyan jó benne, ettől és igazán zseniális elméjétől. De szeretett egy kicsit elkalandozni, ha nem lökdösték a megfelelő irányba.

– Ez azt jelenti, hogy senki sem férhet hozzá az itt tárolt információkhoz a birtokon kívülről, de még ezen a szobán kívülről sem. Azt is jelenti – folytatta sietve –, hogy a vámpírjainkról szóló adatbázishoz, beleértve a neveket és a címeket, sem férhet hozzá senki, akinek nincs jogosultsága ide belépni.

– Vagy van valaki, aki bejutott ebbe a szobába, akár volt rá engedélye, akár nem – pontosított Cyn.

Maxime néhány másodpercig értetlenül bámult Cynre, mintha próbálná feldolgozni, amit az imént hallott.

– Helyes – mondta végül. – De az itteni biztonsági...

– Nem tévedhetetlen, Max. Senkié sem az – szakította félbe Cyn.

Maxime a homlokát ráncolta. – Elméletileg ez igaz.

– Természetesen ellenőrizted, hogy nincs-e illetéktelen hozzáférés – mondta Raphael, visszaterelve őket az eligazítás céljára.

– Igen, uram. Nem történt egy sem. Senki sem lépett be ebbe a szobába, akinek nem volt engedélye. Van digitális videóm, ha szeretné látni, archiválva az elmúlt egy év, ami gyakorlatilag az egész időszakot lefedi, amióta működik ez a birtok.

– Van nyilvántartás arról, hogy ki lépett be az adatbázisba, még ha volt is felhatalmazása? – kérdezte Cyn.

– Természetesen. És ezt is ellenőriztem. De most egy mélyebb szintű vizsgálatot futtatok le. Elméletileg lehetséges, megint csak elméletileg, hogy egy magasan képzett operátor eltüntesse a nyomait. De nem teljesen. Ha valaki illegálisan behatolt ebbe a rendszerbe, huszonnégy órán belül tudni fogom. Azonban jelenleg azt mondanám, hogy nincs biztonsági rés. A tégla valahol máshol van. Megvannak az adatok, uram...

Raphael megrázta a fejét, amikor Maxime visszapördült a számítógépállomásához, elővett egy vastag, adatokkal teli papírköteget, majd ismét megpördült, és odanyújtotta neki. – Nem, köszönöm, Maxime! Teljesen megbízom a képességeidben.

Maxime diadalittas pillantást vetett Cynre, amitől Cyn a legnagyobb bosszúság kifejezésével fordult Raphael felé. Raphael rákacsintott, és felállt. – Magadra hagyunk, Maxime. Szólj Duncannek, amint van valami újdonságod!

Visszatérve az alagsori biztonsági központból felfelé vezető lépcsőn, az első emeleten, a főépület egyik hátsó folyosóján hagyták a biztonságiakat. Ahogy ismét a nagyterem felé indultak, Raphael Duncanhez fordult.

– Győződj meg róla, hogy Sophia készen áll! És tudj meg mindent, amit csak tudsz a Colin Murphyvel való múltjáról! Gyanítom, hogy a válasz a pasi hátterében rejlik majd, nem a nőében.

– Ő egy volt SEAL-tag – mondta Cyn hátrafordulva. – Nehéz lesz hozzáférni az aktáihoz!

– Majd meglátjuk – mondta Duncan vigyorogva.

Cyn megrázta a fejét, és rámosolygott Raphael hadnagyára. – Nincsenek titkok...

– Uram!

Cyn megpördült az ismerős hangra, és Elkére meredt, aki a folyosó végén várta őket. A nő a biztonságiak jellegzetes egyenruháját viselte, világos haja és még világosabb bőre éles kontrasztot alkotott a sötét, szénfekete öltözékkel.

– Elke? – mondta Cyn nyilvánvalóan meglepődve. – Mikor érkeztél?

– Ki tudja? – mondta a női vámpír láthatóan elégedetlenül. – Csak azt tudom, hogy sütött a nap, ami azt jelenti, hogy én nem.

Cyn gyanakvó pillantást vetett Raphaelre a válla fölött, nyilvánvalóan előre sejtve Elke hirtelen megjelenésének okát. – Nos – mondta Cyn Elkének. – Üdvözöllek Seattle-ben. Érezd jól magad! – Gyorsan elsétált, anélkül, hogy hátranézett volna.

Elke figyelte, ahogy elmegy, majd értetlenül fordult Raphaelhez. – Nem kellene itt lennem, uram? Duncan azt mondta...

– Ott vagy, ahová tartozol, Elke! Duncan, keresd meg Sophiát, és küldj valakit, aki elkezdi lenyomozni a Colin Murphyvel kapcsolatos történetét. Hamarosan visszajövök!

Raphael átlépkedett a nagytermen, végigsétált a folyosón, és megállította a liftajtó becsukódását, amikor még néhány lépésnyire volt tőle. Csak a hatalmának egy kis erejére volt szüksége, hogy visszatartsa az összezáródásukat, mielőtt be nem lépett volna. Elengedve az ajtókat, azok azonnal becsukódtak. Cyn, mindkét kezét a háta mögött tartva a túlsó falnak támaszkodott. Megvárta, amíg a lift elindul, mielőtt halkan azt mondta volna: – Nincs szükségem bébiszitterre!

– Nem, nincs is – értett egyet a férfi.

A lány zavartan ráncolta a homlokát. – De Elke...

Elsötétített lakosztályuk ajtaja kinyílt, a páncélterem ajtaja nyitva maradt éjszakára. Raphael maga elé engedte Cynt. A nő belépett elébe, de vetett még rá egy bizalmatlan oldalpillantást, mielőtt elhaladt volna mellette.

– Szóval miért rendelted pont Elkét ide? – kérdezte a lány, megállva a szoba közepén, hogy szembeszálljon vele.

– Megkértem Duncant, hogy erősítse meg a birtok védelmét néhány saját emberünkkel. Nem mintha nem bíznék Wei Chenben, vagy az őreiben, de az enyémek jobbak.

– Szóval Elke csak ennek a része?

Raphael csökkentette a köztük lévő távolságot, súrolva testével a lány testét, és mindkét kezével megfogva az arcát. Csókokat hintett a homlokára, a szemére, nyelvével végigsimította az ajkak puha teltségén, mielőtt hosszú, lassú csókba követelte volna a száját. A nő automatikusan válaszolt, lábujjhegyre emelkedett, hogy elébe menjen, karjai a férfi kabátja alá csúsztak, és a férfi háta köré fonódtak.

A férfi vonakodva vált el a lány szájától, nyelvével még egyszer végigsimított az ajkán, és néhány gyengéd, gyors puszit cuppantott a szájára. – Szeretlek, Cynem!

A lány szemei ragyogtak az érzelmektől, amikor a férfi szemébe nézett. – Én is szeretlek! Tudod jól!

– Tudom!

A lány pislogott, hirtelen felismerve, hogy aggódnia kellene. – De?

A férfi mosolygott, hogy megnyugtassa. – Nincs de, lubimaya!

– Ne lubimayázz itt nekem, te alattomos szemétláda! Felismerem a „de”-t, amikor hallom!

Raphael felnevetett. – Mondtam már, úgy döntöttem, hogy igazad van!

– Miben? – követelte a lány.

– Azzal kapcsolatban, hogy szükséged van a szabadabb mozgásra, amíg leleplezzük, ki áll a gyilkosságok mögött. Elvégre nem csak azért hoztalak ide, mert azt akartam, hogy velem legyél...

Cyn gúnyosan ciccegett, mire a férfi elmosolyodott.

– Hiányoznál, Cynem – rótta meg a férfi.

– Hm! Folytasd csak!

– Valamint azért is magammal hoztalak, hogy kihasználjam a nyomozói képességeidet. Olyan képességeket, amelyeket nem tudsz teljes mértékben alkalmazni, ha egész éjjel és nappal az oldalamhoz vagy szegezve.

A nő minden egyes szóra figyelt, láthatóan próbálta megtalálni a csapdát. És Raphael tudta, hogy létezik csapda. Csak még nem jutott el hozzá.

– Másrészt... – kezdte.

– Tudtam!

– …mivel a biztonságod sokkal fontosabb nekem, mint a nyomozói képességeid...

– Nem fogok itt bujkálni a pincében, amíg te és mindenki más...

– Hívtam a megfelelő személyzetet – folytatta Raphael, átbeszélve a lány tiltakozása felett –, hogy a testőreid legyenek.

A lány tátott szájjal bámult rá. – Bassza meg! Ez az igazi oka, hogy Elke itt van, nem igaz? Hazudtál nekem! Ő a bébiszitterem.

– Ő az egyik testőröd, ahogy Juro és a többiek az enyémek. Te vagy az, aki ragaszkodik hozzá, hogy védelemre van szükségem. Bizonyára lehet ugyanezt állítani rólad is!

– Ez nem ugyanaz! Te egy átkozott vámpírlord vagy! Mindenki téged akar kiiktatni. Itt fent senkinek sincs fogalma, hogy én ki vagyok. Ők...

– Persze, hogy tudják! – törtek ki végre Raphael indulatai. – Három perccel azután, hogy végigsétáltál azon a szegényes főutcán, minden lélek ebben a hitvány faluban pontosan tudta, hogy ki vagy, és mit keresel itt! Észszerűtlenül viselkedsz!

– Én vagyok észszerűtlen? Rendben! Akkor Elke ülhet és nézheti, ahogy olvasok egész kibaszott este. Csak megvárom, amíg felkel a nap, aztán megyek a dolgomra. Hacsak nem tervezed, hogy minden reggel az ágyadhoz láncolsz?

Raphael türelemért küzdött. Ha bármelyik vámpírja így beszélt volna vele, mostanra már a földön fetrengene, és az ostoba életéért könyörögne. De ahogy a nő újra és újra rámutatott, ő nem tartozott a vámpírjai közé. És a legkevésbé sem akarta, hogy a lánynak baja essen. Ezért is volt ez az átkozott veszekedésük.

– Nem igényelnék semmi olyan durva dolgot, mint a láncok, hogy itt tartsalak, ha úgy akarnám – mondta végül. – Amikor azonban nappal elhagyod a birtokot, egy emberi őr fog elkísérni.

– Nem!

– De igen, Cynem!

– Ezt nem teheted!

– De igen!

– Rendben! Menj csak, oszd be a kis házőrződet. Én meg majd csak lerázom! – vágott vissza gyerekesen.

– Ó, nem, lubimaya! Túl jól ismerlek ahhoz, hogy megbízzak az együttműködésedben. Ha lerázod a kijelölt őrződet, annak ára lesz.

– Megrémültem – húzta ki magát.

Raphael lassú, elégedett mosollyal nézett rá. A lány észlelte, és halkan felsóhajott. – Mi az? – zihálta.

– Lesz ára, Cynem, de nem te leszel, aki megfizeti! Az emberi testőröd fogja. És azt hiszem, mindketten tudjuk, milyen árat követelnék egy ilyen jellegű kudarcért.

– Ezt nem teheted meg!

– Persze, hogy megtehetem!

– Vannak szabályok, Raphael! Nem lehet csak úgy...

– Á, de, Cyn, én vámpír vagyok! Nem követem a te szabályaidat!

A lány dühösen a férfira nézett, hallva, hogy korábbi szavaival vágott vissza.

– Rendben! – csattant fel, letépte a kabátját, és nekilátott a vállpántjának. – Jó szórakozást Vancouverben! Én nem megyek!

– Nem is gondoltam, hogy akarnál – mondta szelíden. – Ha úgy döntenél, hogy ma este még elmész, Elke várni fog rád odafent.

Magához húzta a lányt, miközben az kicsúszott a vállhevederéből, és magához vonta egy egészen másfajta csókra, ezúttal egy kemény és birtokló csókra. A lány visszacsókolta, viszonozva a kapott érzelmeket, a végén beleharapott a férfi alsó ajkába, mire ő felnevetett, és ellépett tőle. Raphael figyelte, ahogy a lány lenyalja a vérét a szájáról, látta, ahogy kipirul az arca, és érezte, ahogy az ágyéka megkeményedik válaszul.

Pillantása találkozott a lány tekintetével, amely félig dühös, félig felizgult volt.

– Vigyázz magadra, lubimaya! – mondta, és otthagyta a lányt, nem nézve vissza, amíg be nem ért a liftbe, és az ajtók már majdnem bezárultak. Az utolsó pillanatban találkozott a tekintetük, és látta, ahogy szinte némán mozognak az ajkai.

– Te is! – mondta a lány.