19.-20.-21. Fejezet

 

Tizenkilencedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael miután kilépett a liftből, bezárta maga mögött. Ez Cynt nem zárta be, de bárki mást távol tartott. Elke a lift folyosója és a nagyterem közötti nyitott ajtóban állva várta őt, ahonnan mindenkit láthatott, bármelyik irányból vagy irányba közlekedett.

– Uram!

– Nem mehet sehova egyedül! – parancsolta a férfi. – Sehova, Elke!

– Igenis, uram!

Raphael komoran nézett a nő szemébe, kihangsúlyozva a parancsa komolyságát. Túlságosan is jól ismerte Cyn képességét, hogy rábeszélje az embereket olyan dolgokra, amiket egyébként nem tennének meg, és ő és Elke afféle barátnők voltak. De ő volt Elke atyja, és az ő akarata fog győzedelmeskedni, vagy fejek fognak hullani.

Mindezt belefoglalta egyetlen pillantásába, amitől Elke megmerevedett.

– Megvédem őt, uram! Az életemre esküszöm!

Raphael bólintott, és figyelmét Duncan felé fordította, aki az oldala mellé állt.

– Sophia odakint várakozik, uram. Az embereink pedig azon dolgoznak, hogy felkutassák Colin Murphy aktáját. Maxime ragaszkodott hozzá, hogy ő maga akarja csinálni. Úgy tűnt, úgy érzi, a Védelmi Minisztérium nyilvántartásának feltörése élvezetes gyakorlás lenne a képességei számára.

– Inkább a biztonság esetleges megsértésére koncentráljon!

– Én is ezt mondtam neki, de jelezte, hogy a diagnosztika az ő beavatkozása nélkül is több órán át fog futni, míg a Murphyre vonatkozó feljegyzések felkutatása – az ő szavaival élve – néhány szórakoztató percet vesz igénybe.

– Mondd meg neki, hogy maradjon kapcsolatban, Duncan! Ez a kis utazás Vancouverbe valószínűleg igénybe fogja venni az éjszaka nagy részét.

– Már utasítottam, hogy hívjon, amint megtud valamit.

A beszélgetésük közben szinte teljesen átértek a nagytermen, ahol Juro várakozott a bejárat mellett. Raphael biccentésére a nagydarab vámpír kinyitotta az egyik nehéz üvegajtót, amivel beengedte a nedves, hideg levegő egy fuvallatát.

– Szép idő – jegyezte meg Raphael.

– Igen – értett egyet Duncan. – Talán meg kellene fontolnunk, hogy átköltözzünk a malibui birtokról!

Raphael felmordult, beszállt a várakozó terepjáró nyitott ajtaján, átcsúszott az ülésen, hogy helyet csináljon Duncannek.

– Megfontolom az ötletet – felelte végül.

Az út a határig meglepően gyorsan telt. A három terepjáró lelassított, amikor megközelítették az Egyesült Államok és Kanada határát, és Raphael várta, hogy megérezze Lucien erejének nyomását a sajátján. Az jutott eszébe, hogy már régen meg kellett volna éreznie a másik vámpírlord erejének első cseppjeit, amelyek átszivárogtak a területi határaikon. Azt biztosan tudta, hogy Lucien jóval a határ kanadai oldalán túl, sőt még a saját rejtekhelyén belül is érzékeli az ő erejét. Bármennyire is próbálták tiszteletben tartani egymás szuverenitását, a hatalom kisugárzását nem lehetett késsel elvágni. Mindig volt szivárgás.

Azonban ma este Lucienből semmi sem volt érezhető, még a határátkelőhelyen sem, ahol vártak, amíg a kanadai határőrök ellenőrizték az útleveleiket. Sophia brazil útlevele okozott némi fennakadást, de csak azért, mert váratlanul érte őket. Raphael és az emberei mindannyian teljesen legális amerikai állampolgárok voltak, és ezt érvényes útlevelekkel bizonyították. A vámpírok lehet, hogy nem tekintették magukat az emberi törvények hatálya alá tartozónak, de nem is hivalkodtak vele feleslegesen.

Amíg vártak, Raphael érzékelőket küldött ki Lucien után kutatva, de továbbra sem érzett semmit. A homlokát ráncolva erősebben koncentrált, miközben átlépték az országhatárt, és a közeli Vancouver fényei felé vették az irányt.

– Lucien főhadiszállására megyünk, Juro – mondta hirtelen. – Szólj Sophiának, hogy hívja fel előre a személyzetét! Nem akarok értelmetlen dacoskodást!

– Igenis, uram! – mondta Juro, és rádión keresztül kiadta az utasítást az előttük haladó terepjáró utasainak.

Raphael nemigen figyelt a városra miközben átrobogtak rajta. A felhők ismét összezárultak, mindent sötétségbe burkolva ezzel, de egy tipikus nagyváros általános benyomását keltette, a fényesen kivilágított üzleti és lakóépületekkel, amelyek egészen a vízpartig húzódtak. Az utcák és az autópályák tele voltak autókkal és teherautókkal, és még ebben a kései órában is többször le kellett lassítaniuk a forgalom miatt. Időnként felvillant az öböl, de az is zsúfolt volt, halászhajóktól és a part menti raktáraktól.

Raphael biztos volt benne, hogy az itt élő emberek szeretik a városukat, és tudta, hogy megérdemelt a hírneve a kifinomultságáról és a bájáról. Azt is tudta, hogy Los Angeles sokkal zsúfoltabb város. De ugyanakkor neki ritkán kellett megküzdenie L.A. külvárosának növekedésével, vagy zsúfolt autópályáival. Ha L.A.-re gondolt, akkor az csak a malibui birtokát jelentette, ahol a végtelen, üres tenger húzódott az otthona alatti sziklák mögött.

Ahogy közeledtek a városközponthoz, Raphael végre megérezte az első kavarodását a hatalomnak, amely olyan gyenge volt, hogy ha nem tudta volna jobban, sosem hitte volna, hogy a kanadai lordtól származik. Csendben ült a hátsó ülésen, és megpróbált kinyúlni és megragadni a gyenge indát, hogy visszakövesse az eredetéig, de az eltűnt, elmerült az általános vámpírerő hullámaiban. Lucien kanadai vámpírjainak többsége itt élt Vancouverben, és a legtöbbjük a belvárosra koncentrálódott. Volt még egy nagyobb kontingens Torontóban és egy kisebb Montrealban, a többiek pedig szétszóródva éltek a hatalmas kanadai területen. De egyik sem érte el a vancouveri fészek méretét, egyszerűen azért, mert Lucien ebben a városban töltötte a legtöbb időt.

Még így sem lehetett volna lehetséges, hogy egy vámpírlord kisugárzása elvesszen az alattvalóié között. Valami komoly baj volt Luciennel, és Raphael kezdte gyanítani, hogy mi lehet az. De előbb Lucien embereivel kell foglalkoznia, akik nem szívesen fogják venni behatolását a mesterük területére.

 

* * * *

 

 

Raphael tanulmányozta Lucien vancouveri főhadiszállását, amikor az a látóterébe került. Egy impozáns épület volt, amely a hegyoldalban épült, magasan a város fölött. Szinte viktoriánus megjelenésű, közvetlenül az első világháború után épült Lucien tervei alapján, és mindhárom emeletének minden fordulóján erkélyekkel és kiszögellésekkel büszkélkedhetett. Minden ablak és ajtó fényárban úszott, amikor megálltak a terepjárók előtte, mintha Lucien emberei jelzőfénnyel világították volna meg, hogy utat mutassanak Uruknak.

Az első terepjáró utasoldali ajtaja kinyílt, amint megálltak, és Sophia kiugrott, átsietett a kapun, majd fel a hosszú sétányon. A bejárati ajtó kinyílt, mielőtt még odaért volna, fehér fény áradt ki rövid időre, mielőtt az ajtó zsúfolásig megtelt volna vámpírokkal, akik kiözönlöttek a verandára és lefelé a lépcsőn. Az egyik hím a többiek elé lépett, és dühösen Sophia felé csörtetett.

– Darren Yamanaka, uram – szolgáltatta az információt Duncan. – Lucien hadnagya.

Raphael nézte, ahogy azok ketten vitatkoznak. Yamanaka csak átlagos magasságú volt, de vaskos testalkatú, és igyekezett előnyére fordítani a méretét. Nem mintha ez működni látszott volna, mivel Sophia a legkevésbé sem tűnt megfélemlítettnek a nagyobb méretű férfitól. Viszont az ereje jóval meghaladta Yamanaka erejét, és ez volt az egyetlen, ami igazán számított. Raphael néhány pillanatig hagyta, hogy folytatódjon a vita, aztán ingerülten megmozdult.

– Erre most nincs időnk! – mondta. Kinyúlt balra, megrántotta a fogantyút, és a saját oldalán kilökte a terepjáró ajtaját. Megkerülve a jármű elejét, bement a kapun, és éppen időben ért Sophia mögé, hogy meghallja, amint Yamanaka azzal vádolja, hogy elárulta a mesterüket, hogy meghívta az ellenséget a területe szívébe, amely ellenség természetesen maga Raphael volt.

– Elég! – mondta Raphael halkan, annyi erőt sugározva bele, hogy minden jelenlévő vámpír meghallja és engedelmeskedjen.

Darren gyilkos pillantást vetett Sophiára, mielőtt Raphael felé fordult volna.

– Nem adjuk meg magunkat harc nélkül, uram! Megölhet mindannyiunkat, de legalább valamilyen árat fizetni fog majd atyánk életének és szuverenitásának ellopásáért!

Raphael Darrent tanulmányozta, csodálva a vámpír bátorságát, még akkor is, ha megvetette annak ostobaságát.

– Ne légy seggfej, Yamanaka! Ha a gazdád területét akarnám, már halott lennél!

A vámpír szeme rövid időre felcsillant, de mivel valójában nem voltak öngyilkos hajlamai, inkább Sophia felé fordította a dühét. – Így segítesz az urunknak, Sophia? Elhozod az ellenséget a küszöbére?

– Fogd be, Darren! – sziszegte Sophia. – Egyszer már megütöttelek, és megtehetem újra! Ha olvasnád Lucien levelét, tudnád, hogy...

– Milyen levelet? – kérdezte Darren, és eltűnt a dühe.

Sophia válaszra nyitotta a száját, de Raphael közbelépett.

– Talán ezt odabent kellene folytatnunk – javasolta. – Vagy az a szándékotok, hogy a szomszédokat szórakoztassátok?

Sophia önelégültnek tűnt, de Yamanaka összerezzent Raphael szavaira, és gyors pillantásokat vetett az utca többi házára. Igaz, egyik sem volt közelebb száz méternél, de a hangok terjedése jelentős volt az ilyen dombokon, mint ezek.

– Lucien dolgozószobáját fogjuk használni – jelentette be Sophia higgadtan, és hívogatóan a ház felé intett.

– Kiváló – értett egyet Raphael. Elindult felfelé a sétányon, a biztonsági emberei pedig szoros kordont alkottak körülötte, hatékonyan félresöpörve Lucien embereinek minden utolsó ellenvetését. Yamanaka merengve figyelte, ahogy elhaladnak, és Raphael észrevette, hogy Lucien hadnagya lemaradt mögöttük, amikor a lépcsőhöz értek.

Érezte Sophia erejének egy érintését, és hallotta, ahogy a megrója a másik vámpírt: – Ne légy bolond, Darren!

Raphael komoran elmosolyodott, anélkül, hogy hátranézett volna. Nem hódítani jött ide, de ha Lucien valóban eltűnt, talán nem ártana megszűrni a vetélytársak mezőnyét, mielőtt elmegy. Elvégre Raphael nem akarta, hogy egy bolond üljön az északi határán.

Odabent Sophia egy keskeny lépcsősorhoz vezette őket, egészen fel a harmadik emeletre. Ekkor kikerülte Raphaelt és a biztonsági embereit, és egy rövid folyosón keresztül egy pár csukott ajtóhoz vezette őket. Mint minden más is a házban, ezek is régiek voltak, és sokkal keskenyebbek, mint a modernebb házakban találhatók. De egyben gondozottak és gyönyörű részletességgel kifaragottak is voltak. Sophia kinyitotta az ajtókat, átment a szobán és félrehúzott egy pár nehéz függönyt, hogy felfedje Vancouver fényeit egy franciaajtó mögött, amely egy erkélyre vezetett.

Maga a szoba nagy volt, és tele volt Lucien irataival és tárgyaival, valamint a vámpírlord hatalma jelenlétének erőteljes érzetével. Ezt az esszenciát magába szívva, mintha maga Lucien állna a szobában, Raphael egyenesen a szemközti falon lévő üvegajtókhoz ment, és kilépett az erkélyre. Egészen a megfeketedett vaskorlátig sétált, megragadta a hideg fémet, és megnyitotta érzékeit a Lucien által képviselt egyedi jel előtt.

Amit talált, nem lepte meg. Már akkor gyanította, amikor átlépte a meggyengült védelmet nyújtó határt. De az elvárás nem csökkentette az aggodalmat, amit a megerősítés hozott. Tudta, hogy Lucien nem halt meg, de ez még rosszabb lehet.

Érezte Duncan jelenlétét maga mögött.

– Érzed? – kérdezte.

Duncan odalépett mellé, és lassan megrázta a fejét.

– Furcsa, uram. Határozottan érzem a jelenlétet, de valahogy... valahogy gyengül. Nem tudom, mi ez!

– Nem – mondta Raphael. – Kétlem, hogy felismerhetnéd! Én magam is csak egyszer tapasztaltam eddig, több száz éve, és több ezer mérföldnyire innen.

– Mi az? – Sophia hangja a mögöttük lévő ajtóból jött.

– Elhalványulás – mondta Raphael.

– Ez mit jelent? – kérdezte a nő. – Még sosem hallottam...

Raphael megpördült, hogy szembe kerüljön vele.

– Lucien haldoklik!

 

* * * *

 

Sophia hallotta Raphael szavait, és látta a teljes bizonyosságot a fekete szemeiben. És érezte, hogy a szíve szinte teljesen elszorul a mellkasában. Lucien nem halhat meg! Ő nem engedné meg!

– Akkor meg tudja találni – mondta, nem kérdezve, hanem kijelentve. – Ha érzi, hogy haldoklik, akkor...

– Nem – mondta a férfi, és hátrálásra késztette a lányt vissza a szobába, azzal az egyszerű módszerrel, hogy ő maga előrelépett. – Attól tartok, Lucien nem akarja, hogy megtalálják!

– Dehogynem akarja, hogy megtalálják! Az uram soha nem fogadná el ilyen könnyen a halált! Túlságosan is szereti az életet!

– Elismerem, ez nem vall rá – értett egyet Raphael bosszantó nyugalommal. – Talán bűntudat gyötri.

Raphael körbejárt Lucien dolgozószobájában, tárgyakat vett fel, tanulmányozta őket, majd visszatette pontosan abba a helyzetbe, ahol találta őket. Sophia figyelte, ahogy a férfi úgy bolyong, mintha új bútorok – az ő bútorai – számára mérné fel a helyet, és hirtelen megbánta, hogy egyáltalán beengedte ide. Talán Darrennek igaza volt.

– Mondd csak, Sophia – mondta Raphael, és érzelemmentes tekintetét a lányra szegezte. – Mit gondolsz, miért hívott ide Lucien?

Sophia rámeredt, nem számított a kérdésre, de a saját tekintete ugyanolyan kifejezéstelen maradt, mint a férfié.

– Feltételezem, azt akarta, hogy találjam meg, aki ezt tette, és álljak bosszút a népéért. – Gyengén hangzott, már akkor is, amikor kimondta.

Raphael lekezelő mosollyal nézett rá.

– Miért te? Miért nem Darren? Elvégre ő Lucien hadnagya, és már itt van. Jobban ismeri a várost, mint te, és valószínűleg az embereket is. Ami azt illeti, sokkal valószínűbb, hogy vannak kapcsolatai a saját vámpírjaim között, amiről Lucien tudhatta, hogy hasznos lehet. Akkor miért pont te?

Sophia dühbe gurult, hogy a férfi ilyen kitartóan faggatja, mintha tudna valami titkot, amit ő nem. Vagy talán csak azért volt dühös, mert kénytelen volt szembesülni az igazsággal. Többé már nem. Kihúzta magát, és egyenesen a férfi szemébe nézett.

– Erősebb vagyok Darrennél – mondta nyersen. – Tudomásom szerint én vagyok a legerősebb Lucien gyermekei közül.

Raphael megvonta a vállát. – Van ennek itt jelentősége?

Sophia valami gyűlölethez közeli pillantást vetett Raphaelre. Csak az önfenntartás erős érzése tartotta vissza attól, hogy vicsorogva visszamorduljon: „Lucien engem szánt az utódjának! Ha ő meghal, nekem itt kell lennem!”.

A férfi önelégült mosolya egyre csak szélesedett, de a hangjában nem volt semmi szórakozás, amikor az ezüstös pillantását a lányra szegezve azt mondta: – Akkor azt javaslom, cselekedj! Lucien elhalványulása máris gyengíti a határait. Hamarosan a kontinens minden részéről érkeznek majd a jelöltek, hogy betöltsék a távolléte miatt keletkezett űrt. Egyelőre szerencsések vagytok a szomszédaitokkal. Én nem kívánom kiterjeszteni a területemet, és Rajmund északkeleten még mindig a hatalmát szilárdítja. Nincs energiája senki másra. De ez nem tart örökké. És ahogy a sebezhetőség növekszik, úgy fognak terjedni a jelei is.

Körbepillantott a szobában, mintha a terület láthatatlan határait méregetné. – Valakinek meg kell erősítenie Lucien védelmét, mielőtt túl késő lenne. Egyelőre többen is dolgozhattok együtt, ha elég jól kijöttök egymással. De előbb-utóbb egyvalakinek be kell lépnie a résbe. Ha nem te leszel az, akkor minden bizonnyal valaki kívülről, mert Darren Yamanaka nem alkalmas a feladatra. Ő elbukik az első kihívónál.

Raphael jelzett a biztonsági embereinek, és a folyosóra vezető ajtók felé indult.

– Várjon! – követelte Sophia. Válaszokat akart a nagydarab vámpírlordtól, nem kioktatást.

A férfi megállt a szobában, és visszafordult, hogy a lányra nézzen, az egyik szemöldökét felvonva az ellentmondást nem tűrő parancsra.

– Lehet, hogy Lucien fogoly? Lehet, hogy valaki éhezteti, miközben fogva tartja?

Raphael oldalra billentette a fejét, mintha fontolóra venné a kérdést. – Lehetséges – ismerte el. – Lucien mindig is túlságosan könnyen adta a bizalmát.

Sophia kifújta a levegőt, részben megkönnyebbülve, hogy Lucien talán még él, részben pedig gyötrődve, hogy atyját éheztetve kínozzák a fogvatartói.

– Visszajössz velünk? – kérdezte Raphael.

Sophia egy pillanatig vakon bámult, az elméje nehezen tudta feldolgozni a kérdést mindannak tetejébe, ami az imént zúdult rá. Pislogott, és nagyot nyelt, majd bólintott egyet.

– Igen – mondta. – Lucien megtalálásának kulcsa ezeknek a bűntényeknek a felderítésében rejlik.

Raphael jelzett valakinek.

– Az egyik járművem meg fog várni, hogy megbeszélhesd a kollégáiddal a terület helyzetét, mielőtt elindulnál.

Sophia belesüppedt a Lucien íróasztala mögötti székbe, amikor Raphael kisétált a szobából, a fejét a kezére ejtette. Nem akarta ezt. Sem Giselle és a többiek rejtélyes halálát, sem Lucien rejtélyes levelét, vagy váratlan eltűnését, és pláne nem a szinte biztos csatát Darrennel Lucien területének irányításáért. Hangosan felzihált, amikor a gondolat eljutott a tudatáig. Nem lesz harc az irányításért, mert Lucien nem halt meg, és nem is fog. Egy percig sem hitte, hogy a férfi valami nevetséges bűntudat miatt meg akarná ölni magát. Már a felvetés is nevetséges volt. Lucient nyilvánvalóan elszomorította Giselle és a pasijai halála. A levele is ezt bizonyította. De a szomorúság legnagyobb részét valószínűleg saját magának tartogatta, hogy el kellett szenvednie az elvesztésüket, és meg kellett birkóznia a következményekkel.

Nem, meg fogja találni azt, aki ezt tette, és meg fogja találni Lucient is. Lehet, hogy szüksége lesz a segítségére néhány hónapig, talán egy évig is, amíg visszanyeri az erejét. De aztán a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba.

Ugyanakkor kénytelen volt elismerni, hogy Raphaelnek igaza van. Ha az atyjának olyan területet akart biztosítani, ahová visszatérhet, akkor valamit most azonnal tenni kellett, hogy ezt megvalósíthassa. Valahogy neki és Darrennek...

– Elment.

Darren kellemetlen hangja bejelentette a jelenlétét, mintha csak tudta volna, hogy a nő rá gondol.

– Nem volt itt sokáig – mondta, és elkomorult, amikor észrevette, hogy a nő Lucien íróasztala mögött ül... Lucien székén. – Mit keresett itt?

– Semmi olyat, amit te és én ne próbáltunk volna már, de ő nagyobb sikerrel csinálta – ismerte el a lány. – Gondolom, ez nem túl nagy meglepetés, tekintve, hogy ki ő.

Darren megkerülte az íróasztalt, és úgy döntött, hogy inkább az asztal szélére ül a nő mellé, minthogy elfoglalja az asztal előtt lévő, kérvényezőknek fenntartott székek valamelyikét. – Mit jelent a nagyobb siker? Megtalálta Lucient?

– Sajnos nem. – A nő nagyjából szóról szóra elmondta Darrennek, amit Raphael magyarázott el neki.

– Bassza meg! – robbant ki a férfi, felállt, és a könyvespolcig lépkedett, majd vissza. – Lucien soha nem tenne olyat, amivel ártana magának! Ismerem őt!

– Egyetértek – mondta Sophia, megkönnyebbülve, hogy valaki más is kimondja ezt hangosan. – De amit Raphael mondott a terület határairól, az igaz. Én is éreztem, amikor ma este idejöttünk. Először azt hittem, csak azért, mert Raphael a közvetlen mögöttem lévő járműben ül, de ennél többről volt szó. És ha nem akarjuk, hogy egy rakás keselyű költözzön ide, akkor neked és nekem ki kell találnunk, hogyan tartsuk össze itt a dolgokat, amíg Lucien vissza nem jön. Vagy ez, vagy harcolhatunk egyenként ellenük!

Darren abbahagyta a járkálást, és a nőre bámult. Sophia látta rajta, ahogy felméri őt, és próbálja eldönteni, hogy a korábbi, hirtelen felindulásból kirobbant kakaskodásuk valóban tükrözte-e a viszonylagos erejüket, vagy pedig letudná győzni őt egy valódi küzdelemben. Azt tudta, hogy soha nem hívta volna ki Lucient. Még ha az atyjuk jelentősen meggyengülve is kerülne elő ebből az egészből, Darren soha nem szállna szembe vele.

De az a lehetőség, hogy Lucien meghalhat... az mindent megváltoztatott. Darren hűséges volt Lucienhez, de ő vámpír is volt. A vámpírok pedig alapvetően territoriálisak és agresszívek. És ha Lucien meghal, egyáltalán nem volt oka arra, hogy tiszteletben tartsa, hogy atyjuk Sophiát akarta utódjának.

Sophia felállt, és hűvös pillantást vetett vámpír kollégájára.

– Nem fogok veszekedni veled emiatt, Darren. – A férfi szeme diadalmasan felcsillant, Sophia pedig felkacagott. – Most nem – tette hozzá megfontoltan. – Hiszem, hogy Lucien vissza fog térni! De ha nem... – Hagyta, hogy felduzzadjon a saját ereje, hagyta, hogy a szemébe ömöljön, amíg a megjelenő ragyogás el nem nyomta a félhomályos világítást.

– Ha nem jön vissza – ismételte meg halkan, és egyenesen Darren szemébe nézett. – Halálig fogok harcolni veled, mielőtt átengedném neked ezt a területet!

Huszadik fejezet

Fordította: Szilvi

 

A terepjárók az immár kihalt éjszakában gurultak, az utcák csendesek voltak, leszámítva azt a néhány járművet, amely megosztotta velük az utat. Raphael hallotta a távolból egy újra és újra felharsanó ködkürt figyelmeztetését.

Az elméje is elcsendesült, az éjszaka eseményein töprengett, de minden különösebb sürgetés nélkül. Lucien helyzete érdekes volt, de a saját vadászatához már nem tűnt relevánsnak. De továbbra is ott lappangott a gondolatai felszíne alatt a kanadai lord iránt érzett dühe. De ez várhat a későbbiekig – miután felkutatta a gyilkosokat, akiket Lucien a küszöbén hagyott, miután a vérükből táplálkoztak a katonái, és a csontjaikat porrá és hamuvá őrölték. Lucien várhat addig. Ő nem megy sehová.

Mellette Duncan a fülhallgatójához emelte a kezét, miközben elöl Juro ugyanezt tette. Raphael Duncanre pillantott, aki felé fordult, és halkan így szólt: – Sophia egy órával van mögöttünk lemaradva, uram. Gyorsan haladnak, és mire a birtokra érünk, utolérnek bennünket.

– Szólj nekik, hogy ne foglalkozzanak a sebességkorlátozással, Duncan! Azt akarom, hogy minden emberem birtokon belül legyen és biztonságban! – És biztos volt benne, hogy ha véletlenül megállítanák őket az emberi hatóságok, a vámpírjai elég ügyesek ahhoz, hogy meggyőzzék őket, nézzenek másfelé. Ez a képesség követelmény volt minden vámpírral szemben, aki a személyes biztonsági osztagába tartozott.

– Mi a parancsa Luciennel kapcsolatban, uram? – kérdezte Duncan óvatosan. Amit valójában tudni akart, gondolta a vámpírlord, az az volt, hogy mit szándékozik Raphael ezután tenni.

– Lucien meg fog várni, Duncan! – mondta. – Először a sajátjainkat bosszuljuk meg!

A visszafelé vezető úton nem találkoztak rendőrökkel, és nagyon kevés más utazóval is. Hamarosan feltűntek a birtok fényei, ragyogó foltként az egyébként sötét erdőben.

Raphael néhány pillanatig még tanácskozott Duncannel és a többiekkel, de az éjszaka már múlóban volt, és napfelkelte előtt még egy kicsit kettesben akart maradni Cynnel.

A lány már aludt, amikor Raphael végre az ágyukhoz jutott. Mielőtt lejött volna, meghallgatta Elke jelentését. Azt mondta, Cyn megtartotta a szavát, és valóban a szállásukon töltötte az éjszakát, még csak enni sem jött elő. Raphael megkönnyebbült volna, ha nem ismerte volna olyan jól a nőt, mint amennyire ismerte. Valószínűleg egész idő alatt a neten lógott, és azt kereste, hogyan veszélyeztetheti magát a holnapi nap folyamán.

Sóhajtva kibújt az öltönyéből, levette a nyakkendőjét, kigombolta finom egyiptomi pamutból készült ingét, és bedobta mindet a szennyestartó kosárba. Az utazás hátralévő részében már úgysem fogja viselni ezeket a holmikat. Amíg el nem kapják és meg nem büntetik a gyilkosokat, addig nem szerepel a tervei között semmi olyan elegáns, mint egy rendes öltöny és nyakkendő.

Cyn egy halványan égő lámpát hagyott felkapcsolva a komód tetején. Az ő számára hagyta ott, bár tudta, hogy nincs rá szüksége. Inkább a szívéhez volt köze, mint az eszéhez, amit ő ugyanazért hagyott égve, miután biztosította a páncélterem ajtaját, és az ágyuk felé vette az irányt. Lehet, hogy neki ma este nincs szüksége a fényre, de Cynnek reggel igen. Földalatti lakosztályukban nem volt természetes fény, nem voltak ablakok, amelyek jelezték volna a felkelő napot. De neki nem is volt erre szüksége. Minden csillagásznál jobban ismerte a nap útját az égen.

A nagy ágyhoz lépett, és elmosolyodott, amikor meglátta, hogy Cyn ruhában alszik, nem pedig meztelenül, ahogy általában szoktak. Bár nem is annyira ruhában, mint inkább fehérneműben – egy ujjatlan felsőben, amely a melleihez tapadt, gyönyörű részletességgel körvonalazva azokat, és egy apró bugyiban, amely csak fokozta a vágyát. Ha ezekkel a cuccokkal próbálta a férfi közeledését hárítani, akkor csúfos kudarcot vallott.

Raphael bebújt a takaró alá, karját a lány karcsú teste köré fonta, magához húzta, és hozzágömbölyödött álmos, emberi melegségéhez. A nő halkan motyogott valamit, túl mélyen aludt, hogy emlékezzen a korábbi haragjára, és túlságosan hozzászokott a férfi jelenlétéhez, hogy felébredjen miatta. Vigyorogva végigcsúsztatta egyik kezét a lány selymes bőrén a sztreccs felső alatt, a kezét egyik telt mellre, az ujjait pedig a megkeményedő mellbimbóra tapasztotta. Cyn elmosolyodott álmában, csinos fenekét a férfi ágyékához nyomta, és gyengéden hozzádörzsölte a gyorsan keményedő farkához. Halkan felmordult torokból, ahogy a nő iránti éhsége együtt növekedett a merevedésével. Ez egy hosszú éjszaka volt, és nem a legjobb viszonyok között váltak el egymástól. Bele akarta temetni magát a nőbe, meg akarta sajátjaként jelölni, hogy a haragjukat birtoklással váltsa fel. Vámpír volt, és a nő a párja.

Lehajtotta a fejét, megcsókolta a halántékát, az állkapcsát, de gyengéden, hogy ne ébressze fel. Még ne. A lány kissé megmoccant, de csak azért, hogy még mélyebben bújjon a férfi ölelésébe. Raphael kivillantotta a fogait, az agyarai már az ínyét hasították, amikor a lány érzékeny bőre alatt folyó vér illata úgy csapott le rá, mint egy üllő. A nő az övé volt. Mindig az övé lesz, és senki másé.

Belemélyesztette fogait a nyak bársonypuha húsába, élvezte a véna falának pillanatnyi ellenállását, ahogy az a fogai alatt felpattant, és a torkán lecsorduló első korty vér ízét.

Cyn végre felébredt a véráramába hatoló fogak által kiváltott eufória lökésétől, Halkan felnyögött, és a nevét suttogta. „Raphael”. Hátranyúlt, hogy megsimogassa a férfit, a nyakához szorítva a fejét, miközben táplálkozott.

A férfi megsodorta Cyn mellbimbóját a hüvelyk- és mutatóujja között, gyengéden megmarkolva a mellét, mielőtt a kezével végigsimított volna a lapos hasán, egészen a lába közötti bársonyosan sima bőrig. Az aprócska csipkedarab, amelyet a nő félszívű próbálkozásként viselt, hogy visszatartsa Raphaelt, könnyen elszakadt, és a férfi félrelökte az útból. Ekkor stratégiát váltva ujjait hátulról csúsztatta be a nőbe, érezte, ahogy a borzongás végigfut a nő bőrén, ahogy ki-be csúsztatta őket, amíg elég nedves nem lett, hogy készen álljon rá.

De Cyn nem várta meg, hogy ő kezdeményezzen. Hívogatóan előre emelte a combját, széttárta a lábait, és a fenekét a férfinak nyomta, alig várva, hogy magában érezze a farkát. Ismét a nevét suttogta, de ezúttal vágytelin, inkább követelésként, mint simogatásként, karcsú ujjai hátranyúltak, hogy megragadják a férfi farkát, még nagyobb éhséget ébresztve benne.

Raphael félresöpörte a lány kezét, megragadta a farkát, és a nő puha, felhevült hüvelyének bejáratához helyezte, előre csúszott, amíg teljesen bele nem merült, érezte a belső falainak szorítását, ahogy nekifeszül, és megpróbálja még mélyebbre húzni magába.

Cyn tiltakozóan felnyögött, nyugtalanul mocorogva a férfi karjaiban, próbálva gyorsítani a szeretkezésük ütemén.

Raphael mélyen a mellkasából felkuncogott, a rezgés végigvándorolt a még mindig a lány nyakába mélyedő agyarain, és újból vágytelin megremegtette a nőt. Nem sietett, már nem szívta a vérét, hanem mozdulatlanul tartotta harapásával, a kezét a hasára helyezte, és ott is mozdulatlanul tartotta, miközben ingerelte a lányt, a farkát egy hüvelyknyit becsúsztatta a nedvességébe, majd újra kifelé húzta, soha nem hagyva el egészen, de nem is kitöltve teljesen.

– Raphael, kérlek! – suttogta a lány.

A férfi felemelte a fejét, válaszul felmordult, majd egy hosszú, erőteljes lökéssel belesüllyesztette magát a nőbe, mélyen beléje csapódott, majd újra vissza, hogy aztán még egyszer megismételje. A nő hüvelyének belső falai olyan erősen szorultak a farka köré, hogy szinte nehéz volt átpréselni magát rajta, és amikor a csúcsra ért, a sikolyai édes hangként töltötték meg a fülét, míg az ujjai a ökölbe szorultak a hajában, így szorítva őt magához. Az orgazmusa végül alábbhagyott, már csak a végtagjai remegtek, valamint véletlenszerűen meg-meghullámzott a hüvelye a férfi farka körül, miközben Raphael tovább mozgott benne, tudva, hogy a harapás extázisa még mindig tombol a testében, és nem sokáig fog pihenni.

Ujjait ismét végigcsúsztatta a nő hasán, és mélyen a nő síkos redőiben, szétfeszítve puncijának duzzadt ajkait, és felfedve a vérbő, és megkeményedett csiklójának gyöngyét. Körözni kezdett rajta az ujjával, végigsiklott az érzékeny felszínen, és addig távolodott, amíg a nő a keze után nem kapott, és a férfi farka mozgásának ütemében lágy, nyöszörgő hangokat adott ki, miközben ismét a megkönnyebbülést kereste.

Ujjai a lány csiklójára záródtak, gyengéden megszorította, hüvelykujjával megdörzsölte, ahol megduzzadva könyörgött a figyelemért.

– Ó, Jézusom! – suttogta a lány. Először a hasa szorult össze, majd az egész teste görcsbe rándult a férfi körül. Raphael szorosan tartotta, amikor Cynt elragadta a második orgazmus is, miközben a nevét sikoltotta.

Mélyen a nőben, mintegy válaszul az orgazmusára, megrándult a farka, majd a felszabadulása végigbizseregve a golyóin, továbbhaladva a farkán, kifelé spriccelve megtöltötte a nőt, megjelölve és egyben magáénak követelve őt, kívül-belül.

– Te csaló! – motyogta Cyn, amikor végre abbahagyta a remegést, és amikor a férfi betakarta izzadságtól lehűlt testét a takaróval, és lecsókolta a túláradó érzelmek könnyeit.

– Éhes voltam – ajánlotta fel Raphael.

– Baromság! Kanos voltál!

– Az is – kuncogott a férfi. – De csak rád, lubimaya!

Mély levegőt vett, Raphaelhez simult, és a férfi kezét a mellei közé szorítva még mélyebbre fúrta magát az ölelésébe.

– Szeretlek, tudod – motyogta, már félálomban.

– Tudom – mondta, miközben érezte, ahogy a nap égető melege előbukkan a horizonton. – Én is szeretlek téged, Cynem!

Küzdött, ahogy a nap elindult a reggeli égbolton felfelé, szerette volna figyelmeztetni a lányt arra, amit felfedezett Vancouverben. Emlékeztetni akarta, hogy a gyilkosokat Lucien küldte az útjukba, hogy azokat veszik célba, akik a legfontosabbak Raphael számára. És számára senki sem volt fontosabb, mint Cyn. De a napfelkelte ellopta szavait, és a félelem kergette álomba.

Huszonegyedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

2000, Közép-Amerika

 

Colin a sötét, keskeny utcán sétált, a macskakő kemény és hepe-hupás volt a szandál talpa alatt, amelyet azért viselt, hogy elvegyüljön a tömegben. A nap már órákkal ezelőtt lenyugodott, és errefelé nemigen volt az utcákon világítás. A körülötte emelkedő falak ragyogó színeit többnyire elfojtotta a sötétség, csak néha tűnt fel egy-egy színszalag egy ajtónyílás vagy ablak fényében. Az emberek tömegesen kivonultak az utcákra, kihasználva a kissé hűvösebb esti levegőt. A nappali hőmérséklet errefelé igencsak intenzív volt. Még ő is forrónak találta, pedig Dél-Georgiában nőtt fel, ahol ha a hőség nem is ölte meg az embert, a páratartalom annál inkább.

De ma este jól érezte magát. Sőt, több mint jól, nagyszerűen érezte magát. Fiatal, erős és egészséges, egy csúcsformában lévő alfahím, aki úton volt, hogy randizzon a legszebb nővel, akivel valaha is találkozott életében. De Sophie nem csak gyönyörű volt, hanem szexi, titokzatos és okos is. Nagyjából minden, amire Colin valaha is vágyott egy nőben, egy ínycsiklandó csomagba csomagolva, amely a megfelelő helyeken gömbölyödött és domborodott. Gyorsított a tempóján, alig várta, hogy odaérjen a kávézóba, ahol tudta, hogy a nő már vár rá.

– Hé, Murphy! – ragadta meg a karját a haverja, Garry McWaters. – Lassíts, te szívtipró! A hölgy megvár! Ne keltsünk feltűnést, rendben?

– Igen, bocsánat! – mondta Colin kissé szégyenlősen. – Ezek a forró éjszakák. Mindig kikészítenek!

– A középiskolára emlékeztet, mi? Azokra az édes, kis déli lányokra, akik alig várták, hogy ledobják a bugyijukat a futballsztárnak?

Colin felnevetett. Csak hat évvel volt fiatalabb Garrynél, de a SEAL-nél ez nagy különbséget jelentett.

– Nem dobtak le annyi bugyit, mint gondolnád, Mac – mondta, McWaters becenevét használva. – A szülővárosomban a legtöbb lány várt a gyűrűre, ahogy azt az anyukájuk tanította nekik.

– Mese habbal, Murphy! Valaki biztos meg is eszi! Itt is vagyunk!

Befordultak az utolsó sarkon is, így a szemük elé került a kávézó a főtér túloldalán. A szabad tér ellenére a heti piac felállt, és ha valami, akkor itt még sűrűbb volt a tömeg. Ő és Mac még jobban lelassítottak. Ebben a városban senki sem sietett, és ahogy Mac is mondta, nem akarták felhívni magukra a figyelmet. Nem is kellett volna itt lenniük. A pokolba is, nem is voltak itt. Hivatalosan nem. Már csak néhány nap, és tényleg elmennek. Vissza az Államokba. Legalábbis egy időre.

Ezért volt olyan fontos, hogy beszéljen ma este Sophie-val. Nem akarta elveszíteni őt csak azért, mert hazamegy. Lehet, hogy eltarthat néhány hétig, vagy akár hónapig is, de intézne neki egy amerikai vízumot, egy turistavízumot vagy bármi mást, amit csak sikerül. A nőnek tetszene Kaliforniában, ahol állomásozott, mint tengerészgyalogos. Tudta, hogy úgy lesz.

Végre eléggé áttörtek a tömegen, hogy meglássák a kávézót, de még mindig csak a tér felénél jártak. Sophie-t keresve fürkészte a teraszt és az erkélyeket. Néha ott várt rá, és integetett a tömeg felett, amikor meglátta a férfit. De ma este nem. Ma este...

A homlokát ráncolva megállt.

– Mac? – mondta halkan.

Mellette a haverja kissé arrébb húzódott, így mindkettőjüknek bőven volt helyük, hogy előhúzzák a derekuknál a derékszíjukba dugott fegyvereiket.

– Igen. Elég üresnek tűnik, nem?

– A francba! – káromkodott Colin halkan. – Be kell jutnom oda, Mac! Ha Sophie vár...

A mondata vége elveszett, ahogy a világ felrobbant körülöttük. Mindenfelé szétszállt az égő törmelék, repeszként repülve a levegőben, majd landolva a kereskedők asztalain, újabb tüzeket gyújtva az ott kirakott áruk között. A kis kávézóból lángok lövelltek ki, amelyek a július 4-i római gyertyára (egyfajta tűzijáték) emlékeztettek.

És a sikolyok. Az emberek szinte észvesztve rohangáltak a téren, mint flippergolyók a játékgépben, csak azt tudták, hogy menekülniük kell, de azt nem, hogy merre induljanak. Mások az égő épületből, a felgyújtott árusítóasztalok mellől menekültek, némelyikük lángolva, másokat a kétségbeesetten segíteni próbáló barátok üldöztek.

– Tűnjünk innen el, haver! – ragadta meg Mac Colin karját, és visszarángatta arrafelé, amerről jöttek.

A férfi hagyta, hogy néhány lábnyit elráncigálja, hitetlenkedve bámult, mielőtt a valóság rázúdult volna.

– Sophie! – üvöltötte. Kirántotta a karját Mac kezéből, és az égő épület felé rohant, átugorva a földön fekvő sérült embereket, akiknek az arca és a végtagjai véresek voltak, és testüket borító ruhájukból csak megfeketedett foszlányok maradtak.

– Sophie! – kiáltotta újra, és már érezte a lángok forróságát, amikor harminc méternyire megközelítette a kávézót, és izzadság csorgott az arcáról.

– Murphy! – Mac hangja közvetlenül mögüle hallatszott, és a parancs csattanása lelassította Colin fejvesztett rohanását, de nem állította meg. Nem, amikor a nő, akit szeretett – ó, Jézusom, szerette őt. Colin a térdére hajolt, a mellkasában olyan nagy fájdalmat érzett, hogy azt hitte, belehal. Az arcát a tűz felé emelte, és tudta, hogy senki sem él odabent. Vajon ő is bent volt? Előtte érkezett, mint eddig mindig?

– Elmegyünk! – Mac hangja kemény volt, nem volt helye vitának, érveknek. Megragadta Colint a tarkójánál fogva, lehajolt, hogy a fülébe beszéljen. – Sajnálom, haver, de elmegyünk! Most azonnal!

Felrántotta Colint, és nyers erővel megfordította, hogy csatlakozzanak a térről kiáramló többi emberhez. Átkarolta Colin vállát, és magával húzta, csak egy újabb sétáló sebesültje volt annak, ami bizonyára valami drogkartell bosszúja volt, egy merénylet valaki ellen, vagy egy üzenet valaki számára, és kit érdekelt, hány ártatlan civil halt meg közben?

Sophie! Colin megvetette a lábát.

– Meg kell néznem, Mac! Tudnom kell...

– Semmit sem kell tenned, csak továbbmenned! Majd később felhívod, megnézed, jól van-e, és elmondod neki azokat a kedves, déli dolgokat! De most elmegyünk!

Colin folytatta a lépkedést, egyik lábát a másik elé téve, Mac jelenléte volt az egyetlen dolog, ami mozgásban tartotta. Végül egy másik utcához értek, egy keskeny sikátorhoz, amely ki tudja, hová vezetett. De sötét volt és hűvös, üdvözlendő felüdülés a mögöttük lévő nyomasztó hőségtől. Mac már belökte volna a biztonságába, de Colin az utolsó pillanatban megfordult, és nézte a lángokat, látta, hogy valaki kitántorog az épületből, egy fekete alak, aki sikoltozva üvöltött, amikor a mentők a segítségére siettek. Megállt és oda bámult. Sophie volt az? Valahol a lángoló roncsok között várta, hogy megmentse, várta, hogy...

 

* * * *

 

Megcsörrent a telefon, kizökkentve ezzel Colint az évek óta nem látott rémálomból. Egyik kezével végigtörölte az arcát, azt is elöntötte az izzadság, akárcsak a többi testrészét. Elfintorodott, félrelökte a nedves takarót, és anyaszült meztelenül kimászott az ágyból. És az az átkozott telefon egyfolytában csörgött. Ki a fene hívja ilyen korán? Bement a fürdőszobába, vizet fröcskölt az arcára, próbált felébredni, hallgatta a telefoncsörgést, és a csörgések között...

– Bassza meg! – Mély átéléssel köpte ki a mondatot. Art Collardnak az az átkozott kutyája megint ugatott. Ez megőrjítette a szomszédokat, valószínűleg ezért csörgött a telefonja. Art időnként lement a városba, és a kutya nem szerette, ha egyedül hagyják. És valahányszor ez megtörtént, a telefonja megállás nélkül csörgött a panaszoktól.

Ó, igen, asszonyom, uram! Azonnal intézkedem! Vágjuk el a kutya torkát, és grillezzük meg vacsorára, mit szól hozzá? Akkor nincs több ugatás, mi?

Colin önkéntelenül is elmosolyodott, elképzelve, milyen képet vágnának a szomszédok, ha valóban ezt mondaná bármelyiküknek is. Mindegyiküknek volt saját kutyája. Itt fent mindenkinek volt. De valahogy az egyetlen ugatás, ami valaha is zavart bárkit is, az Art nagy bolhafészek kutyája volt. Bár Colinnak el kellett ismernie, hogy az öreg John Henry mély bömbölése tényleg úgy hangzott, mint a végzet hangja.

A nappaliban bukkant a székre hajított kabátjára, és előkotorta a zsebéből a mobiltelefonját, amit épp azelőtt vett fel, hogy bekapcsolt volna a hangposta.

– Murphy – dörmögte, és ránézett az asztalon heverő órájára. Oké, végül is nem volt már olyan korán.

– Jó napot neked is, Murphy!

Elhúzta a telefont a fülétől, és ellenőrizte a hívásazonosítót. Cynthia Leighton. Tökéletes.

– Mit akarsz, Leighton?

– Te jó ég, de rosszkedvű vagy! Arra gondoltam, hogy talán szeretnél segíteni nyomozni néhány gyilkossági ügyben itt a környéken, seriff!

– Nem én vagyok az átkozott seriff, és amúgy is, mi szükséged van rám? Biztos vagyok benne, hogy az összes szupervámpírod remekül megbirkózik vele!

– Ne duzzogj már, Murphy!

– Fogalmam sincs...

– Átmegyek, úgyhogy vegyél fel valami ruhát!

– Ne... – De már le is tette. – A kurva életbe! – káromkodott hangosan, az utolsó pillanatban fogva vissza magát, hogy a falhoz ne vágja az átkozott telefont. Szép telefon volt, és különben is, az ilyesmit csak nyűg volt kicserélni.

A telefont az órája mellé helyezte a pultra, és csípőre tett kézzel nézett szét maga körül a házában. Rengeteg munkát fektetett ebbe a házba. A levegőben még mindig érezte azt a friss faillatot, ami azóta érződik, amióta alig egy hónapja beszerelte az új konyhaszekrényeket. Igaz, még sok mindent meg kell majd csinálnia, de haladt a dolog. Szeretett itt lenni. Itt is akart maradni. Ami azt jelentette, hogy valószínűleg együtt kell játszania azzal az átkozott Leightonnal, és mindent meg kell tennie, hogy megoldja ezeket a gyilkosságokat. Nem mintha nem akarta volna megtalálni azt, aki ezt tette Marcóval, és megfizettetni vele. Csak nem úgy akarta ezt tenni, hogy közben vámpírok leselkednek a válla fölött.

Vagy talán csak egy bizonyos vámpírt akart elkerülni. Aki gömbölyded csomagolásban, nagy barna szemekkel érkezett.

Igen, határozottan el kellene kerülnie az átkozott elvegyülést, amíg ez az egész le nem zárul.

– Gyáva! – motyogta.

– Átkozottul igaz! – válaszolt saját vádjára, és indult zuhanyozni.

 

* * * *

 

Colin áthúzott a fején egy fekete pólót, hátrasimította vizes haját, és megragadott egy törölközőt, amikor a víz a hátára csöpögött. Mondta magának, hogy le kéne már vágatnia a haját, de már hozzászokott, hogy hosszabban hordja, különösen az utolsó éveiben a tengerészgyalogságnál, amikor többször állomásozott külföldön, és olyan helyeken, ahol egy rövid hajú, csupasz arcú férfi kitűnt. A szakállt leborotválta, amint hazajött, de a haj kényelmes volt.

Az ajtón felhangzó kopogás elterelte a gondolatait a hajáról. Hála az égnek! Lehet, hogy már túl régóta ragadt idefent az erdőben, ha már csak erről tud gondolkodni.

Beletűrte a pólót a nadrágjába, a bakancsa keményen dobbant a keményfapadlón, ahogy odalépett a bejárati ajtóhoz. Meglátta odakint a fekete terepjárót, és kinyitotta az ajtót.

– Leighton – mondta, és átnézett a nő válla fölött, ahol egy nagydarab fekete fickó nézett vissza rá felmérő pillantással. – Ki ez az izomagy? – kérdezte.

– Robbie Shields, bemutatom Colin Murphyt – mondta röviden a nő, és benyomult a házába. Úgy látszik, már nem aggódott a külsőségek miatt, most, hogy a kibaszott vámpír férje küldött mellé valakit testőrnek. – Sok közös van bennetek – tette hozzá.

– Hogyhogy? – kérdezte Colin, szemügyre véve a testőrt. Robbie egy-két centivel alacsonyabb volt Colinnál, de ezt pótolta puszta izomtömeggel. A fickónak jól kigyúrt izmai voltak.

Leighton anélkül szólalt meg, hogy megfordult volna, túlságosan lefoglalta a házának fürkészése. – Különleges erők, bla, bla, meg minden szarság! Robbie Zöldsapkás volt. Robbie a Zöldsapkás.

Colin hosszan felmérő pillantást vetett harcostársára, és intett neki, hogy lépjen be. – Zöldsapkások?

– Igen, haver – mondta Robbie. Két lépést tett befelé, és kezet fogtak.

– Sok Zöldsapkással dolgoztam együtt a szolgálati időm alatt. Jó emberek!

– Az élen járnak – mondta Robbie széles vigyorral. – Valakinek meg kell tisztítania előttetek, tengerészgyalogos puncik előtt a terepet.

– Hát nem szép? – Mindketten Leighton felé fordultak, aki savanyúan nézett rájuk. – Összefogni a golyóink miatt? – kérdezte édesen.

– Ne is törődj vele! – mondta Robbie. – Csak dühös, mert a nagy ember nem hagyja, hogy kóboroljon és megölesse magát!

– Ugyan már! – vágott vissza a nő. – Rengeteg órám van a terepen, ha rendőrségi munkáról van szó.

– Tényleg? Felolvasod a vámpírgyilkosodnak a Mirandát? – kérdezte Colin. – Mert én nem terveztem!

Cyn rákacsintott a férfira.

– Tudtam, hogy okkal kedvellek, Murphy!

– Szóval, miért léptél ki a rendőrségtől?

– Rám gugliztál. Meghatódtam – mondta szórakozottan, miközben a konyhába sétált, és körülnézett. – A rendőri munka túlságosan is fiúklub, minden esélyegyenlőségi baromság ellenére. A magánnyomozói munka jobban megfelelt nekem, hagyott egyedül dolgozni. Nem igazán vagyok nagy csapatjátékos.

– Ne viccelj! – mormolta Robbie.

– Viselkedj, Robbie, különben beárullak Irinának – mondta Leighton visszatérve a nappaliba.

– Mintha ez működne! Irina mélyen együttérzett velem, amikor hallott erről a megbízatásról.

Leighton elvigyorodott, és nem túl finoman karon ütötte a férfit.

Colin elfintorodott. – Ha már a jobbik felekről beszélünk, Leighton, Raphael a férjed?

A nő mosolya eltűnt. – Szigorúan véve ő a párom. Ez olyan vámpíros dolog. Olyasmi, mint egy férj. Legalábbis olyan főnökösködő. De én szeretek úgy gondolni rá, mint a pasimra. Ez aranyosabban hangzik.

A mosolya teljes erővel visszatért, de Robbie hirtelen fuldokolni kezdett, amit köhögéssel leplezett, ezért Leighton segítőkészen veregette a hátát. Colin úgy gondolta, szegény Robbie-nak rengeteg zúzódása lesz a mai testőri munkája után. Azt is észrevette, hogy Leighton lecserélte az ujján lévő drága gyémántgyűrűt egy egyszerű platinagyűrűre. Talán mégiscsak volt némi tereptapasztalata.

– Különben is – folytatta a lány összedörzsölve a kezét, amit aztán a csípőjére tett – Szeretem, ha az illető első benyomása rólam van, nem róla. Szóval... Azon gondolkodtam, hogyan tudná valaki – mármint egy ember – kideríteni, hol lakik Marco és a többiek. Nem igazán hirdették ki a tartózkodási helyüket, és ti eléggé szétszóródva éltek itt. Nem úgy van, hogy valaki csak úgy végigkocsikázik az utcákon, amíg nem talál egy házat. A legtöbb helyet még a főútról sem lehet látni, és az utak fele a semmibe vezet.

– Igen, Coop csak egy a sok nem bejegyzett város közül itt fent. Pár ezer ember van itt szétszórva pár százezer négyzetkilométeres területen. De Washington államban nyilvánosak az ingatlan nyilvántartások. Bárki, akinek van internet hozzáférése, vagy sok szabadideje, kedvére keresgélhet.

Leighton bólintott.

– De ott csak a tulajdonosról szerezhetne információt, nem pedig arról, hogy valójában ki lakik ott. Ráadásul – és bízom benne, hogy ezt diszkréten kezeled, Murphy – a legtöbb vámpír álnéven, vagy akár több különböző álnév alatt birtokolja az ingatlanát. Ha az ember több száz évig él, néha szükséges úgy tenni, mintha az ingatlant eladták volna, vagy a tulajdonos meghalt, és az örökösök vették át, vagy bármi más. Ha más nem is, ezek a mostani gyilkosságok bizonyítják az efféle trükkök bölcsességét.

– Ezt én is látom – értett egyet Colin. – De ha a tulajdoni lapokat félredobjuk, akkor mondanom sem kell, ez azt jelenti, hogy valószínűleg van valahol egy tégla.

– Igen, tudom. Raphaelnek van is valakije, aki ennek a nyomába eredt.

– És megosztod vele, amit találsz – mondta Colin, és kifejezéstelen pillantást vetett rá.

– Meg fogjuk osztani – biztosította a lány. – Raphael sem rajong a Mirandáért.

– Nem mondhatnám, hogy hibáztatom érte. Legalábbis nem ebben az esetben. Egyébként – folytatta Colin –, Loren átadott egy listát a Marco és Preston lakásából hiányzó dolgokról. Főleg elektronikai cikkek. Jeremy azt mondja, hogy tőlük semmit sem vittek el, de szerintem azért, mert mindent szétvertek, miközben őt keresték, aztán túl késő lett, és elmenekültek, még mielőtt lement volna a nap. Nem hiszem, hogy sokkal korábban mentek volna el, mint hogy felbukkantam.

– Zálogházak? – kérdezte Leighton.

– Itt a városban nincsenek, de kiadtam a városban a riasztást. Néhány fickó az ottani rendőrőrsön egykori katona. Néha összejövünk, pókerezünk, és a régi időkről beszélgetünk.

– Látod? Erről beszélek! Engem soha senki sem hív meg pókerezni! – sóhajtotta.

– Ó – mormolta Robbie együttérzően. – Majd meghívunk a meccsünkre, ugye, Murphy?

– Attól függ – mondta Colin elgondolkodva. – Vajon csal?

Leighton elvigyorodott. – Csak akkor, ha muszáj!

– Benne vagy!

– Mi a helyzet a gyűlöletcsoportokkal? – kérdezte Leighton, felvéve az előző beszélgetés fonalát. – Vannak errefelé helyi nácik?

– Arra gondolsz, hogy talán a vámpírokat is felvették az alsóbbrendű emberek listájukra – jegyezte meg Colin. – Ez bizony lehetséges. Többnyire az államhatáron túl vannak, de elég közel vagyunk ahhoz, hogy akadjon néhány kiugró.

Odasétált, felvette a Sigjét, ellenőrizte a tárat és a závárzatot, mielőtt az övére csattintotta volna.

– Menjünk, beszéljünk néhány emberrel, rendben?

 

* * * *

 

Colin Tahoe-jával mentek. Elég ismerős jármű volt ahhoz, hogy a meglátogatni készült férfi ne tűnjön el a látványától. Coop’sban mindenki tudta, hogy a városban nagyobb létszámú vámpír él. Ha valaki, akinek köze volt ezekhez a gyilkosságokhoz, meglátta volna Leighton nagy, fekete terepjáróját megállni, vagy bemenekült volna az erdőbe, vagy lövöldözni kezdett volna. Így vagy úgy, Colin nem kapná meg a keresett válaszokat.

Hugh Pulaski háza olyan erősen el volt torlaszolva, hogy alig tudtak átmanőverezni a sok kapu között, amelyeket a másfél mérföld hosszú magánútja mentén állított fel a forgalom elzárására. Egyik kapu sem volt bezárva. Ez eléggé értelmetlen is lett volna, hiszen egy elszánt látogató egyszerűen csak körbesétálhatta. De kellemetlenséget jelentettek, mivel a sofőrnek – vagy ha volt utasa, akkor az utasnak – minden kapunál ki kellett szállnia a járműből, és találnia kellett valamit, amivel kitámaszthatja a kaput, mivel azok rugósak voltak, hogy automatikusan becsukódjanak. Hugh szerette volna, ha az emberek azt hiszik, hogy mozgásérzékelők és kamerák is vannak mindenhol. De Colinnak első kézből volt tudomása az efféle eszközökről, és egészen biztos volt benne, hogy ezek csak Hugh túlélési fantáziájában léteztek.

– Nem úgy tűnik, mintha bárki is lenne otthon – jegyezte meg Robbie a hátsó ülésről. Ő volt az, aki mind a négy kapunál kiszállt, és mindegyik után arra panaszkodott, hogy úgy érezte, mintha egy céltáblát festettek volna a hátára.

– Itthon van – mondta Colin, és az oldalt álló, ütött-kopott, öreg pickup felé rántotta a fejét.

– Az? – mondta Leighton hitetlenkedve. – Azt hittem, ti jó öregfiúk vigyáztok a teherautótokra.

– Így is van – értett egyet Colin, és megállt a pickup mellett. – De Hugh nem éppen egy jó öregfiú. Ő egy vagyonkezelői gyermek – vagy most már öregember –, aki a Harvardon szerzett diplomát kémiából. Talán azon tűnődsz, hogy egy újabb Ted Kaczynskival kerültünk-e szembe, de nem hiszem, hogy Hugh a legjobbak között végzett volna a generációjában.

– Akkor miért vagyunk itt?

– Hugh önmagában nem jelent veszélyt, de csatlakozott a fehér felsőbbrendűségi mozgalomhoz. Többnyire a peremvidéken lebeg. Bármi más túl nagy erőfeszítésébe kerülne. Viszont ha történik valami, akkor valószínűleg tud róla.

– Gondolod, hogy hajlandó lesz beszélni velünk? – kérdezte Leighton, miközben kiszállt a terepjáróból.

– Szerintem alig várja – válaszolta Colin, állával a ház irányába mutatva, ahonnan már hallatszott a zárak nyitásának zörgése. Ahogy közelebb értek, a nehéz ajtó befelé nyílva kitárult, és egy sovány alak jelent meg khakiben és flanelingben, mindkettő vadonatúj és túl nagy volt rajta. De ami Colin figyelmét megragadta, az nem az erdészek ruházatának Hugh-féle változata volt, hanem a sörétes puska, amely egyenesen hármójukra irányult a szúnyoghálós ajtón keresztül.

Leighton megtorpant, és Robbie-ra vicsorgott, amikor az elé lépett, és a puska és az elsődleges célpontja közé állt, ahogyan azt kellett is tennie.

– Tedd le azt az átkozott fegyvert, Hugh! – mondta Colin, megengedve, hogy látszódjon a türelmetlensége, bár a keze a jobb csípőjén lévő Sig Sauer .9 mm-esre vándorolt.

– Mit keresel itt, Murphy? És ki a fenék ezek?

– Tedd le a fegyvert! – ismételte meg Colin. – És akkor beszélgetünk.

Hugh lejjebb eresztette a fegyvert, de nem tette le. Leightonra és Robbie-ra bámulva kinyomta az ajtót, és kilépett a házából, lejött a két lépcsőfokon a talajig, ami még mindig több lábnyi távolságot hagyott közte és a látogatói között.

– Nem akarom, hogy ezek az emberek a házamban legyenek! – mondta, és kiköpött oldalra.

– Összetörtem – mormolta Leighton, miközben kilépett Robbie mögül. Közelebb lépett volna Hugh-hoz, de a testőr figyelmeztetően megérintette a karját. A nő elfintorodott, de megfogadta a tanácsát.

Hugh, abból a távolságból, ahol volt, nem hallhatta, hogy mit mondott, de azért összeszűkült szemekkel meredt a nőre, mielőtt Colinhoz fordult volna.

– Ismét megkérdezem, Murphy, mit akarsz?

Colin szemügyre vette a másik férfit. Hugh többnyire csak pózolt és blöffölt, úgy tett, mintha valami túlélő lenne, aki itt él az erdőben a rozoga teherautójával. Az igazság az volt, hogy az úgynevezett rusztikus faháza minden kényelemmel el volt látva, amit a modern élet kínálhatott, és a vagyonkezelői csekkek csak úgy érkeztek.

– Hallottál a gyilkosságokról – Colin ezt kijelentésnek szánta, nem kérdésnek.

– Hát persze – válaszolta Hugh, és egy kicsit kidüllesztette a mellkasát. – Jó, hogy megszabadultunk az ócska szeméttől, ha engem kérdezel!

Leightonnak ez nem tetszett. Megmerevedett, egyik kezével félretolta a kabátját, hogy tisztán hozzáférjen a saját fegyveréhez. Colin békítő mozdulattal, alacsonyan és nyíltan feléje nyújtotta a kezét.

– Miért mondasz ilyesmit? – kérdezte Pulaskit. – Mit vétett neked Marco vagy Preston?

– Bassza meg! – mondta az öregember lassan és vontatottan. – Vámpírok, nem igaz? Természetellenesek! Még Isten jó napfénye alatt sem tudnak járni!

– Sokat napozik, Mr. Pulaski? – kérdezte Leighton, végigmérve a férfit tetőtől talpig. – Nekem egy kicsit sápadtnak tűnik.

– Azért, mert fehér ember vagyok, kisasszony. Nem olyan, mint az a gorilla, aki mögött ott bujkál!

– Elég volt, Hugh! – csattant fel Colin. – Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunkat nagyon lenyűgözött a szaros hozzáállásod, és hogy milyen kemény fickó vagy. Most pedig válaszolj néhány kérdésre, és máris elmegyünk!

– Akkor kérdezz! Nem tudok elég hamar megszabadulni tőled!

Leighton elfordította a fejét, hogy egy undorodó pillantást villantson Colinra. Az csak megvonta a vállát, és visszafordult Pulaskihoz.

– Az a hír járja, hogy ismered az errefelé működő fehér fajgyűlölő csoportokat – mondta.

– Persze – mondta Pulaski ismét. – Nincs sok minden, amiről ne tudnék!

– Tudod, hogy van-e valami közük ezekhez a gyilkosságokhoz?

– Mintha elmondanám, ha igen?

– Nos, majd én elmondom Önnek, Mr Pulaski! – csattant fel hirtelen Leighton. – Ez egy gyilkossági nyomozás! Lehet, hogy nem kedveli a vámpírokat, de vannak jogaik, akár tetszik, akár nem! És ha tud valamit arról, hogy mi történt ott, és nem mondja el nekünk, azt utólagos bűnpártolásnak hívják... vagy talán már előtte is részt vett benne egy kicsit? Talán Murphynek bilincset kellene csattintania a sovány, fehér csuklójára, és bevinnie a városba. Nem tart sokáig, amíg megérkeznek a megyei fiúk, és letartóztatják. Persze – mondta a lány a férfit utánozva –, ...egy napnál egy kicsit tovább is beletelhet, nem gondolja? Lehet, hogy időközben besötétedik, és nem hiszem, hogy az a börtön, amit Murphy irodájában láttam, sokat segítene a vámpírok távoltartásában. Mit gondolsz, Robbie?

– Nehéz megmondani, Miss Cynthia – mondta vontatottan Robbie. – De ezek a vámpírok pokolian erősek. Láttam már őket, ahogy vasrudakat szakítanak ki a falból. A pokolba is, valószínűleg nem fognak bajlódni a rácsokkal sem. Nagy eséllyel csak áttörik a falakat. – Elhallgatott, mintha elgondolkodott volna. – Igen, minden bizonnyal ezt tennék.

– Szóval, mi lesz, Mr. Pulaski? Válaszolna nekünk néhány kérdésre? Vagy inkább megvárná a sötétedést? – A nő lustán, önelégült mosollyal nézte a férfit. – Személy szerint remélem, hogy várni fog!

Pulaski gyűlölettel teli pillantást vetett a nőre, de előtte még Colin észrevette a félelem felvillanását az arcán.

– Csak mondd el, amit tudsz, Hugh! – mondta Colin türelmesen. – Négyünk között fog maradni!

Hugh tekintete Colinra, majd Leightonra és ismét vissza Colinra esett. Hátralépett egy lépést, és eltávolodott Leightontól, ujjai megfeszültek az oldalánál tartott fegyveren. Robbie is látta ezt.

– Cyn! – mondta élesen, megérintette a karját, és ismét elé lépett.

A testőr reakciója tetszett Hugh-nak, és ravasz mosoly ült ki az arcára, amikor visszanézett Colinra. – Akik ezt csinálják, nem idevalósiak – mondta hirtelen. – Kívülállók rontanak be és veszik át a hatalmat, mintha ide tartoznának. Félrelöknek minket, akik egész életünkben itt éltünk, mintha semmit sem jelentenénk. Sok pénzt és fegyvert hoztak, mindenféle felszerelést és olyan szarságokat, amiket még sosem láttam.

– Nem ismertél fel senkit? Miért választanák Cooper’s Restet, ha nem idevalósiak?

– Nem árulnám el, ha ismerném is őket. De nem ismerem. És hogy miért pont Coop’s? A pokolba is, Murphy, azért, mert ideköltöztek azok az átkozott vámpírok a nagy, puccos házukba, és velük a kibaszott puccos kurváik is! – Leightonra nézett, amikor az utolsó szavakat mondta, és gúnyosan végigmérte. – Legyen óvatos, kisasszony! – mondta. – Egy olyan szép nővel, mint Ön, aki kurválkodik, azok az igaz emberek azt tehetik, amit Mariane-nel is tettek. Ha egy nő elviseli egy vámpírtól, szinte bárkitől elviseli!

Leighton még csak meg sem rezzent. Csak belenézett az öreg Hugh szemébe, és kivillantotta a fogait, a szeme hideg és kifejezéstelen lett. Colin már sok arcon látta ezt a tekintetet, de soha egy nőén.

Mivel nem bízott abban, hogy mi következhet, azt mondta: – Rendben, elmegyünk innen. Vigyázz, hogy kivel találkozgatsz, Hugh! Ez rosszul fog elsülni mindenki számára, akinek köze van ahhoz, ami ott történt.

Robbie már a terepjáróhoz siettette Leightont, kinyitotta a hátsó ülés ajtaját, és befelé tolta. Becsapta az ajtót, és megvárta, amíg Colin a volán mögé ül, mielőtt eltette volna a fegyverét, és maga is beült a járműbe.

– Tűnjünk innen a picsába! – vicsorogta.

Colin kitolatott a Hugh háza előtti tisztásról, mivel nem akarta levenni a szemét az öregemberről, amíg nem távolodtak el valamennyire. Amint kiért a keskeny magánútra, lehátrált annyira az útról, hogy legyen némi helye megfordulni, aztán elindult az országút felé.

– Szóval, honnan tudott ez a fehér fickó itt az isten háta mögött Mariane-ről? – kérdezte Leighton. A hátsó ülés szélére csúszott, és előrehajolt a két első ülés közé.

– Ez egy kisváros – mondta Colin, miközben ráfordult Hugh kocsifelhajtójáról az autópályára. – Mindenki órákon belül mindent tudott a Mariane és Jeremy elleni támadásról. Talán nem minden apró részletet, de nagyjából tudták, hogy mi történt, és kik voltak benne. Ami talán furcsább, hogy Hugh még csak meg sem rezzent, amikor Marcót és Prestont említettem. Ő már tudta, hogy meghaltak, de én tegnapig egyáltalán nem tudtam róla, amíg el nem mondtad, én pedig senki másnak nem mondtam el. Lehet, hogy nincs közvetlen köze ezekhez a bűncselekményekhez, de tudja, hogy mit csinálnak. Talán – valószínűleg – csak ül egy asztalnál az árnyékban, és hallgatózik.

A nő elkeseredett hangot adott ki, és hátralökte magát a mögötte lévő ülésnek. – Szóval, fehér fajgyűlölők tevékenykednek a hátsó udvarodban. De mi a fene köze van ennek ahhoz, ami Vancouverben történt?

– Mi történt Vancouverben?

Leighton csak ránézett.

– Ugyan már, Leighton! – mondta, ránézve a visszapillantó tükörből. – Ha együtt akarsz működni velem, az kétirányú utca. Mi történt Vancouverben?

A nő pillantása találkozott a férfi tekintetével a tükörben.

– A barátnőd, Sophia nem mondta el?

Colin hidegen nézett vissza rá.

– Ő nem a barátnőm! – mondta kifejezéstelenül. – És te kitérsz a kérdés elől!

Leighton megvonta a vállát, és kinyújtotta a lábát, mielőtt válaszolt volna. – Még három vámpírt megöltek – mondta. – Ezért van itt Sophia. Úgy gondolja, és hajlamos vagyok egyetérteni vele, hogy bárki is ölte meg a vámpírokat odafent, úgy döntött, hogy dél felé terjeszti a szórakozását.

– A francba!

– Ez még csak nem is fedi a lényeget! Te még sosem láttad, mi történik, ha egy vámpír igazán felhúzza magát, Colin. De igen! Nem hisznek az esküdtszék előtti tárgyalásban, és nem adnak második esélyt. Ezeknek a gyilkosoknak, bárkik is legyenek, abban a pillanatban megpecsételődött a sorsuk, amikor úgy döntöttek, hogy átlépnek Raphael területére. Ez nem lesz szép, akárhogy is nézzük.

– Igen? Nos, elmondom, hogy én hogy látom ezt, Leighton! Láttam, mit tettek Mariane-nel! Szóval, amíg csak véreznek azok az állatok, akik ezt tették, addig azt mondom, kezdődjön a vérontás!