Prológus -1. - 2. - 3. Fejezet

 

 

 

Prológus

Fordította: Szilvi

 

Malibu, Kalifornia

 

Raphael csapdába esve fuldoklott a fájdalom és a veszteség örvényében... oly sok veszteség, ami magába szippantotta őt, jeges szilánkokként kavarogva, és borotvaéles pengeként hasítva a lelkébe. Dühöngött a kötelékek ellen, amelyek rabul ejtették ebben a rémálomban, miközben az édes Cynje sírt, könnyei melegen hullottak a mellkasának bőrére, széttépve azt, ami még maradt a szívéből. A könyörtelen nap alvásra kényszerítette, miközben hangtalanul üvöltött, halott gyermekei hangja bosszút követelt az elpusztítóikon.

Öt évszázados és a világ legerősebb vámpírja... és mégis csak várakozni tudott.

Teltek az órák, majd a percek.

A nap még mindig egy olvadt folt volt a horizonton, amikor Raphael széttépte a napfény láncát, amely fogva tartotta eddig. Felült, karjaival körbeölelte Cynt, magához szorítva az ölébe húzta, és értelmetlen, megnyugtató szavakat mormolt. A vámpírjai felé nyúlt, azok felé, akik még aludtak, és azok felé is, akik épp most ébredeztek, de különösen Duncan felé, aki elég közel volt, és elég erős volt ahhoz, hogy megérezze Raphael rémálmának harapós élét. Egy rémálom, amely túlságosan is valóságos volt.

Cyn hirtelen felemelte a fejét, hogy a lámpafényben tanulmányozza a férfit, a szeme vörös és duzzadt volt, szép arcát könnyek csíkozták. Lecsókolta őket, tudván, hogy az ő arca is vértől nedves.

– Mi volt ez? – követelte a lány. – Fájdalmaid voltak, Raphael! Vérzel!

– Könnyek, lubimaya, csak könnyek. Meghalt két emberem, ellopták az életüket...

A szoba túlsó végében megcsörrent a mobiltelefonja. Cyn összerezzent, megfordult a férfi karjában, és úgy bámulta a tolakodó készüléket, mintha még sosem látta volna.

– Ki? – kérdezte félve.

– Ez Duncan lesz – mondta megnyugtatóan. – Beszélnem kell vele. Gyere! – A férfi felállt, még mindig szorosan átölelve a nőt, érezte, hogy félti őt, meg akarta nyugtatni, de ugyanakkor neki is szüksége volt arra a kényelemre, hogy Cyn az oldalához simul, a szíve erősen és biztosan dobog... és él.

Gyorsan átlépkedett a szobán, egyik karjával még mindig Cynt tartva, és a harmadik csörgésnél felvette a telefont.

– Duncan! Marco és Preston meghaltak. Lépj kapcsolatba a seattle-i fészekkel, és mondd meg nekik, hogy jövünk!

Első fejezet

 Fordította: Szilvi

Seattle-től északra, Washington

 

Colin Murphy visszaváltott, amikor bekanyarodott a keskeny felhajtóra. Néhány éve új kavicsot raktak ide, de az esőzések mostanra nagy részét elmosták, és akkora kátyúkat hagytak maguk után, hogy kisebb állatok is el tudtak volna bújni benne. A terepjáró erősen oldalra billent, és ő megmarkolta a kormányt, a kerekek megcsúsztak az egyenetlen felületen, mielőtt a nehéz jármű beásta magát, és előre kanyarodott. Mondjanak bármit is az amerikai gyártmányú autókról, gondolta magában, de senki sem készített jobb terepjárót. Szeretetteljesen megveregette a műszerfalat, miközben előrehajolt, és hunyorogva próbált keresztüllátni az esőverte szélvédőn.

Lillian Fremont telefonált, hogy lövéseket hallott errefelé. Colin valójában nem rendőr volt – inkább egy túlképzett magánbiztonsági ember –, de Cooper’s Rest jószándékú emberei azért fizettek neki, hogy foglalkozzon az ehhez hasonló esetekkel, így hát felöltözött, és elindult. Bár nem igazán tudta, mire számítson. Mrs. Fremont hajthatatlan volt azzal kapcsolatban, amit hallott, de az asszony több mint kilencvenéves volt, és a háza jó két mérföldre volt innen. Igaz, a hangok furcsa dolgok voltak, és mivel a nő az erdős völgy túloldalán tartózkodott, könnyen lehet, hogy ott is elég jól hallotta. Különösen, ha igaz volt, amit mondott neki.

Persze a tapasztalatai szerint a legtöbb ember nem tudta, milyen a valódi lövések hangja, azt várták, hogy olyan, mint amit a filmekben és a tévében hallottak. De ez nem egy nagyváros volt. Itt a legtöbb embernek volt saját fegyvere, és első kézből ismerte a lövöldözést.

És a sikolyok nagyjából mindenhol ugyanúgy hangzottak.

Jeremy háza került a látóterébe, egy újabb, egyemeletes farmház, magas mennyezettel és tűzálló zsindelytetővel. A redőnyök le voltak húzva a néhány ablak előtt, de az várható is volt. Végül is Jeremy vámpír volt, így a napfény aligha volt prioritás. Másrészt Jeremy párja, Mariane ember volt, és Colin elég gyakran látta őt napközben a városban, hogy tudja, nem mindig aludta át a nappalokat a szeretője mellett.

Colin megállt a ház előtt, pillantásával a környéket fürkészte, miközben ujjai automatikusan lekapcsolták a gyújtást. Rossz előérzete támadt. És ha valamit megtanult a tizenkét év alatt, amit a Navy SEAL-nél töltött, az az volt, hogy bízzon az érzéseiben. Különösen a rosszakban.

Halkan kinyitotta az ajtaját, és kilépett, egy pillanatig teljesen mozdulatlanul állt, hogy hallgatózzon. Nem hallott semmilyen hangot. Egyáltalán semmit, kivéve az állandóan zuhogó eső dobolását.

Elhátrált a járműve hátsó ülése felé, tekintetét nem vette le az előtte álló csendes házról. Előkapta a Sig Sauer P228-asát a jobb csípőjén lévő tokból, és kivette a tárat, csak annyi időre engedte le a tekintetét, hogy alaposan ellenőrizze, mielőtt a hosszú gyakorlás könnyedségével visszacsapta volna a tárat. Elhúzta a Tahoe hátsó ajtaját, behajolt a raktérbe, és elővett egy Benelli M4 S90 puskát, egy harci puskát, amelyet emberölésre terveztek. Vagy vámpírokéra.

Colin visszahúzta a raktérajtót, és egész testével nekitámaszkodott, így az tompa kattanással csukódott be. És még mindig nem érkezett egy hang sem a házból.

Ez nem tetszett neki. Egyáltalán nem tetszett. Már majdnem napnyugta lehetett. A vastag felhőtakaró miatt néha nehéz volt megmondani, és ma reggel nem igazán ellenőrizte a Farmerek Kalendáriumát, hogy megtudja a naplemente pontos időpontját. De közel kellett lennie, és pokolian biztos volt benne, hogy nem akart Jeremy háza körül szaglászni, amikor a vámpír éhesen felébred éjszakára, és valószínűleg dühösen, ha ott találja Colint hívatlanul az épület körül ólálkodni.

De nem is tudott elsétálni. Nem azok után a sikolyok után, amiket Mrs. Fremont jelentett.

Colin megcsóválta a fejét, felkapta a puskát, majd megkerülve a kocsiját, elkezdte leellenőrizni a ház bal oldalát. Mivel semmi rendellenességet nem talált, átment jobbra, és átmanőverezett a sűrű fák között a hátsó részhez. Megjelent előtte a ház hátsó része, és megfeszültek a hasizmai, ahogy az adrenalin elöntötte a szervezetét.

A francba, ha Mrs. Fremontnak nem volt igaza!

A hátsó ajtó – már ami maradt belőle –, tárva-nyitva állt, és úgy nézett ki, mintha valaki fejszével esett volna neki. Nem létezett rá más magyarázat. Nehéz, tömör anyagból készült, még csak díszablak sincs rajta – vagy volt. Nem maradt más belőle, csak forgácsok és fadarabok, amelyek ferdén lógtak a nehéz zsanérokról. Jeremy komolyan vette a biztonságát; ahogy az összes vámpír is így tett. Az a valaki más is tudta ezt, és felkészülten jött. De bárki is volt az, Colin biztos volt benne, hogy már régen elment. A házból egy hang sem hallatszott.

Ennek ellenére óvatosan közeledett, a ház hátsó fala mentén haladt, jóval a magasan lévő, keskeny ablakok alatt. Amikor odaért a fából készült tornáchoz, kidugta a fejét, hogy egy gyors pillantást vessen befelé a szeme sarkából, mielőtt fellépett volna. Az ajtó fölött magasan lévő háromszög alakú ablak betört, és mindenfelé szétszóródott az üveg belőle. Ropogott a bakancsa alatt, és ő megállt, várva a reakciót. De nem érkezett semmi. A puskát készenlétben tartva, gyorsan belépett a házba. A konyhában még több pusztítás látszott – a szekrényeket valószínűleg ugyanazzal a fejszével verték szét, az edényeket összetörték, a hűtőszekrény ajtaja nyitva lógott, és előtte vér fröcskölt a padlóra. A vér látványa kiszippantotta a levegőt a tüdejéből, amíg rá nem jött, hogy ez Jeremy élelmiszerkészlete, hogy a szemét között műanyag zacskók vannak szétszakadva és széttépve.

Jeremynek azon felül is szüksége volt vérre, amit Mariane biztosított számára? Úgy látszik, igen. Vagy talán a vendégek részére volt. Ki a fene tudta?

Colin óvatos léptekkel a konyha túloldalán lévő boltív felé indult, ügyelve a padlót borító csúszós trutyira. A következő szoba sokkal nagyobb volt, magas, ferde mennyezettel és rengeteg bútorral. Egy hatalmas szórakoztatóközpont foglalta el teljesen az egyik falat, amely most darabokra hullott, mint minden más. Colin óvatosan átfésülte a szobát, tudatában a gyomrában keletkező rossz érzésnek. Hol volt Mariane?

Belépett a hátsó folyosóra. Itt csak három ajtó volt, ebből kettő nyitva. Az egyik egy fürdőszoba volt, nyilvánvalóan üres, de ő mégis átvizsgálta. A második valamiféle iroda volt, a berendezés szétverve, az akták széthajigálva, a pusztítás mostanra már ismerős mintájára. Csak az ebben a helyiségben lévő összetört felszerelés több ezer dollárt ért, ami arra engedett következtetni, hogy ez nem egy egyszerű betörés volt. Vagy ez, vagy valami mást akartak, mint könnyen elzálogosítható elektronikai cikkeket.

Colin hátralépett, és szemügyre vette az utolsó ajtót. „A francba!” tátogta hangtalanul, és elindult a folyosón.

Az ajtó be volt húzva, de nem volt bezárva. Colin egy pillanatig megállt, hallgatózott, de nem hallott semmit. A falhoz simult, és egyik kezének ujjaival kinyomta az ajtót. Egy gyors pillantás többet mutatott, mint a szoba és minden benne lévő tárgy szinte véletlenszerű szétverését. Belépett az ajtón, és azonnal a falnak vetette a hátát.

– Á, a francba! – káromkodott halkan.

Mariane a nagy ágy közepén feküdt, vér áztatta az alatta lévő lepedőt. Colin egy pillanatra lehunyta a szemét, hagyta, hogy a gyász hulláma végigsöpörjön rajta, mielőtt megacélozta magát arra, amit tennie kellett. Minden emberi ösztöne azt súgta, hogy siessen a lány mellé. Ehelyett felmérte a szobát, belépett a gardróbba és a hozzá tartozó fürdőszobába is, mielőtt odament volna az ágyhoz, és letette a puskát karnyújtásnyira.

– Ki tette ezt veled, kislány? – mormogta. A lányt megverték, úgy tűnt, meg is kínozták, a karját és a lábát sekély késszúrások borították, amelyeket arra terveztek, hogy pokolian fájjanak, anélkül, hogy megölnék az áldozatot. Az egyes vágások egyike sem lett volna halálos, de a sok vágás együttes hatása... Ott hagyták meztelenül fekve, széttárt lábakkal. A combján és a vagináján lévő vér és zúzódások elárulták, hogy megerőszakolták, és Colin összeszorította a fogát, hogy visszaszorítsa a düh egy olyan erős hullámát, amely majdnem térdre rogyasztotta.

Ha a lány lélegzett is, Colin nem volt képes meglátni, de azért odahajolt, és két ujját a nyakára helyezte, arra számítva, hogy nem talál mást, csak megerősítést abban, amit már amúgy is igaznak hitt. Ehelyett gyenge pulzust érzett – alig kitapinthatót, de még élt!

Azonnal felegyenesedett, levette az övéről a mobiltelefont, és gyorshívta a 911-et. A legközelebbi traumatológiai központ jó hatvan mérföldre volt, és ennek nagy része kanyargós hegyi út, de nem tudta, mi mást tehetne, ki mást hívhatna. Ismerte a harctéri orvoslást, több száz órát töltött kiképzéseken. Volt már dolga fegyverek és robbanószerek által széttépett testekkel, de ez... Kényszerítette magát, hogy elvonatkoztassa magát a támadás brutális természetétől. Oké. Valószínűleg most a sokk volt legnagyobb ellensége. Keresett valamit, amivel betakarhatná a lányt. Meg kell emelnie a testhőmérsékletét, és melegen kell tartania. De csak olyan véres takarókat látott, mint amilyen a lány is volt. Törülközők! Visszarohant a fürdőszobába, miközben várta, hogy jelentkezzen a segélyhívó operátora. Valószínűleg pokollá tenné a törvényszéki...

– Kilenc-tizenegy, mi a...

A nő további szavai elvesztek a házat betöltő dühös vámpír üvöltésétől.

 

 

Második fejezet

Fordította: Szilvi

 

Colin két gyors lépéssel elhátrált az ágy mellől, és közben felkapta a puskát. Jeremy egy szempillantás alatt a szobába ért, teljesen leeresztett agyarakkal, vörös lángok villogtak a szemeiben, ahogy szembeszállt a betolakodóval.

– Jeremy – mondta Colin egyenletesen. – Ismersz engem! Tudod, hogy nem én tettem ezt!

A vámpír végigsuhant a hálószobán, mozgása hátborzongatóan kecses volt, úgy siklott előre, mint egy nagy vadászmacska. Halkan, fenyegetően morgott, de a tekintete folyton Mariane-ra siklott, arcán gyötrelem váltotta a dühöt.

– Éppen a kilenc-tizenegyet hívom, Jeremy. Hadd szerezzek neki segítséget!

A vámpír feje megrándult erre, pillantása halálosan hideg volt az ott lobogó lángok ellenére. – Ha hozzáérsz, megöllek, ember! Nincs szükségem a segítségedre!

Gyorsabban, mint azt Colin követni tudta volna, Jeremy már az ágy mellett volt, a karjába emelte Mariane-t, vérvörös könnyek gördültek le az arcán, ahogy meglátta, mit tettek a nővel. Halk hörgés tört fel a torkából, amely egyre hangosabbá vált, mígnem dühös üvöltésbe ment át.

– Ezért igazság lesz szolgáltatva! – vicsorogta, és tekintete ismét a helyére szegezte Colint. – Jegyezd meg, amit mondok, ember! Ez nem marad megtorlatlanul!

Aztán eltűnt, nem volt több egy elmosódott mozgásnál és egy csattanásnál, ahogy a bejárati ajtó a nappali falának csapódott.

– Hát a francba! – suttogta Colin. Lehajtotta a fejét, és csak mély levegőt vett, hagyta, hogy a teste magához térjen az adrenalin lökettől, amely eltörpült mindazok mellett, amit akkor érzett, amikor először lépett be a házba.

– Jézus Krisztus! – Vett még egy utolsó mély lélegzetet, majd újra hívta a 911-et, töröltetve a korábbi hívást. Aztán kiment a kocsijához, és felmarkolta a felszerelését. Lehet, hogy Jeremy nem akarta a segítségét, de mindenképpen meg fogja kapni. Ez egy bűnügyi helyszín volt, és Colin volt a legközelebb a rendőrséghez Cooper’s Restben. Nem mintha igazi rendőr lett volna. Jogilag nem volt több egy magán biztonsági szolgálat emberénél, ami azt jelentette, hogy ez az ügy a megyei seriff hatáskörébe tartozott. De az itteni emberek nem akarták, hogy a seriff, vagy bárki más beleszóljon az ügyeikbe, és ez duplán érvényes volt a vámpírokra, akik művészetté emelték a magánélet iránti vágyukat. Ezért bérelte fel őt az önjelölt városi tanács. Nem járt semmilyen rendőr akadémiára; ehhez legközelebb az a néhány kriminológiai óra járt, amin a városi főiskolán vett részt. De képesítést szerzett szinte minden létező fegyver használatára, és súlytól és edzettségtől függetlenül pillanatok alatt földre tudott vinni egy férfit vagy nőt. Megvolt a képessége, hogy felmérje a helyzetet, és a magabiztossága, hogy megbirkózzon vele. Most is ezt akarta tenni.

Cooper’s Rest volt most az otthona, az a hely, ahová valahogyan került, miután kilépett a haditengerészettől. Ez az aprócska falu Washington állam északi részén nagyjából olyan messze volt attól a helytől, ahol felnőtt, amennyire csak lehetett, de csendes, békés hely volt, tele többnyire jó emberekkel, akik azt akarták, hogy békén hagyják őket. És ez neki is tökéletesen megfelelt.

De most valaki betört erre a békés helyre, betört az otthonába, és Colin nem az a fajta ember volt, aki hátradőlve várja, hogy valaki más szolgáltasson igazságot. Meg akarta találni azt, aki ezt tette. És amikor megtalálja, nem fog aggódni amiatt, hogy bárkinek is felolvassa a Miranda-figyelmeztetést[1].

---

[1] A Miranda-figyelmeztetés azoknak a jogoknak a listája, amelyekkel az Egyesült Államokban az emberek rendelkeznek, amikor a rendőrség kihallgatja vagy letartóztatja őket. Ezeket a jogokat Miranda-jogoknak nevezik. Például: "Joga van hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Joga van ügyvédet kérni...".

 

 

Harmadik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Vancouver, Brit Columbia

 

Sophia a karfa szélébe kapaszkodott, körmei lyukakat vájtak a finom bőrbe. Utált repülni. Különösen gyűlölte a nappali repülést, gyűlölte az emberekre bízni az életét. Lehet, hogy közel háromszáz éves volt, de ez nem jelentette azt, hogy a múltban élt. Nézte a CNN-t, használta az internetet, és olvasta az újságokat. Tudta, milyen gyakran zuhannak le ezek a repülőgépek az égből, emberi pilótáikkal és esetleges vámpír utasaikkal együtt.

Elképzelhető, tűnődött, hogy egy vámpír túlélhet egy ilyen balesetet. Lehetséges, de nem biztos. Ezt az elméletet semmiképpen sem akarta letesztelni, mint ahogy azt sem akarta megtudni, hogy képes-e egy vámpír a víz alatt lélegezni, akármennyi ideig is tartana, amíg a szárazföldre ér, ha a gép az óceán közepén zuhanna le.

Nem mintha ez a bizonyos kimenetel most fennállna. Már nem az óceán volt alatta. És a nap sem sütött a repülőgép vékony falának túloldalán, ahogyan az útja előző szakaszának nagy részében, amely Rio de Janeiró-i otthonából a torontói megállóig vezetett. Hálát adott, akármilyen istenek is mosolyogtak a vámpírokra, hogy legalább volt annyi pénze, hogy magánrepülőgéppel utazzon, méghozzá olyannal, amelynek volt a nappali igényeinek megfelelő alvófülkéje.

Persze még kényelmesebb lett volna, ha Rióból Texasba, vagy akár Mexikóba repülhetett volna, és onnan utazott volna tovább Vancouverbe. Lekorlátozva a repülési időt a sötétedés óráira. De az észak-amerikai vámpírok, ellentétben a Dél-Amerika nagy részén élő vámpírokkal, megszállottan territoriálisak voltak. Még az egyik ostoba repülőterükön sem tudott volna átmenni engedélykérés nélkül, amire nem volt hajlandó. Nem ezen az úton!

Ezúttal túl sok volt az ismeretlen. Nem tudta, mit akar az atyja, Lucien. Nem tudta, miért adott ki ilyen sürgős hívást, majd tűnt el, mielőtt még elérhette volna. De a mentális hívásban tagadhatatlanul érződött a kétségbeesés hangja, és ezt a kétségbeesést erősítette az a tény, hogy egyáltalán kapcsolatba lépett vele. Lucien volt az atyja, és a hűsége csakis az övé volt, de legalább fél évszázada nem is beszélt vele. És most ez. Bármi is volt ez.

A talaj gyorsan közeledett a repülőgép felé, és a nő lehunyta a szemét, megérezve minden ütközést és csúszást, mire a gép végül megállt. Sophia mélyet sóhajtott a megkönnyebbüléstől, és egy babonás hálaimát suttogott gyermekkora Istenének, hogy ismét túlélte.

Csak remélni merte, hogy azt is túléli majd, amit Lucien tartogatott számára.

 

* * * *

 

– Hogy érted, hogy nem tudod, hol van? – követelte Sophia komoran.

– Szükségünk van egy tolmácsra? Ez a probléma, Sophia? Kurvára nem tudom, hogy hol van, oké? Nem igazán jelentkezik be nálam!

Sophia a vele szemben ülő vámpírra szegezte a tekintetét. Darren Yamanaka Lucien hadnagya volt. Csak névleg, gondolta gonoszul. Össze tudta volna zúzni, mint egy bogarat. Valószínűleg még élvezné is. A nő szeme értékelőn összeszűkült, de Darren rezzenéstelen arccal fogadta a pillantását. Nem volt olyan erőteljes, mint ő, de gyenge sem volt. És volt benne bátorság. Ezt elismerte neki. Amivel nem rendelkezett, hogy a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy hol van a közös atyjuk.

– Mikor láttad utoljára? – kérdezte magára kényszerített türelemmel.

– Már elmondtam, és akárhányszor is kérdezed meg újra, a válasz ugyanaz lesz! Lucien nyolc nappal ezelőtt lépett ki azon az ajtón. – Drámaian átmutatott a nagy tárgyalóterem nyitott kétszárnyú ajtaján Lucien vancouveri főhadiszállásának nehéz bejárati ajtajára. – Azt mondta, hogy találkozik az újabb nőjével. Az összes ember közül, neked kellene a legjobban emlékezned, hogy Lucien mennyire szereti a nőit!

Sophia visszafojtotta a torkából feltörő vicsorgást, és kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon. Nem azért repülte át a fél világot, kockáztatva a hosszú, halhatatlan életét, hogy elveszítse a türelmét ezzel a mitugrász férfival szemben. Mindenki tudta, hogy Lucien szerette a nőket. A pokolba is, Lucien a férfiakat is szerette. De azt a tényt, hogy Sophia valaha a szeretője volt, és hogy azért tette vámpírrá, mert nem akarta elveszíteni az emberi kor és gyengeség miatt... ezt nem mindenki tudta. Bár Darren nyilvánvalóan igen. Lucien elmesélt ezt-azt, mielőtt eltűnt, az a szemétláda.

– Egyedül volt, amikor elment? Még testőre sem volt?

– Nem – ismerte el Darren vonakodva. – Általában vitt magával valakit, de most nem. Azt állította, hogy a nő olyan valaki, akit régóta ismer, és hogy biztonságban lesz. És hogy meg tudja védeni magát, ha arra kerülne sor. Vitatkoztam vele. De... ismered Lucient!

Ismerte Lucient. Jóképű volt, zseniális, rendkívül vonzó, és néha teljesen idióta. Különösen, ha nő is volt a dologban.

– Mit gondolsz, miért hívott ide?

– Kurvára fogalmam sincs! Még azt sem tudom, hogy tényleg idehívott-e. Szörnyen kényelmes, hogy Lucien eltűnik, és te hirtelen felbukkansz! Mennyi ideje is, Sophia?

– Nem elég rég, Darren! – mondta a nő mézédesen, mielőtt megkeményedett volna a hangja. – De ha arra célzol, hogy bármilyen módon ártottam atyánknak, akkor búcsúzz el attól, aki elég bolond ahhoz, hogy törődjön veled, mert ott foglak megölni, ahol állsz!

A férfi felállt, áthajolt az asztalon, a szeme sárgán ragyogott. – Megpróbálhatod, ribanc!

Sophia érezte, ahogy a férfi neki nyomul, érezte, ahogy a saját ereje is felpezsdül, hogy találkozzon a férfiével. Ő is felállt, megfelelve a férfi agresszív tartásának, és éppen csak annyi erőt küldött vissza, hogy a férfi megérezze a súlyát.

Darren szemei meglepetten elkerekedtek, és egy teljes percig megdermedt, mielőtt lassan visszasüllyedt a székébe. A tekintete, ami a nőre szegeződött, olyan volt, mint egy állaté, amelyik épp most fedezte fel a fészkében megbújó ragadozót.

Sophia kedvesen elmosolyodott, és visszaült, egyelőre elégedetten. Nem akarta megölni Darrent. Nem, ha elkerülheti. Amit akart, az az volt, hogy megtalálja Lucient, és rájöjjön, mi a fene folyik itt.

– Kerested már őt? – kérdezte szelíden.

Darren pislogott, majd válaszolt. – Persze, hogy kerestem! Mindannyian kerestük. Életben van, de ezt már te is tudod! Bár furcsa...

Sophia tekintete kiélesedett. – Furcsa? Mi a furcsa?

– Kerested őt, mióta a városban vagy?

A nő értetlenül ráncolta a homlokát. – Nem, nem kerestem!

– Próbáld meg! Utána mondd el, mit találtál!

Sophia némán szemlélte a másik vámpírt. Nyilvánvalóan nem bízhatott benne, de a Lucien iránti aggodalma eléggé valódinak tűnt. És határozottan volt valami furcsa ebben az egészben.

– Van valami biztonságos hely? – kérdezte hirtelen. Az atyja utáni alapos kutatás a tudatosság olyan szintjét igényelné, ami már-már meditációnak számított. Kiszolgáltatott lenne bármilyen támadásnak, különösen ebben a házban.

Darren bólintott. – Megmutatom.

 

* * * *

 

Sophia megvárta, amíg Darren távozik, majd kilőtte a zárat az ajtón, és a saját hatalmi gátját állította be, hogy biztosítsa az ajtót. Addig várt, amíg a másik vámpír léptei el nem halkultak, és már nem érezte a közelben. Aztán megfordult, hogy szemügyre vegye ezt a helyet, amely nyilvánvalóan Lucien privát menedékhelye volt. Mindenütt ott érezte a férfit, és olyan hirtelen és erős vágyakozás fogta el, hogy az már-már a fizikai fájdalommal volt határos, mintha a szíve egy pillanatra megállt volna. Mi van, ha megtörtént a lehetetlen? Mi van, ha valaki valahogy elintézte a hatalmas vámpírlordot, aki az atyjának számított? Vajon ebben a pillanatban is haldoklik, és elsorvad, miközben ő itt áll, elpazarolva azt a kevés időt, ami még hátra volt neki? Enyhén megrázta magát, és átment a szobán, majd kinyitotta az erkélyre nyíló franciaajtót.

Megerősítette magát a hideg és a szél ellen, és kilépett a város fölé magasodó erkélyre. Lucien dolgozószobája a kastélya harmadik emeletén volt, amely maga is a Vancouvert körülvevő egyik legmeredekebb domb tetején állt. Az égbolt is sötét volt, csak néha törte meg egy-egy csillag vagy holdsugár a felhőzetet. Vágyott déli otthona melegére, az élet és a vitalitás ismerős lüktetésére. Figyelte a lent pislákoló fényeket. Bár, gondolta, Vancouvernek is megvolt a maga lüktetése. Más, de nem kevésbé élő.

Tekintete a horizontot fürkészte. Elismeréssel tartozott Darrennek. Ez a tökéletes hely volt, ahonnan a mesterük után kutathatott. Bármit is érzett iránta a másik vámpír, úgy tűnt, őszintén segíteni akar Lucien megtalálásában. Talán mégiscsak annyira szerette atyjukat, mint ő.

Mély levegőt véve Sophia lehunyta a szemét és félretette a Darren iránti ellenszenvét, a hideget és a szelet, az idegen város furcsa illatait és hangjait. Valahol mélyen legbelül megérintette azt a láthatatlan, megbonthatatlan köteléket, amely összefűzte Luciennel. Ő volt az atyja, a vámpír, aki három évszázaddal ezelőtt elvette az életét, és valami többet adott vissza, valami örökkévalót, erőset és szépet. Sophia szeretett vámpír lenni, elragadtatta a hatalom, amit ez adott neki, az érzékszerveinek finom felfokozódását, amíg már a sötét éjszakában egy orchidea virágának lágy zuhanását is hallotta. Természetesen hiányzott neki a nap érzése az arcán, a bőre illata egy tengerparti nap után. De ez csekély ár volt azért, amit nyert. És mindez Lucien jóvoltából történt, aki eltűnt, és talán bajban volt.

Kiterjesztette érzékeit, és minden erejét latba vetve, hálót vetett a városra.

Néhány órával később kinyitotta a szemét, a kimerültség átszivárgott a pórusain, és minden izma elgyengült. Egész éjjel kutatott, minden nyomot követett, bármilyen halvány is volt az. És annyi nyom volt – Lucien nyomai mindenütt ott voltak ebben a városban. Ez volt az otthona, a búvóhelye több száz éven át. Ha volt is egyetlen utca vagy sikátor, ahol nem járt, ő nem találta meg. De a mindenütt jelenlévő illatával valami valahogy nem stimmelt. Életben volt. Ebben biztos volt. De szinte olyannak tűnt, mintha szándékosan olyannyira szétszórta volna magát, hogy már alig létezett a saját városában.

Feltápászkodott, és megrázogatta a lábát, amely szinte elzsibbadt a sokáig ugyanabban a helyzetben üléstől. Nem volt már messze a napfelkelte. Érezte a vérének lomhaságán, az idegvégződései tompaságán. A Dél-Amerikából való gyors utazás okozta időeltolódás csak tovább rontott a helyzeten. A teste azt mondta neki, hogy a nap már felkelt, miközben az agya tudta, hogy még van legalább egy órája, hogy biztonságos és sötét helyre jusson. Az időeltolódás a vámpírokat is pokolian megviselte.

Azon tűnődött, vajon Darren még mindig itt van-e, vagy magának kell majd ebben a hatalmas házban valahol szállást keresnie. Sokkal kisebb volt, amikor utoljára járt itt, de gyanította, hogy néhány dolog nem változott. Akárhogy is, ez aligha számított. Évszázadok óta gondoskodott a saját menedékéről; ez ma reggel sem lesz másképp.

Fáradtan visszatért Lucien dolgozószobájába, éppen időben, hogy meghallja a félénk kopogást az ajtón. Tűnődve szemlélte a csukott ajtót. Egy vámpír volt az; ennyit tudott. És biztosan nem Darren volt az, aki ilyen halkan kopogtatott. A hatalmát használva feloldotta a személyes pajzsát, és kinyitotta az ajtót.

– Gyere be! – kiáltotta, miközben Lucien egyik székébe süllyedt.

A vámpír, aki belépett, aprócska volt, de határozottan felnőtt, a mellei szépen kirajzolódtak a szűk, testhez simuló ruhából, amely meghazudtolta gyermeki termetét. Nagyon idős lehetett, egy olyan korra és helyre emlékeztetett, amikor az ő csekély magassága volt a megszokott a nők között. De akárhány éves is volt, nem volt ereje, vagy éppen csak egy kicsi. Sophia azon tűnődött, milyen lehet vámpírként ennyi ideig élni, miközben olyan gyenge, hogy mindörökre a hatalom legalsó fokára fagyott.

A vámpír szelíden elmosolyodott, mintha tudta volna, mi jár Sophia fejében.

– Lady Sophia, én Larissa vagyok, Lord Lucien titkárnője.

Valami a hangsúlyában, ahogyan kimondta a titkárnő szót, elárulta Sophiának, hogy a régi értelemben értette – asszisztens és bizalmas. Sophia még sosem találkozott vele, tehát valószínűleg Lucien valamelyik másik városából érkezett, valamikor az elmúlt száz évben, ennyi ideje, hogy Sophia nem járt Vancouverben. De ha Larissa közel állt Lucienhez, akkor talán többet tudott arról, hogy mi történt vele, mint bárki más a házban.

Sophia nem ajánlotta fel a kézfogást. A nő viselkedéséből és az öltözködéséből ítélve, Larissa nem azok közé tartozott, akik átvették volna ezt a modern szokást.

– Larissa – mondta bólintva. – Miben segíthetek?

Larissa ismét azt a mindentudó mosolyt villantotta rá. – Kedves öntől, úrnőm, de azért vagyok itt, hogy önnek segítsek! Biztos szeretne egy helyet, ahol megpihenhet, ugye?

Sophia fáradtan felsóhajtott. – Igen, köszönöm! Van vér a házban?

– Természetesen, úrnőm!

– Lucien még mindig fenntartja a vendégházakat? Ha igen, a legkisebb, a kertben lévő is elérhető?

– A tűz már ég, úrnőm. Lucien jól ismerte az ön preferenciáit. Akkor küldjem a vért a házikóba?

– Ezt nagyra értékelném! Köszönöm, Larissa! – Felállt, és kezdett elfordulni, de elkomorult, amikor Larissa szavainak értelme behatolt fáradt agyába.

– Várj! – kiáltotta. – Lucien mondta neked, hogy Vancouverbe jövök?

Larissa bólintott. – Néhány héttel ezelőtt – válaszolta. – Azt mondta, hogy jönni fog, úrnőm, és hagyott önnek valamit. Csak önnek, azt mondta.

Sophia az apró nőre meredt. Napok teltek el azóta, hogy Lucien hazahívta, nem hetek. – Mi... – Nagyot nyelt, hirtelen biztos volt benne, hogy nem akarja tudni a választ. – Mit hagyott nekem? – kényszerítette magát mégis, hogy megkérdezze.

Larissa odament a könyvespolchoz, kihúzott néhány kötetet, hogy felfedje a rejtett fali széfet. Egy régebbi fajta volt, amelyiknek számlapja volt, nem pedig billentyűzete. Többször megpörgette a tárcsát, majd kinyitotta az ajtót, és benyúlt, hogy kivegyen egy finom, fehér borítékot. Letette a polcra, gondosan becsukta a széfet, és visszatette a könyveket, mielőtt ismét Sophia felé fordult volna, és átnyújtotta neki a borítékot.

Sophia pillantása találkozott a másik vámpír tekintetével, és néhány percig megtartotta azt, keresve az árulás vagy rosszindulat bármilyen jelét. Mivel nem talált semmit, elvette a borítékot, és lenézve a nevét látta, Lucien extravagáns betűivel leírva. A súlyából és a méretéből ítélve több összehajtogatott papírlapot tartalmazott. Egy pillanatig bámulta, aztán megkérdezte: – Tudod, mi van benne?

– Nem az egészet, de eleget.

Sophia észrevette a szomorúság felhangját Larissa szavaiban, és amikor ránézett, meglepődve és aggódva – nagyon is aggódva – érzékelte, hogy a nő szemében könnyek csillognak.

– Larissa?

– Olvasd el, ami ott van, Sophia! – suttogta. Elhátrált és megfordult, hogy távozzon, az ajtó mellett megállt, hogy azt mondja: – Ha bármire szüksége van, úrnőm, csak kérnie kell! Én itt vagyok... ebben a házban. Mindig. – Kinyitotta az ajtót, és eltűnt, otthagyva az aggódó Sophiát, aki attól tartott, hogy Lucien olyan bajba keveredett, amiből még ő maga sem tudott kijutni. Csak remélni tudta, hogy semmi ennél többről nincs szó.