28. Fejezet

 

Huszonnyolcadik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Másnap reggel Colin a konyha és a nappali közötti pultnál állt, belekortyolt az első csésze kávéjába, és próbált nem gondolni Sophiára, vagy az előző esti látogatására. Az éjszaka folyamán beérkezett e-mailek listáját nézegette, és úgy tanulmányozta, mintha a szeméten kívül másra is számított volna. A csészét az egyik kezében tartva, a másikkal egyik üzenetet törölte a másik után, amíg egy Lorentől érkezett üzenethez nem ért. Ujjai megálltak a tapipad fölött, és elkomorult. Nem emlékezett, hogy valaha is kapott volna már e-mailt a vámpíroktól. Ha megkérdezték volna, abban sem lett volna biztos, hogy megvan nekik az e-mail címe. Nem mintha az titok lett volna. Nagyjából mindenkinek megvolt a városban, és a névjegykártyáira is rá volt nyomtatva.

Egy mentális vállrándítás után rákattintott az üzenetre, elkezdte olvasni a Lorentől érkezett e-mailt, és az első sorok elolvasása után káromkodni kezdett az orra alatt. Lord kibaszott Raphael tegnap este meglátogatta Hugh Pulaskit. Nem mintha Hugh példás polgár lett volna, vagy akárcsak különösebben tisztességes, de a fenébe is, ha csak a fele is igaz annak, amit Sophia mesélt neki Raphaelről, akkor Hugh-nak bizonyára nehéz pillanatai voltak. Azon tűnődött, hogy talán el kellene ugrania oda, hogy megbizonyosodjon arról, hogy az öregedő, önjelölt erdőlakó túlélte a találkozást, de aztán elolvasva az e-mail többi részét, úgy döntött, Hugh várhat. A szemétláda átvágta. A kurva anyját!

Ránézett az órájára. Alig múlt kilenc óra, valószínűleg még túl korán volt Leightonnak. Mégis felhívta, és megvárta, amíg a hívás átvált hangpostára.

– Leighton, itt Colin Murphy! Ellenőrizd az e-mailjeidet! A pasid a jelek szerint tegnap este új nyomokat szerzett nekünk. Ismerem a kocsmát, amit Hugh leírt. Elég messze van a várostól, egy kétsávos út mentén, amely végül a főútra csatlakozik. Valószínűleg ott találjuk meg Curtis Jenkinst is. Jelenleg rokkantnyugdíjas – eltörött a karja, vagy valami, ami nem gyógyult be rendesen – és ott tölti ideje nagy részét. Mindenesetre úgy gondolom, ő az a „Curtis”, akiről Hugh beszélt. Viszont nem ismerek senkit, akit „Junior”-nak hívnak. Később elmegyek a kocsmához, és gondoltam, talán csatlakozni akarnál a mókához. Robbie is szívesen látott, még ha ő csak egy punci Zöldsapkás is. Nem árt, ha lesz egy kis plusz izom kéznél.

Szóval, hívj fel, ha megkaptad ezt! Én pedig telefonálok párat, hátha rájövök, ki az a „Junior”. Lehet, hogy egy régi becenév. Hugh sokkal régebb óta él itt, mint én. Megpróbálom lenyomozni, mielőtt találkoznánk.

Már szinte bontotta a kapcsolatot, de aztán hozzátette: – És teljesen aszexuális értelemben értettem a találkozást, úgyhogy ne dühödj be, és ne panaszkodj a pasidnak rám! Majd később találkozunk!

Töltött magának egy második csésze kávét, mielőtt kezdeményezte volna a következő hívást. Ő és Garry McWaters régóta ismerték egymást. Visszaemlékezett a kiképzésre, amikor Garry már többéves szolgálati idővel rendelkező veterán volt, Colin pedig még zöldfülű újonc. Garry volt az, aki kihúzta őt abból a dél-amerikai városból, aki visszarángatta az alaptáborba, és gondoskodott róla, hogy másnap éjjel sikerüljön kijutniuk az országból.

Cooper’s Rest Garry szülővárosa volt. A nagyszülei itt nevelték fel, és ők voltak a független közösség első alapítói. A nagyanyja akkor halt meg, amikor a SEAL-csapatuk az országon kívül tartózkodott. Garry még a temetésén sem tudott részt venni. A nagyapja még évekig élt, és kevesebb mint egy évvel azután halt meg, hogy Garry és Colin alig többel, mint a táskájuk és a haditengerészet által előírt frizurájuk, megjelentek Coopban.

Az öregember halálával Garryben is meghalt valami. Azután már nem akart itt maradni, még akkor sem, amikor Colin úgy döntött, hogy marad. Garry visszament Kaliforniába, és leszerződött egy olyan vállalathoz, amely magánhadsereget biztosított az amerikai kormánynak. Jövedelmező munka volt, különösen egy SEAL-kiképzéssel és tapasztalattal rendelkező ember számára. Azóta többször is megpróbálta beszervezni Colint, de a pénz nem volt elég ahhoz, hogy kárpótolja őt egy olyan munkáért, amely túlságosan hasonlított arra, amit maga mögött hagyott. Emellett Colin felfedezte, hogy valahogy megtetszett neki a Cooper’s Restben megvalósított laza életmód.

Megkereste Garry számát a névjegyzékében, és remélte, hogy a haverja az országban van. Ha nem, akkor Colinnak...

– Hé, Colin! – Garry hangja olyan erősen dübörgött fel, hogy Colin néhány centire eltartotta a fülétől a telefont. – Mi a helyzet, haver? Készen állsz végre egy kis pénzt keresni?

– Sajnálom, Mac, egy másik balekot kell találnod, aki megmenti a segged!

Garry fitymáló hangot adott ki. – Azt hiszem, ezt egy kicsit fordítva értetted! Biztos sok eső van odafent! Ha már itt tartunk, hogy van a jó öreg Coop?

– Ugyanúgy, mint mindig, lassú és nyugodt, pont amilyennek szeretem. – Síri csend fogadta ezt a megjegyzést, és Colin a homlokát ráncolva tűnődött, vajon megszakadt-e a kapcsolat. – Garry? Ott vagy?

– Mi az? Ó, igen, Colin! Bocsánat, elszundítottam!

– Baszódj meg! – mondta vontatottan Colin.

– Álmodban, haver! Szóval, mi a helyzet?

– Akadt egy kis gondunk itt fent, és felmerült egy név. Olyan, amit még sosem hallottam. Gondoltam, mivel te már öreg vagy, mint az országút… – folytatta a beszédet Garry káromkodása ellenére is –, …és mivel szinte mindenkit ismersz errefelé, talán segítségemre lehetnél.

– Miféle gond?

– Vámpír gondok.

– Vámpírok? Soha nem volt problémánk...

– Nem a vámpírok okozzák a problémát. Valaki megölt néhányat közülük...

– Bassza meg! Kiket?

– Nem vagyok benne biztos, hogy ismered őket. Marco és Preston? Nem hiszem, hogy volt vezetéknevük, legalábbis én nem tudok róla.

– Marco az a fickó a lovakkal, ugye? Alacsony, sötét hajú? Ott lakott, amikor még gyerek voltam. Ember, meghalt? Hogyan?

– Valaki betört hozzá, berobbantotta az ajtót a... hálószobájába, azt hiszem, úgy is mondhatnám. Inkább egy páncélterem. De megölték. Nappal volt, így nem tanúsított ellenállást. Talán egy hete történt. Nem is tudtam róla, amíg fel nem bukkant valami vámpír nagymenő, hogy nyomozzon. Még ugyanaznap megölték Prestont is, két nappal később pedig rajtaütöttek Jeremyn és Mariane-en. Nem találtak rá Jeremyre, így inkább Mariane-nel kegyetlenkedtek.

– Jézusom! A következő hónapom szabad. Akarod, hogy visszajöjjek segíteni neked?

– Értékelem az ajánlatot, de a vámpírok hoztak saját sereget, hogy levadásszák a gyilkosokat. Nem vagyok híve az önbíráskodásnak, de ebben az esetben nem szándékozom túlságosan tiltakozni.

– Értem, mire gondolsz. – Mély levegőt vett. – Szóval, mi a neved?

– Junior.

– Junior? Ennyi?

– Ezt kaptam. Állítólag egy becenév, de nem olyan, amit az illető különösebben szeretett, amikor így hívták. Nem ismerek egyetlen Juniort sem. És te?

– Junior – ismételte meg Garry. – Talán az általános iskolára gondoljak vissza? A gimnáziumra?

– Az már nagyon távoli múlt – mondta Colin tettetett komolysággal.

– A fenébe is, Murphy! Mindössze hat év van köztünk!

– Igen. Lássuk csak, amikor te csináltad a kiképzést, én nyolcadikos voltam.

– Baszódj meg! Kapásból egy Junior sem jut eszembe, de majd gondolkodom rajta. Még valami?

– Semmi más. Késő délután elmegyek Babe’shez, egy másik nyomot követve.

– Kemény hely.

– Van egy emberi magánnyomozó is a városban, egy nő, aki a vámpíroknak dolgozik. Volt zsaru. Nem katona, de érti a dolgát. Elkísér.

Garry felnevetett. – Jobb, mint a semmi!

– Az az érzésem, hogy keményebb, mint amilyennek látszik.

– Akkor hagyom, hogy belevágjatok. És majd jelentkezem a névvel kapcsolatban, talán előszedem a régi évkönyveimet, vagy valami ilyesmi.

– Jesszusom, főnök, még mindig megvannak a gimnáziumi évkönyveid?

– Az elsősök báljának virágját őrzöm a lapok közé nyomva, mint az első szeretkezésem emléke.

– Addig nem is kaptál, mi? Sajnálom!

Garry oldalán teljes volt a csend. A barátja letette a telefont. Colin röviden felnevetett, és már a Babe’s-hez teendő kirándulásra gondolt, amikor megcsörrent a telefon.

– Leighton – vette fel, miután ellenőrizte a hívásazonosítót. – Nem voltam benne biztos, hogy fent leszel.

– A fent relatív kifejezés. Függőlegesben vagyok, ha erre gondolsz, de az ébrenléthez még kell néhány csésze kávé. Szóval, mi a helyzet?

– Megnézted már az e-mailjeidet?

– Épp most csinálom. Gondolom, a Lorentől kapottra gondolsz. Lássuk csak... A francba!

– Nem tudtad, hogy Raphael odamegy?

– Nem! Robbie, az a spicli mesélt neki a Pulaskinál történt látogatásról, annak minden véres részletével. – A nő hallhatóan felsóhajtott. – Mit mondhatnék, Raphael nagyon védelmező fickó.

– Nem panaszkodom! Többet szedett ki Hugh-ból, mint mi. Ahogy mondtam is, tudom a kocsmát, és ismerem Curtist. Ma odamegyek. Akarsz velem jönni?

– Persze, jól hangzik.

– És Robbie?

Leighton undorgó hangot adott ki.

– Mintha nélküle kiengednének innen! Elmegyünk a házadhoz. Adj egy órát!

– Hozd az összes fegyveredet, Leighton! Szükséged lesz rájuk!

 

* * * *

 

Colin épp a Benellije tárját töltötte, amikor meghallott egy terepjárót közeledni a házához vezető felhajtón. Rögzítette a puskát a harci hevederbe, letette az egészet, és kinyitotta a bejárati ajtaját. Leighton egy nagy Suburban mellett állt, és a mobilján beszélt, miközben Robbie hátrasétált, benyúlt a raktérbe, és előhúzott egy hatalmas, fekete zsákot. Átvetette a vállán, odasétált Colin Tahoe-jához, majd ledobta a földre.  

Colin biccentett Robbie-nak, és visszalépett, hogy felkapja a kulcsait. Megcsipogtatta a járműve zárjait, felkapta a felszerelését, és kisétált a verandára, bezárva maga mögött a ház ajtaját. Robbie már bedobta a fekete zsákot a Tahoe-ba. Colin kíváncsian szemlélte, amikor a saját felszerelését ledobta mellé, de Robbie nem magyarázkodott, Colin pedig nem kérdezősködött.

A két férfi az autónak támaszkodva figyelte Leightont a telefonnal. Colin nem tudta, kivel beszélget a nő, de abban biztos volt, hogy nem csajos csevegésről van szó. A nő figyelmesen hallgatta a másik oldalt, és rövid, szűkszavú mondatokban válaszolt, amelyeket a férfi nem hallott.

Colin ismét elgondolkodott azon a kettősségen, ami Leightont jellemezte, a modell külsejével és a rejtett fegyvereivel. Azon tűnődött, vajon mindig is ilyen volt-e, vagy Raphael valahogy olyanná formálta, amilyenre szüksége volt.

– Szerinted milyen lehet? – kérdezte elgondolkodva Robbie-tól.

– Micsoda?

Leighton irányába biccentett. – Vámpír szeretővel rendelkezni.

Robbie sötét szemei mellett mosolyráncok jelentek meg.

– Te még soha... nem enyelegtél egy vámpírral?

Colin a homlokát ráncolva rázta meg a fejét.

– A pokolba is, dehogy! – Nem szándékosan, tette hozzá magában. Elvégre akkor még nem tudta, hogy Sophia vámpír.

Robbie a fogait kivillantva nevetett fel.

– Amikor vért szívnak, a szex fantasztikus, ember! De több mint szex, ha párosodsz valakivel, mint Cyn. – Kihívó pillantást vetett Colinra. – Vagy mint én – tette hozzá.

Colin szemöldöke meglepetten húzódott fel. – Te? A francba! Nem gondoltam semmi rosszra! Csak kíváncsi voltam.

– De nada – mondta Robbie lazán. – A feleségem, Irina vámpír. Egy aprócska kis lény, aki vasmarokkal vezeti Raphael háztartását.

– Téged is nagyjából ugyanígy irányít – szúrta közbe Cyn, aki úgy csatlakozott hozzájuk, hogy egyikük sem vette észre.

Robbie egyetértően mormogott, és nagyon elégedettnek tűnt. – Hallottad, hogy panaszkodom? Szóval, mit tudtál meg?

Colin kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– Egy régi kapcsolatom volt. Egy fegyverkereskedő. Nem teljesen legális, de nem is rossz ember. Az üzlete bizonyos fokú hozzáférést biztosít neki a vevői tevékenységéhez. Néha gondja van ezekkel a tevékenységekkel, és hajlandó beszélni, beleértve az Idahóban és a nyugati részeken működő fehér fajgyűlölő csoportokat is. Azt mondja, hogy rengeteg rendelést teljesít erre a vidékre, emberekkel együtt, akik felhasználják ezt.

– A fenébe! Reméljük, még nem érkeztek meg – mormolta Colin. – Remélem, felkészülten jöttetek! Mi van a táskában?

Robbie elvigyorodott, és kicipzározva a fekete táskát, széthúzta a két oldalát. Belenyúlt, és kivett egy Uzi géppisztolyt, majd Colinnak dobta. Aztán tovább kotorászott a táskában, és elővett egy Point Blank golyóálló mellényt Leighton számára, és átadta neki azzal a paranccsal, hogy „vegye fel”.

Colin megvizsgálta a matt fekete Uzit. Ismerte a fegyvert, de jobban szerette a saját Benellijét. Visszaadta Robbie-nak, aki éppen a morgolódó Leightont figyelte, amint felveszi a mellényt. Elrejthető modell volt, olyan, amilyet az országban lévő legtöbb rendőrségi alkalmazott visel. Valószínűleg ez volt az egyetlen fajta is, amit a nő hajlandó volt viselni. Bármi nehezebb megnehezítené és korlátozná a mozgásában.

– Hol van a tiéd? – kérdezte Robbie-tól összeszűkült szemekkel.

– A táskában. Majd felveszem, ha szükségem lesz rá.

– Miért nem lehet, hogy én...

– Mert megígértem Raphaelnek, hogy vigyázni fogok rád! De leginkább azért, mert neked pocsék önfenntartási érzéked van!

– Nem is! – ellenkezett Leighton, de nevetett, amikor kimondta.

Colin a fejét csóválta. Meg sem próbálta megérteni, hogy ez mit jelent.

– Guruljunk – mondta hangosan. – Szép kis út áll előttünk.

 

* * * *

 

– Colin egy szűz köztünk! – hajolt előre Robbie a hátsó ülésről, tekintélyes méretét beerőltetve a két első ülés közé.

– Nem vagyok az! – tiltakozott azonnal Colin.

– Nem úgy – tisztázta Leighton egy ferde vigyorral. – Robbie, mint vámpírszűzet említ. Téged még sosem haraptak meg?

– Nem! – csattant fel a férfi.

– Tényleg? Megesküdtem volna, hogy repkedtek a szikrák közted és az a Sophia nevű csaj között. Határozottan szexuális feszültség – tette hozzá, elnyújtva a kifejezést.

– Az már nagyon régen volt – felelte a férfi mereven. – És soha nem árulta el, hogy vámpír.

Mellette Leighton felvonta a szemöldökét, de nem tett további megjegyzést Sophiára. – Szóval, mi ez a hely, ahová megyünk? – kérdezte helyette.

– Babe’s. Ez az, amit mi otthon úgy hívnánk, hogy egy vidéki késdobáló. Az autópálya mellett, az erdő túloldalán van. A hét öt, néha hat napján van nyitva, de a péntek és a szombat a legforgalmasabb, mint mindenhol máshol. Minden hétvégén van legalább egy verekedés, és most csak azokat számolva, amikor valakit letartóztatnak, vagy valaki kórházban végzi. Ez egy idegesítő dolog, de már régóta, a hatvanas évek óta működik. Szigorúan véve nem tartozik Cooper’s Resthez, de mi vagyunk hozzá a legközelebbi város.

Észrevette a rést fák között, ami a kocsma parkolóját jelezte.

– Íme – mondta.

A parkoló tele volt, vagy szinte majdnem tele, amikor a kocsma elé hajtottak. Nem volt nagy a parkoló – csak két sorban lehetett parkolni, merőlegesen az országútra. A sorok között maradt elég hely volt a manőverezéshez, és négy-öt teherautó is parkolhatott egymás mellett. És a teherautók voltak az egyetlen járműtípus, amivel valaha is parkoltak itt. Colin végigmérte a zsúfolt parkolót, és összevonta a szemöldökét. Inkább péntek estinek tűnt a forgalom, mint hétköznap délutáninak. Az egyik fakitermelő brigád bizonyára korán fejezett.

Elhajtott a kocsma mellett, és megfordult, majd leparkolt a Tahoe-jával az autópálya melletti utolsó helyen, és a teherautó elejével kifelé fordulva állt be, hogy gyorsan ki tudjon hajtani, ha arra kerülne a sor. Valószínűleg nem lesz rá szükség, de nem ez lenne az első alkalom, hogy gyorsan el akarna indulni a Babe’sből. A verekedések olyan gyakoriak voltak itt, mint a sör, és a törzsvendégek durván játszottak.

A járműve kerekei alig hagyták el az országút aszfaltját, az ajtaja egyenesen a forgalomba nyílt, ha lett volna forgalom. Egy Dodge Ram dually – egy nagy, a hátsó tengelyén négy kerékkel – parkolt mellette, orral az övé fara felé. A két teherautót alig néhány centi választotta el egymástól, a másik fickó autójának utasoldala pedig közvetlenül az övéhez szorult.

Ellenőrizte az országutat, majd kicsúszott a teherautóból. Be akarta csukni az ajtót, de megállt, amikor észrevette, hogy Leighton az anyósülésről átmászik az ő oldalára, ahelyett, hogy a másik oldalon próbálkozna a szűk hellyel. Mivel az anyja úriembernek nevelte, Colin tartotta a nyitott ajtót, amíg a lány meglepő könnyedséggel fel- és átcsusszant a konzol felett, rá az ő ülésére, majd kisiklott a poros úttestre.

Rávigyorgott a férfira, amikor kilépett, majd megállt, és a parkoló szélén álló fenyőről lelógó rozsdás, golyó lyuggatta táblát bámulta.

– Paul Bunyan? – kérdezte, szemügyre véve a valaha tisztességes ábrázolását a hatalmas favágónak, piros kockás ingben, karjával kék ökre, Babe széles marján. A nő a kocsmára pillantott, majd vissza, és szkeptikus pillantást vetett a férfira.

Colin elfintorodott.

– Hát igen. A házaspár, akik annak idején megnyitották a helyet, egyetemi professzorok voltak valahonnan délről. Nyugdíjba vonulásuk után ide jöttek, és megnyitották ezt a helyet. Azt hinné az ember, hogy professzorok lévén jobban tudják, meg minden. És bár a Cheerst várták a kocsmától, amit kaptak, az sokkal közelebb állt a Zsarukhoz. Amikor Leon apja megvásárolta tőlük a helyet – állítólag fillérekért –, megtartotta a feliratot. Olcsóbb volt, mint újat venni, és a név is rendben van. Tudod, ez itt a fakitermelés országa.

– Ki az a Leon?

– Leon Pettijohn. Ő és a felesége, Ellen vették át a férfi apjától néhány éve. Ez még azelőtt volt, hogy én idejöttem volna, de az a hír járja, hogy az öreg Mexikóba vonult vissza az időjárás miatt. Leon legtöbbször itt van esténként, de Ellen a városi élelmiszerboltban dolgozik. Amennyire én tudom, soha nem jön a kocsmába. A legtöbb nő nem szokott.

Leighton másfelé fordította a figyelmét, a tekintete a majdnem tele parkolót fürkészte, mielőtt magára a kocsmára tért volna. Nem mintha sok látnivaló lett volna. A Babe’s egy kicsike, egyemeletes, betonkockákból készült épület volt, a tetején egy parabolaantennával. Az egészet feketére festették, és Colin tudta, hogy ha elég közel mennek hozzá, úgy néz ki, mintha azt aki a festéket vastagon felhordta, jobban érdekelte, hogy elkészüljön, mint az, hogy jól csinálja. Az egyetlen ablak egy apró, koszos üvegháromszög volt a bejárati ajtóban. A kocsma jóval hátrébb helyezkedett el az erdőben, vastag fatörzsek övezték azt a három oldalt, amely nem a parkoló felé nézett. Ezek a fák eltakarták a napfényt, így az egész épületet kékes-szürke árnyékok vették körül. A fekete festéssel kombinálva, meglehetősen baljós hangulatot kölcsönözve az egésznek.

Colin még egyszer felmérte a parkolót ellepő teherautókat.

– Bassza meg! – mondta, és követte Robbie-t a Tahoe hátuljához. Felrántotta a rakodóajtót, felkapta a mellényét, és néhány gyors mozdulattal magára húzta. Robbie pillantása találkozott az övével, és Colin megvonta a vállát. – Túl sok teherautó van ezen a telken. Lehet, hogy semmit sem jelent, az egyik fakitermelő brigád korábban leállt. De az is lehet, hogy a mieink tartanak egy rögtönzött megbeszélést odabent.

Robbie elkomorult, majd Leighton felé fordult, és megrázta a fejét. Az orra alatt káromkodva odahúzta a hatalmas zsákot, lehúzta a cipzárját, és előkotorta a saját mellényét. Leighton is odahátrált, a tekintete kiélesedett, amikor meglátta, mit csinálnak.

– Mire gondolsz? – kérdezte Colintól. A jobb keze a derekánál pihent, közvetlenül a kabátja alatt. Nem érintette meg a fegyverét, de elég közel volt, hogy elérje. Ő is érezte. Valami nem egészen stimmel.

– Azt hiszem, talán itt kellene várnod – mondta a férfi. – Ez nem éppen hölgyeknek való hely.

Robbie köhintett, Leighton pedig csúnyán nézett rá, mielőtt azt mondta volna: – Nem azért jöttem idáig, hogy a kocsiban üljek. Különben is, te magad mondtad, hogy hozzam a fegyvereimet! Gondolom, azért, mert úgy gondoltad, még jól jöhetnek!

Colin gyors pillantást vetett Robbie-ra, aki megvonta a vállát.

– Ne nézz rám, haver! Láttam már lőni. – Belenyúlt a táskába, és átadta Leightonnak az egyik Uzit, három harminckét töltényes tárral együtt, a második fegyvert és a további lőszert pedig magához vette.

Leighton két tárat a fekete kommandós nadrágja combzsebébe dugott, a többit pedig olyan gyakorlott könnyedséggel csattintotta a fegyverbe, amire Colin nem számított, annak ellenére, hogy a lány azt állította, hogy tapasztalt, és Robbie, a zöldsapkás is jóváhagyta. Amikor Cyn felnézett, látta, hogy Colin őt bámulja.

– Biztos vagyok benne, hogy az a fegyver illegális – jegyezte meg semmitmondóan.

– Lord Raphael magántestőreként az ország minden államában érvényes engedélyem van – mondta vigyorogva. – Megmutathatom az engedélyeimet a birtokon, ha szeretnéd.

– Lefogadom. Én megyek be először. Ti ketten maradjatok hátra pár lépést. Valószínűleg mindenkit ismerek odabent, vagy legalábbis ők ismernek engem. Remélem, nem döbbensz meg a csúnya beszédtől, Leighton!

Robbie ezen hangosan felnevetett, Leighton pedig sötéten mormogta: – Ja, baszd meg, Robbie! Te spicli!

Colin a fejét ingatta mindkettejükre. Annak ellenére, hogy piszkálták egymást, egyértelműen barátságot érzett közöttük. Emlékeztették a SEAL-csapatának tagjaihoz fűződő kapcsolataira. Az olyan fickókhoz, mint Garry McWaters. Egy pillanatig sajnálkozott, hogy Garry úgy döntött, elhagyja a Cooper’s Restet. Ilyenkor jól jött volna valaki, akiben megbízott. Nem mintha nem bízott volna Leightonban és Robbie-ban. De őket nem is ismerte igazából. Egyszerűen nem ugyanaz volt, mint olyasvalakivel dolgozni, aki veled együtt megjárta a poklot, és kijött a másik oldalon.

Áthúzta a fején a puskája hevederét, rögzítette a Benellijét, és becsukta a raktérajtót, majd csippantva bezárta. Három lépést tett a bár felé, amikor valami ösztön arra késztette, hogy megálljon, és ismét rákattintson a távirányítóra, kinyitva a Tahoe ajtaját. Talán ez a sok teherautó tette idegessé, gondolta, vagy talán csak az Uzik és a velük járó erőszak szintje volt az oka. De bármi is volt, hallgatott az ösztöneire.

Leighton előtte haladt a parkolóban. Elővette a mobiltelefonját, és lefényképezte a rendszámtáblákat, ahogy elhaladt mellettük. Felnézett, amikor a férfi kikerülte, és egy gyors vigyort villantott rá, mielőtt visszacsúsztatta a mobiltelefont a zsebébe.

Colin az ajtóhoz lépett, Leighton és Robbie néhány lábnyira és jobbra lemaradt mögötte. Robbie kissé Leighton előtt állt, sokkal nagyobb testével eltakarva a nőét, mintha arra számított volna, hogy valami szörnyűség fog történni, amint kinyílik az ajtó. Colin remélte, hogy erre nem kerül sor, reménykedett, hogy téved, és nincs odabent más, csak néhány keményen ivó férfi, akik kihasználják a korai szünetet a veszélyes munkában.

Az ajtótól kissé balra állva Colin kinyújtotta a kezét, és megfogta a kilincset, először befelé nyomva az ajtót, majd meghúzva. A szeme sarkából észlelte, ahogy Leighton kilépett Robbie árnyékából, és két óvatos oldallépést tett jobbra. Robbie megfordult, hogy kövesse, és Colin kinyitotta az ajtót.

És ekkor elszabadult a pokol.

Robbie figyelmeztetően felüvöltött: – Murphy! – mindeközben megragadta Leightont, és jobb oldalon a legközelebbi teherautók közé lökte. A napnak egy sugara verődött a kinyíló ajtóra, és Colin egy fegyver fekete csövét látta közvetlenül odabent.

– Fegyver! – kiáltotta, amikor a kocsma jobb oldalán lévő fák közül nehéz puskák dübörgése hallatszott fel.

Colin érezte a lövedékek becsapódását az ajtó vastag fájába, mielőtt oldalra gurult volna, védve a tömör falak által. Az ajtó becsapódott, és lövések zápora zúdult ki a sötét belső térből. Leighton és Robbie egy nagy, kéttonnás teherautó mögé húzódtak, és most előbukkantak, mindkét Uzi teljes kapacitással köpködte a golyókat, miközben Colin elkúszott az épület fala mellőli fedezékéből, és a parkoló bal oldalán álló két teherautó közé bújt.

A kocsma nyitott ajtajából egy M4-es karabély kerepelése hallatszott, és mindhárman lekuporodtak, amikor a golyók megszórták a teherautókkal teli parkolót, belecsapódva a fémekbe, és betörve az üvegeket. A levegőben gázolaj bűze érződött, majd egy nagy gumiabroncs leeresztésének süvítése csatlakozott a lármához.

Colin látta, ahogy Robbie felemelkedik a kéttonnás hosszú platója mögül, és lead egy gyors sorozatot. Valaki felsikoltott odabent, és az ajtó ismét becsapódott. Az épület jobb oldaláról azonban folytatódott a folyamatos sortűz, a lövészek a fákat és magát a kocsmát használták fedezékül. Minden lövésükkel Leighton és Robbie pozíciójára összpontosítottak, ami miatt Colint arra gyanakodott, hogy nem tudták, hogy ő ott van egyedül a parkoló túloldalán.

Fontolóra vette, hogy csendben elmanőverezik az épület bal oldala mellett, hogy a lövészek háta mögé kerüljön, de ezt szinte azonnal elvetette, amint eszébe jutott valami. A kocsmának volt egy hátsó ajtaja. Úgy tűnt, hogy a fickók, akik odabent vártak rá, lemondtak a bejárati ajtóról, de ez valószínűleg azt jelentette, hogy ők is hátrafelé tartottak, hogy csatlakozzanak a haverjaikhoz, és azok a fickók gyilkolni akartak.

Pusztán abból ítélve, hogy mennyit lőttek rájuk, ők hárman igencsak alulmaradtak a túlerővel szemben, és ezt a harcot nem nyerhették meg. Neki, Leightonnak és Robbie-nak most az a dolga, hogy eltűnjenek a pokolba a csapdából. De hogyan tegyék ezt anélkül, hogy még nagyobb célponttá váljanak, mint amilyenek már voltak?

Míg Leighton és Robbie egy tűzharc kellős közepén volt, Colinra nem lőttek, és a jelenlegi pozíciójából neki sem volt célpontja. Leguggolt, és a parkoló bal oldalán, a teherautók és a fák közötti keskeny résben manőverezett. Folyton hátrapillantott a válla fölött. A parkoló szélesebb volt, mint a kocsma, ami azt jelentette, hogy védtelen, ha valaki észreveszi, hol van, és mögé kerül. Olyan közel maradt a teherautókhoz, amennyire csak tudott, kihasználva azok tömegét. Azt remélte, hogy talál megfelelő szöget a lövöldözők felé, és fedezést biztosíthat Leightonnak és Robbie-nak, hogy visszahúzódhassanak a Tahoe-ba. Ezután neki is át kell kelnie a nyílt parkolón, hogy csatlakozhasson hozzájuk, de ez még a jövő terve.

Miközben a fák mentén futott, vetett a társai felé egy futó pillantást, és látta, hogy Robbie elesik. Összeszorult a gyomra, és egy ütött-kopott F-150-es mellé csúszva megállt, de gyorsan rájött, hogy a nagy Rangerre nem lőttek. Harci kúszásba kezdett, a járműveket és a földet használva fedezékként, miközben közelebb manőverezett Leightonhoz, aki már nem a kéttonnás teherautó mögött húzta meg magát. Miközben Colin úgy helyezkedett, hogy csatlakozzon a harchoz, a nőnek sikerült elszakadnia a kéttonnás mellől, és most egy nagy Century roncsautó mellett guggolt, amely valószínűleg a legnehezebb dolog volt a telepen, és csak két teherautónyira volt Colin Tahoe-jától. Ha ott tudna maradni, amíg Colin pozícióba nem kerül, akkor fedezőtüzet adhatna, amíg ő biztonságban visszavonul...

Halkan elkáromkodta magát, amikor Leighton felhúzta magát a roncsautó hátuljára, és tüzelni kezdett, a vontató karosszériáját használva fedezékként.

Hallotta Robbie káromkodását, hallotta a biztonsági üveg szilánkokra roppanását és a golyók éles süvítését, miközben becsapódtak a roncsautó nehéz fémtestébe. De Leighton úgy ragaszkodott a pozíciójához, mint egy kullancs a kutyához, karcsú teste a vastag vontatókar mögé húzódott, miközben folyamatosan lőtt.

Robbie magára vonta Colin figyelmét, és feltartotta mind az öt ujját. Colin bólintott, és figyelte, ahogy az ujjak egyenként becsukódnak. Amikor véget ért a visszaszámlálás, Robbie felállt, és lőni kezdett, egyesítve tűzerejét Leightonéval, halálos hullám alá szorították támadóikat.

Colin átrohant a parkolón, és bebújt a Tahoe-ja mellett parkoló egytonnás pickup alá, hason átkúszott először a pickup alatt, majd folytatta a saját teherautója alatt. A háta hozzádörgölődzött az alvázvédőhöz, de kifújt egy nagy levegőt, és kimászott a másik oldalon, közvetlenül az országút mellett. Föllépett a teherautója kapaszkodójára.

– Leighton! – kiáltotta. – Vonulj vissza!

Úgy vélte, hogy a nő beleegyezően kiáltott, de nem lehetett biztos benne, mert Cyn lehajolt, és a roncsszállító hátsó ablaka kirepült, amikor valaki egy sorozatot lőtt a nő fejének magasságában. Colin visszatartotta a lélegzetét, amikor a nő mintha leesett volna a nagy roncsszállítóról, és megkönnyebbülten káromkodott, amikor megjelent Robbie mellett, aki a földre rántotta, és a sorban a következő teherautó alá tolta.

Colin felhúzta a Benellit, és leadott néhány lövést a fák közé. Nem látott senkit, de valaki fájdalmasan felsikoltott, elég távol, hogy tudja, nem a Benelli lövésétől. A puskával a kezében leguggolt, hátralépett a teherautó oldala mellett, és kinyitotta a hátsó utasoldali ajtót.

– Robbie! – kiáltotta. – Gyerünk! – Visszalépett a motorháztetőhöz, és a motorblokkot használva fedezéknek, félrelökte a Benellit, felvette a .9 milliméteresét, és egyenletesen lőni kezdett. Egy második .9 mm-es hangja csatlakozott az övéhez, és odapillantva látta, hogy Leighton kigurult a Tahoe alól, és a jármű hátsó része közelében veszi fel a pozíciót. Miközben Colin odanézett, a nő kidobta a tárat a Glock 17-eséből, benyomta a póttárat, és folytatta az egyenletes, módszeres tüzelést, olyan sebességgel, ami sokkal többről árulkodott, mint egyszerű céllövő gyakorlatról.

Robbie a földre zuhant a pickup túlsó oldalán, de ő túl nagy volt, a teherautó alja pedig túl közel a földhöz, hogy át tudjon mászni alatta, még akkor is, ha minden levegőt kifúj a tüdejéből. A kisteherautó eleje a fák közelében, és teljesen a tűzvonalban volt arról az oldalról. Ezért inkább a hátsó részhez ment, és annyi időre állt meg, hogy betegye a tartalék tárat az Uziba.

Colin látta, mit tervez a nagydarab férfi, és újra felrántotta a Benellijét, a Tahoe fellépőjére lépett, és lőni kezdett a tető fölött. Ilyen távolságból úgysem találna el senkit, de legalább a fejüket behúzzák. Robbie kihasználta a felkínált lehetőséget, kirohant a fedezékből, és az út felé hátrált, folyamatosan lőve az Uzijával. Elérte a Tahoe viszonylagos biztonságát, lehajolva az ablakoknál Leighton felé rohant, aki még mindig lövöldözött a Glockjával, egyenletes, kettős ritmusban – bumm-bumm, bumm-bumm.

– Leighton! – kiáltotta Colin. Aggódva pillantott a mögöttük lévő nyílt országútra. Ideje volt elindulniuk. Leighton bólintott, és tovább tüzelt.

A Tahoe megbillent, amikor Robbie felugrott az utastér mögötti platóra, és Leightont kettejük közé vette. Félautomata Uzijával a támadóik felé lőtt, és közben ráüvöltött Leightonra: – A kocsiba, Cyn! Most!

Hirtelen új irányból – a parkoló túloldaláról, ahol korábban Colin rejtőzött –, újabb lövések dördültek. Colin a földre rogyott, amikor Leighton kilépett, és tüzelni kezdett, fedezve a hátát, miközben ő kirántotta a teherautó első ajtaját, és viszonozni kezdte a tüzet. Inkább érezte, mint látta, hogy Robbie leesik a platóról, és odapillantva látta, hogy Leighton után nyúl, és megpróbálja elhúzni a kiszolgáltatott helyzetéből a teherautó védelmébe.

Colin halk nyögést és zihálást hallott, majd meghallotta Robbie elborzadt, tagadó kiáltását.

Megpördült, és néma tiltakozás fojtogatta, miközben ereiben megfagyott a vér.

– Az istenit! – káromkodott. Leighton a földre rogyott, a vére már átitatta a ruhája elejét, és a földre csorgott.

– Tedd be a kocsiba, Robbie! Tedd be a kibaszott teherautóba!

– Utolsó tár – kiáltotta Robbie, és Colin felé hajította az Uzit, aki elkapta fél kézzel. Betette a .9 milliméterest a tokjába, és tüzelni kezdett az Uzival, teljesen automatára állítva, meg sem próbálva eltalálni semmit. Az egyetlen gondolata az volt, hogy az ellenségeiket fedezék mögé kényszerítse, amíg Robbie beviszi Leightont a teherautóba, hogy eltűnhessenek innen a fenébe.

Még egy pillantást vetett hátra a válla fölött, és látta, hogy Robbie úgy emeli fel Leightont, mintha az semmit sem nyomna. Golyók süvítettek a levegőben, belecsapódtak a parkoló talajába, és darabokat téptek ki a fákból. Valakinek szerencséje volt, és eltalálta a Tahoe összes ablakát, megrepesztve a biztonsági üveget. Robbie a testével Leighton fölé görnyedt, és haladt tovább, bemászott a hátsó ülésre, és alacsonyan tartotta magát.

Colin odanyúlt, és becsapta a hátsó ajtót. Majdnem hasalva feküdt az első ülésen, beledugta a kulcsot a gyújtásba, és sebességbe tette a kocsit. Elkezdett felülni, a lába a gázpedál felé nyúlt, amikor meghallott egy parancsokat kiabáló hangot, egy hangot, amely majdnem olyan ismerős volt számára, mint a sajátja. A gyomra összeszorult a tagadástól. Ez lehetetlen volt. A lövések hirtelen abbamaradtak, és hallotta, hogy a nevét kiáltják. Behunyta a szemét a fájdalmas árulás hulláma ellen.

Becsapta a teherautó ajtaját, és rálépett a gázra, a kerekei felverték a földet, mielőtt füstölgő gumijai felkaptak volna az aszfaltra.

Colin az első néhány mérföldön nem gondolt semmire. A szélvédő megrepedt, de még mindig kilátott, így a vezetésre koncentrált, valamint arra, hogy segítséget szerezzen Leightonnak, hogy távolságot tegyen közéjük és az istenverte Babe’s közé. A Benelli az anyósülésen hevert, Robbie Uzijával együtt, a .9 mm-es a kezében volt. Figyelme az előtte lévő útról a visszapillantó tükörre terelődött, majd vissza, újra és újra, amíg meg nem győződött róla, hogy senki sem követi őket.

– Mennyire súlyos a helyzet? – kérdezte Robbie-tól, megkockáztatva egy gyors pillantást a válla fölött.

– Van elsősegélydobozod, vagy valami más a kocsiban? – kérdezte Robbie feszülten.

– Igen, hátul van, de talán jobb lenne, ha...

– Húzódj félre, az istenit! – követelte Robbie. – Szükségem van valamire a kezemen kívül, hogy elállítsam ezt a vérzést! – tette hozzá halkabban, a hangja érdes volt az érzelmektől.

– Bassza meg! – Colin gyorsan ellenőrizte a tükröt, és lekanyarodott egy régi fakitermelő útra, meg sem állt, amíg az országút el nem tűnt mögötte a fák között. Kivetette magát a teherautóból, hátrarohant, felemelte a raktér ajtaját, felkapta az elsősegélydobozt, és lecsapta az ajtót.

Visszasietett, felrántotta a hátsó ajtót, és csúnyán elkáromkodta magát, amikor meglátta az ottani állapotokat.

Vér. Túl sok vér ahhoz, hogy egy ember elveszítse. Cyn nadrágja fekete volt tőle, a szürke szőnyeget élénkpiros foltok tarkították. Robbie a karjában ringatta Leightont, egyik nagy kezével újra és újra hátrasimítva a haját az arcáról.

– Cyn, kicsim – könyörgött neki halkan –, tarts ki a kedvemért, édesem! Tarts ki!

– Mennyire rossz a helyzet? – kérdezte Colin komoran.

Robbie felnézett, és pillantása találkozott Colin tekintetével. Nem kellett mondania semmit. A gyász az arcára volt írva.

– Nem adjuk fel! – mondta Colin keményen. – A kórház jó hatvan mérföldre van, de be tudok érni...

– Nem! – Leighton hangja váratlan volt, ijesztően gyenge. A szemei kinyíltak, elködösültek a fájdalomtól, ahogy Robbie arcát kutatta. Vértelen ujjaival a férfi kezébe kapaszkodott.

– Raphael! Robbie, el kell vinned... – A nő felnyögött, oldalra hányt, majd felsikoltott a fájdalomtól.

Colin automatikusan felkapott egy nedves törlőkendőt az elsősegélydobozból, és a kezében tartott kendőre meredt, mielőtt a padlóra dobta volna. Mi a faszt számított, hogy koszos marad az arca?

Leighton sírása halk nyögéssé gyengült, majd hirtelen felzokogott, az eddig kapaszkodó keze pedig leesett Robbie karjáról. – Annyira fáj, Robbie! – A könnyek végigfolytak az arcán, és elfojtották a szavait. – Ígérd meg nekem, Rob! – mondta alig hallható suttogással.

– Megígérem, édesem! Megígérem! Tudod, hogy megígérem! Csak nyugodj meg!

Colin szinte találomra ragadta ki a csomagokat az elsősegélydobozból, feltépte őket, a tartalmukat Robbie kezébe nyomta, és továbbiakat tépett fel. Kötszereket, pakolásokat, gézlapokat, bármit, amiről úgy gondolta, hogy segíthet. A padlót a vér és a hányás tetején papírcsomagolások borították. Robbie a rögtönzött borogatást Leighton véres gyomrára szorította, még akkor is a helyén tartva, amikor a lány felkiáltott, újra és újra bocsánatkérést suttogva neki.

Hirtelen elszántan felnézett. – Menjünk! – mondta szűkszavúan. – Igaza van! Napnyugta előtt el kell vinnünk a birtokra.

– A birtokra? – mondta Colin. – Ember, mi a fene ez a...

– Csak csináld! – mondta Robbie keményen. – Vagy lelőlek, és magam vezetem ezt a rohadt teherautót!

– A francba! Majd én vezetek, bassza meg! Te vigyázz rá!

Colin visszavágódott a vezetőülésbe, és hárompontos kanyarban megfordult. Visszaindult az országút felé, csak annyira állt meg, hogy alaposan leellenőrizze az utat, mielőtt kihajtott, és elindult vissza Cooper’s Rest és a vámpírbirtok felé. Padlóig nyomta a gázpedált, kikövetelve a Tahoe-ból minden sebességet, amit az adni tudott.

– Maradj velem, Cyn! – hallotta, ahogy Robbie halkan könyörög. Colin a visszapillantó tükörbe pillantott. A nagydarab férfi arcát könnyek csíkozták, a szeme csukva volt, miközben a szája néma imát mormolt.

– Tíz perc – szólt hátra Colin a válla fölött, úgy tűnt egy emberöltővel később. Élesen ráfordult a keskeny útra, ami a vámpírok birtokára vezetett. – Talán kevesebb.

– Van mobilod? – kérdezte Robbie feszülten. – Az enyém megpörkölődött.

– Meglőttek? – követelte Colin, megkockáztatva egy hátrafelé pillantást.

– Semmi olyan, ami ne várhatna. Mobiltelefon – ismételte meg.

– Igen, igen! Tessék! – Colin kihalászta a zsebéből, és hátranyújtotta a válla fölött, de Robbie nem vette el.

– Hívd ezt a számot! – mondta helyette, és egy Los Angeles-i körzetszámmal kezdődő telefonszámot diktált.

Colin beütötte, és hallotta, ahogy kicsöng.

– Csörög. Most mi van?

– Add ide!

Robbie keze véres volt, amikor átvette a telefont.

– Saephan doki, gond van Cynnel. Ő... – A hangja elcsuklott, és Colin hallotta, ahogy mély levegőt vesz. – Igen – folytatta. – Rossz a helyzet. Bélsérülés. Vérzik... Nagyon vérzik, ember. Murphy szerint legfeljebb tíz perc múlva. – Tartott egy pillanatnyi szünetet, aztán azt mondta: – Bassza meg, azt hiszed, nem tudom? Igaz, bocsánat! Oké. Ott találkozunk!

Colin a visszapillantó tükörből figyelte, ahogy Robbie véres alkarját a homlokába törli. A nagydarab Ranger felnézett, és találkozott a pillantásuk.

– Akarod ezt vissza? – kérdezte, és a kezébe nyomta a telefont.

Colin a telefonért nyúlt, amely ragacsos volt a vértől. A középkonzolra ejtette. – Ki volt az?

– Saephan doki. Ő egy baleseti sebész, az egyik legjobb az országban. A párja Raphael egyik katonája, és sokat utazik velünk, különösen, ha Cyn is velünk van. Mennyi idő van napnyugtáig?

Colinnak kellett egy perc, mire feldolgozta a témaváltást.

– Ööö... – a sötétedő fákra nézett. – Nem tudom pontosan. Fél óra talán? A fény csalóka errefelé.

– Az jó – sóhajtotta Robbie. – Hallod ezt, Cyn édesem! Mindjárt lemegy a nap.

Colin egészen biztos volt benne, hogy Leighton nem sok mindent hallott. De még élt, és már ez is valami. És ha ez a sebész olyan jó, ahogy Robbie állította, talán megmentheti az életét. És, oké, már majdnem napnyugta volt, tehát Raphael és a többi vámpír hamarosan felébred.

De azon kívül, hogy Raphael fogja a kezét, miközben a nő szenved, mi a fenét számítana ez?

Felnézett, amikor a birtok a látóterébe került. Az őrök már készenlétben vártak rájuk, és a nagy kaput már azelőtt kinyitották, mielőtt odaértek volna. Colin alig lassított, ahogy befordult, a fékezni csak a felhajtó kanyarja után, a nagy épület mellett kezdett.

Még soha sem járt itt nappal. Belülről minden ablak be volt redőnyözve, szinte beleolvadva a szürke betonhomlokzatba. Az egyik nagy üvegajtó redőnye felfelé gördült, amikor megállt a széles lépcső mellett. Az ajtó kivágódott, és egy karcsú, sötét hajú férfi rohant ki rajta, kezében egy összehajtott, hordozható hordágyat cipelve. Lesietett a lépcsőn, és kinyitotta a hátsó ajtót, mielőtt még a Tahoe megállt volna a mozgásban.

Egy pillantást vetett a Robbie karjában fekvő Leightonra, folyékonyan káromkodni kezdett, és orvos üzemmódba kapcsolt, ami elárulta Colinnak, hogy ő az a Saephan nevű doki, akiről Robbie beszélt. A kapuőrök közül ketten követték a teherautót a házig, és az egyikük már a hordágyat hajtotta szét, bekattintotta a merevítéseket, miközben a kollégája megragadta a másik végét.

– Te – parancsolta Saephan Colinnak –, gyere ide, és segíts nekik! Nem akarom, hogy most a szükségesnél jobban elmozduljon ez a kötszer! Robbie, talán húsz percünk van, mielőtt beüt a krach! Ennyi idő alatt nem sokat tehetek, de annyit igen, hogy ennél jobban nézzen ki! Készen álltok? – kérdezte a válla fölött.

A két kapuőr bólintott. – Készen állunk, doki!

– Rendben, akkor induljunk!

Robbie átcsúszott az ülésen, a mellkasához szorítva Leightont, és a lábával irányította a csúszást. Amikor az ajtóhoz ért, kissé megfordult, és Colin ott állt Saephan mellett, hogy átvegye a nő súlyát, és átrakják a hordágyra. Leighton felkiáltott, amikor megmozdították, de nem tért magához. Az arca halálsápadt volt a kosz és az izzadtság alatt, a kezei ernyedten feküdtek a mellkasán, ahová Saephan tette őket.

Az őrök már elindultak felfelé a lépcsőn, a hordágyat óvatosan tartva maguk között, Saephan pedig mellettük futott. Egy nő állt a lépcső tetején, döbbenettől tágra nyílt szemekkel tartotta nyitva az ajtót.

– Ez meg ki a fasz? – követelte Robbie.

Saephan sietve odapillantott.

– Itt dolgozik. – Hátrafordult, és magára vonta Robbie figyelmét. – El kell tűnnöd innen, Rob! Csak erre az éjszakára. Majd hívlak!

Robbie tiltakozásra nyitotta a száját, de Saephan felemelte a kezét, és a tekintete Leighton hordágyát követte az ajtón keresztül.

– Nincs időm vitatkozni, és te is tudod, hogy igazam van! Nincs szükségem két betegre! Biztos vagyok benne, hogy ez az úr megengedi, hogy a kanapéján aludj! Most pedig segítenem kell Cynnek.

Saephan sarkon fordult, megtette az utolsó lépéseket, és berohant a nyitott ajtón, miközben parancsokat kiabált. A nő ismét megjelent. Belökte az ajtót, ujjai egy pillanatra a kilincsen pihentek, miközben Colint és Robbie-t tanulmányozta az üvegen keresztül. Aztán hátralépett, és a nehéz redőny lehúzódott, teljesen elzárva őket.

Colin Robbie felé fordult, perzselő düh jelentkezett a zsigereiben. Többször volt már kénytelen várni, mint ahányszor meg tudta volna számolni, miközben a társai az életükért harcoltak, de még soha sem zárták így ki.

– Mi a fasz van? Nézd, értem én, hogy Raphael dühös lesz. De miért nem mehetünk be vele? Miféle...

– Igaza van – mondta tompán Robbie, tekintete még mindig az immár bezárt ajtóra szegeződött. Lehajtotta a fejét, és mélyet sóhajtott. – A doki az életemet próbálja megmenteni. A tiéddel együtt.

Colin rá meredt.

– Tudod, jobb lenne, ha valaki beszélni kezdene, és rajtad kívül nem látok itt senkit! Van itt egy baleseti sebész, fantasztikus! Akkor miért nem visszük mentőhelikopterrel a dokit és Leightont egy kórházba? És ki a faszt érdekel, hogy Raphael felébredt-e már vagy sem? A nőnek orvosi ellátásra van szüksége, nem pedig arra, hogy fogják a kezét! És mi a fenéért állunk itt kint, mint a tegnapi szemét?

Robbie fáradtan nézett Colin szemébe, annak dühe ellenére.

– Láttál már ilyen sebeket, Murphy! Ismered az esélyeket! De te nem sokat tudsz a vámpírokról, úgyhogy bíznod kell bennem, amikor azt mondom, hogy a legjobb esélye a túlélésre, abban az épületben alszik. Ezért van itt, és ezért érdekel, hogy mikor megy le a nap, rendben? Ami a másik...

A szavai elakadtak, a szemei elkerekedtek a döbbenettől, amikor egy hatalmas ordítás dübörgött át a levegőn, megrázva a talajt a lábuk alatt, és mindenfelé por szállt, miközben a betonépület megremegett az alapjain.

– Mi a fasz? – sóhajtotta Colin.

– Raphael – suttogta Robbie.