44.-45.-46.-Epilógus

 

Negyvennegyedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

– Tudod, hová megyünk?

Sophia elrántotta a tekintetét és a gondolatait az előttük lévő terepjáróról. Alig volt több, mintegy fekete négyzet, a piros hátsó lámpák démonszemekként csillogtak a sötét utakon. Colin mindkét kezével a kormányt szorította, és ugyanolyan feszült volt, mint ő.

– Nem vagyok benne biztos – ismerte be. – Mindent hallottál, amit tettem. De biztos van valami köze Lucienhez. Ő az egyetlen lógva maradt szál.

Colin gyors pillantást vetett rá. – Ez ugyanaz a Lucien, aki az atyád, ugye?

– Csak egy Lucien van, hidd el nekem!

– Szóval, tegyük fel, hogy megtaláljuk őt. Akkor mi lesz?

Sophia ajkaiboldogtalanul összeszorultak, és elfordult Colintól, a sötét fák foltját bámulta, ahogy elszáguldottak mellettük. Soha nem mondta volna megRaphaelnek – még magának is szégyellte bevallani –, de eléggé biztos volt benne, hogy Lucien szándékosan vezette a gyilkosokat a saját területéről Raphael területére. Nem tudta, hogyan csinálta, de eléggé ismerte Lucient ahhoz, hogy tudja, miért, különösen most, hogy látta, milyen emberek állnak a gyilkosságok mögött. Lucien számára ez elég egyszerű lehetett. Ő nem harcos volt, Raphael viszont igen. Akkor miért ne hagyná, hogy Raphael bánjon el ezekkel az elvetemült emberi gengszterekkel?

– Sophie?– kérdezte Colin, amikor a nő csendben maradt. – Jól vagy?

A lány nagyot nyelt, és bólintott. – Azok az emberek Lucien miatt voltak itt. Nem tudom, hogyan, de ezt hiszem. És szerintem Raphael is ezt hiszi. Meg akarja majd ölni Lucient, ha megtalálja, és jogosan tenné.

Colin hosszan nézett rá. – És te? – kérdezte halkan.

– Ha ő tette ezt, megérdemli a halált!

– Ez nem a jó válasz, Soph!

– Tudom, de most nincs másik!

Colin hirtelen befékezett, és Sophia felnézve látta, hogy az előttük haladó terepjáró élesen jobbra kanyarodik. Még néhány percig hajtottak, mielőtt Colin azt mormolta: – Hova a faszba megyünk?

Elkezdett játszani a műszerfalba épített GPS-készülékkel, nyomkodta a gombokat, és halkan káromkodott, bármit is talált.

– Nézd a GPS-t! – mondta feszülten.

Sophia megtette, majd megvonta a vállát. – Rendben! Megnéztem. Most mondd el, mit látok!

Colin türelmetlenül fújt egyet. – Még néhány mérföld, és a kanadai határnál vagyunk. A vámpírterületek követik a nemzetközi határokat?

– Általában igen. Így könnyebb. De itt nincs ellenőrzőpont.

– Ez nem jelenti azt, hogy nincs határ. Vannak errefelé olyan helyek, ahol elég könnyen lehet oda-vissza sétálni. Ez a világ leghosszabb határa, nem lehet az egészet őrizni!

Sophiának rossz érzés támadt a gyomrában. Ha ilyen közel voltak... Gondolatai félbeszakadtak, amikor Raphael terepjárója hirtelen lefékezett, és ismét elkanyarodott, de ezúttal egy magánútra. A kavics itt vastagon állt, simán elmozdult a gumik alatt, miközben a rövid úton hajtottak, majd leparkoltak egy takaros kis faház előtt. A fehér csipkefüggönyök mögött meleg fény világított, és virágokkal teli edények zsúfolódtak a tornácon, amely olyan széles volt, mint maga a faház.

Colin leállította a motort. – Most mi lesz?

Sophia a faházra meredt.

– Sophie?

Türelmetlenül megrázta magát. Bármi, bárki is várta őket itt, foglalkozni fog vele, mert muszáj volt. Mert bármi is volt az, ő már rosszabbal is megbirkózott, és túlélte.

– Meglátjuk, ki válaszol, ha bekopogunk – mondta tárgyilagosan, és kinyitotta a terepjáró ajtaját.

Azonnal megcsapta a sok virág illata. Gyönyörű volt, az első igazán szép dolog, amit látott, mióta megérkezett erre az esős helyre. Akárki is lakott ebben a házban, nagyra értékelte a szépséget.

Valami végigsuhantaz agyán, egy érintés, és eltűnt, mielőtt még tudatosult volna benne. Visszatartotta a lélegzetét, és mereven bámulta az otthonos kis faházat. Lehetetlen.

A figyelme elterelődött, amikor néhány sötét alak vált ki az árnyékból, és egyenesen Raphael és a csapata felé tartott. Vámpírok. Egyértelműen Raphaeléi voltak, és az volt az utasításuk, hogy őrizzék ezt a helyet, amíg ő meg nem érkezik.

Az ajtó fölött fény gyúlt. Süketnek és vaknak kellett volna lenni ahhoz, hogy valaki ne vegye észre az érkezésüket. Az ajtó kinyílt, és egy homályosan ismerős emberi nőalak jelent meg a nyílásban. Sophia tett néhány lépést oldalra, hogy elkerülje a veranda lámpájánakvakító fényét, és hogy jobban szemügyre vehesse. Zavartan vette észre, hogy az a nő az, aki napközben Wei Chennek dolgozott.

Még inkább zavarba ejtő volt, hogy a nő egy pillantást vetett arra, ki vár rá, és ahelyett, hogy értelmesen becsapta volna az ajtót, kinyitotta a szúnyoghálót, és hátrébb állt, üdvözölve őket az otthonában.

Sophie a homlokát ráncolta. Ez nem egy bűnös ember viselkedése volt. Akkor miért voltak itt?

Bármilyen aggályai is voltak Sophiának, Raphaelnek nem voltak. Elindult a lépcső felé, és Sophia elmosolyodott, amikor Juro és a két vámpírőr is felugrott, hogy megelőzzék. Raphael emberei fanatikusan gondoskodtak a biztonságáról. Csak remélni tudta, hogy az övéi... Sophia megdermedt a lépés közepén. Az övéi?

– Sophie?

Megfogta Colin felajánlott kezét, és megnyugodott a szilárd melegében. – Lássuk, mit tervez Lord Raphael, Colin!

 

* * * *

 

A nő nem volt figyelemre méltó, gondolta Sophia. Noha azt nem lehetett mondani, hogy nem vonzó. Lehetett volna szép is, ha időt szán magára. A haja szép vörösesbarna árnyalatú volt, de rendezett lófarokba volt hátrahúzva, ami nem vált a vonásai javára, a szemét pedig egy erős drótkeretes szemüveg mögé rejtette.

Ideges volt, de ki ne lenne az, ha az éjszaka közepén ennyi behemót vámpírral találja szembe magát? Félelmetes lehetett, ha az ember ajtót nyit, és ezek várakoznak a küszöbön.

És mégis, még ha tudta is, hogy ki az a Raphael – és mivel a birtokon dolgozott, tudnia kellett azt is, hogy mi –, mosolygott, és úgy invitálta be őket, mintha számított volna rájuk.

– Ms. Koepke – mondta Duncan a tőle megszokott nyugalommal. – Nincs mitől tartania! Wei Chen elismerően beszélt önről és a neki végzett munkájáról.

A nő bólintott, a tekintete ismét körbevillant, és mintha tétovázott volna, amikor Sophiát érintette, mielőtt továbbhaladtvolna.

– Miben segíthetek, Lord Raphael? – kérdezte.

– Tudja, hogy Lord Raphael miért van itt Seattle-ben – mondta Duncan. – Tud a gyilkosságokról.

– Természetesen. De azt hallottam... –A nő ajkai összeszorultak.

– Mit hallott?– kérdezte Duncan óvatosan.

Sophia figyelmesen nézte a nőt, és azon tűnődött, hogy Raphael miért fáradozik ilyen gyengéd kérdezősködéssel, ha valóban úgy véli, hogy a nőnek köze van a gyilkosságokhoz. Ha viszont nincs, akkor Sophia kérdése ugyanaz volt, mint a nőé. Mit kerestek itt?

– Hallottam, hogy megtalálták azokat a szörnyű embereket, akik ezt tették – mondta a nő halkan. – Akik meggyilkolták Marcót és Prestont, majd megtámadták szegény Mariane-t. És úgy hallottam, hogy Lord Raphael és... az ott – tette hozzá egy rosszindulatú pillantást vetveSophiára–,mindannyiukat megölték.

Sophia meglepetten húzódott hátrébb. Amennyire tudta, még sosem találkozott ezzel az emberrel, és úgy tűnt, a nőnek semmi baja sincs a többiekkel. Akkor miért ellenséges vele szemben?

Raphael a hideg kandallónak támaszkodott, egyik karját hanyagul a párkányon nyugtatva, mintha próbálna kevesebbnek látszani, mint amennyi valójában volt. Magában Sophia úgy gondolta, sokkal több kell egy laza póznál ahhoz, hogy Raphael ártalmatlannak tűnjön, és úgy tűnt, a férfi egyetértett vele. Türelmetlenül kiegyenesedett, feladva a pózt.

– Elegem van ebből! – mondta hirtelen. – Mit tudsz azokról az emberekről, akik ezeket a gyilkosságokat elkövették? A vancouveri kapcsolataikról? – követelte.

– Erről ő semmit sem tud!

Lucien!Atyja jelenlétének hirtelen tudatosulása Sophia döbbent tekintetét a sötét folyosóra irányította. Nézte, ahogy a férfi lassan besétált a fénybe, és a düh a megkönnyebbüléssel hadakozott, hogy itt van és él. Megkockáztatott egy gyors pillantást Raphaelre. Ő nem volt meglepődve. Nyilvánvalóan ez volt az oka annak, hogy itt voltak. Az a nagydarab rohadék végig tudta, hogy Lucient ezzel a nővel fogják megtalálni.

– Sophie?– szólalt meg Colin halkan, amikor Sophia megfeszülve fordult szembe atyjával.

De a nő túlságosan meg volt rökönyödve, hogy válaszoljon, elszörnyedten meredve a nappali lágy fényébe kilépő Lucienre. Ha nem hallotta volna először a hangját, fel sem ismerte volna. Meghajlott és erőtlen volt, ujjai csontosak, göcsörtös ízületekkel és elsárgult körmökkel. Fekete, hullámos haja, amely valaha szégyentelen hiúságának forrása volt, most fénytelen szürke volt, amely magába szívta és elnyelte a fényt, olyan mereven és egyenesen lógva, mint a kiszáradt gallyak. És az arca – a gyönyörű arca – összeaszott és ráncos volt, az álláról toka lógott, az egykor szikrázó szemek nehéz szemhéjak és durva szemöldök alatt rejtőztek.

Sophia legszívesebben sírva fakadt volna. Colinból hősugárzóként áradt az aggodalom, ahogy közelebb lépett, és a nő tudta, hogy a férfi felkészült arra, hogy megvédje, bár még fogalma sem volt róla, mi okozza Sophia szenvedését.

Az ujjai a férfiéhoz simultak. Colin túlságosan is harcos volt, hogy megfogja a kezét egy ismeretlen és valószínűleg ellenséges helyzetben, de a keze megnyugtatásul röviden megérintette a lány derekát.

– Raphael – mondta érdesen Lucien. A feje lassan a lány irányába fordult. – És Sophia, az én kincsem. Tudtam, hogy számíthatok rád!

Elködösült szemei a zsúfolt helyiségben lévő többi vámpírt tanulmányozták. – Duncan, természetesen. De ezeket a többieket nem ismerem!

Aztán a tekintete Colinra esett, aki olyan közel állt Sophiához, és a szeme egy pillanatra visszanyerte régi élességét. De ez aztán eltűnt, és elmosolyodott, megmutatva elszíneződött fogait.

– A tiéd, Sophia? Neked adtam a jó ízlésemet, ha mást nem is, mi?– Szárazon felkuncogott, aztán köhögni kezdett, egyik kezével kitámasztva magát a falnál, ahogy nekitántorodott.

– Sandra,szerelmem – mondta Lucien, és maga mellé intette a Koepke nőt. A nő odasietett, arcáról öröm sugárzott, ahogy felnézett a vámpírlord megviselt arcára.

– Gyönyörű, nem igaz? – suttogta, ujjai felfelé nyúltak, hogy megsimogassák az arcát, de centikre megálltak tőle, mintha nem mernék elrontani ezt a tökéletességet.

Lucien elmosolyodott, és a karjára tette a kezét, miközben a nő egy nagy, kárpitozott székhez vezette a sarokban, mintha csak egy vendégherceg lenne.

– Nem őt látja – motyogta Sophia bámulva. A szavakat Colin fülének szánta, de tudta, hogy a szobában minden vámpír is hallotta. – Megbűvölte az elméjét. Úgy látja őt a maga dicsőségében, amilyen régen volt.

Sophia elszakította a tekintetét a Lucien körül hízelgő Koepke látványától, és Raphaelt tanulmányozta, kíváncsian, mi fog történni ezután. Érezte, ahogy a teremben minden vámpírban feltámad az éhség. Csak az a tény, hogy Lucien az ő atyja volt, akadályozta meg, hogy a saját éhsége is csatlakozzon az övékhez. A vámpírok mindannyian ragadozók voltak. De a vámpírlordok között ez az ösztön kimagaslott. Raphael volt a vámpír megtestesítőjea ragadozók ragadozójának. Lucien pedig épp most mutatkozott be zsákmányként.

– Miért? – kérdezte hirtelen, mert válaszra volt szüksége, mielőtt Lucien meghal. Rámeredt a férfira, követelve, hogy foglalkozzon vele. – Minek ez a sok cselszövés? Miért... – küzdött, hogy szavakat találjon egy olyan fogalomra, amelyet nem igazán értett. – Miért kell így lealacsonyítani magad?– A szerény környezetükre mutatott, bár a szavai sokkal többet tartalmaztak.

Koepke megfordult, hogy ismét Sophiárapillantson, de Lucien megérintette az emberi nő arcát, és lágyan megsimogatta, hogy visszavonja magára a figyelmét. – Meséltem neki rólad, Sophia – mondta anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét Koepkéről. – Attól tartok, kissé féltékeny. Óvatosan, cherie – mormolta az embernek, és az ismerős becézés az öregember ajkáról egyformán töltötte el félelemmel és undorral Sophiát.

Néhány percig csak ennyit mondott, de aztán felemelte a fejét, és Raphael szemébe nézett, mintha engedélyt kérne, hogy elmondhassa a történetét. Tudnia kellett, hogy a helyzete bizonytalan, gondolta Sophia aggódva. De vajon felfogta-e a veszély mértékét? Tudta, hogy a tettei majdnem Raphael párjának az életébe kerültek? Csoda volt, a legnagyobb önuralom Raphael részéről, hogy Lucien még mindig lélegzett.

Lucien még mindig várakozóan bámult vámpírlord társára. Raphael állkapcsa érezhetően megfeszült, de állának egy rövid, éles rántásával bólintott.

Lucien mintha megnyugodott volna, a lélegzete egy sóhajban szaladt ki. Hátradőlt a székben, egyik göcsörtös kezével Koepke fejét simogatva, aki úgy ült a lábához simulva, mint egy kutya.

– Természetesen egy nő volt – kezdte Lucien. – Mindig is gyengém volt a szépség, bár sosem számított, hogy férfi vagy nő, ugye, Sophia? Emlékszel arra a fiatalemberre – á, elnézést kérek! Nem kellene ilyen dolgokról beszélnünk az embered előtt!

Halk morgás, alig több mint hallható rezgés, áradt az üres kandalló mellett álló Raphaelből.

– Nagyon helyes, öreg barátom – mondta Lucien gyorsan. – Sajnálom az embereid halálát! Soha nem állt szándékomban... Nos, ez nem egészen igaz!

– De a nő szép volt, én pedig hiú! Gondolom, ma már nincs miért hiúnak lenni – tette hozzá sajnálkozva. – Bár ma belle Sandra olyannak lát engem, amilyen voltam, ugye, cherie? – mondta, és még egyszer megsimogatta a nő fejét.

– Atörténetem még azelőttre nyúlik vissza, hogy ilyen lettem volna, amilyennek láttok. És a nő – olyan gyönyörű, olyan nagyon is emberi – olyan bájosan döbbent meg, amikor rájött, hogy vámpír vagyok, hogy ilyen dolog tényleg létezik. Most már tudom, hogy az egész csak póz volt, de túlságosan elvakított a hízelgése, hogy felismerjem. Minden érdekelte– hogy mi vagyok, mire vagyok képes. És végül az összes többi, amit a markomban tartottam. Dicsekedtem, mint egy bolond. Meséltem neki az emberek között élő vámpírokról, miközben a szomszédok, a barátok, sőt még a munkatársak sem voltak okosabbak. Meséltem neki a házainkról, a vagyonunkról.

Egy rózsaszín könnycsepp gördült ki a szeméből, elveszve az arca mély ráncaiban.

– És aztán megmutattam neki. Megmutattam neki Giselle-t – mondta alig hallható hangon.

Sophia összerezzent a név hallatán. Giselle. Az ő arcát pillantotta meg Sophia Curtis Jenkins haldokló emlékeiben. Jelenvolt, amikor a vancouveri vámpírt és a lakótársait meggyilkolták.

– Egyenesen hozzá vezetted őket – mondta elborzadva. – Megölték őt, Lucien! Megölték mindhármukat, miközben tehetetlenül feküdtek álmukban!

Lucien félrenézett, nem volt hajlandó a nő szemébe nézni. – Nagy szégyenemre – mondta halkan.

– Mi történt az emberi nővel?– követelte Raphael keményen.

– Amikor rájöttem, mit tett, megfosztottam az elméjétől, aztán megöltem – mondta Lucien nyugodtan. – Túl késő volt az én Giselle-emnek és a szeretőinek, Damonnak és Benjaminnak. Egy ilyen szépség örökre elveszett – mondta szomorúan –, és mindez miattam!

A hangja fájdalmasan sajnálkozónak hangzott, de ez csak feldühítette Sophie-t. Mire volt jó a sajnálkozása a vámpíroknak, akik itt és Vancouverben is meghaltak?

– De a nő megölése, aki elcsábított, nem volt elég – folytatta Lucien. – Tudtam, hogy mindent, amit megosztottam vele, elmondta másoknak is. Lehet, hogy bolond voltam, de nem annyira, hogy azt gondoljam, volna gyomra, hogy maga végezze a gyilkosságokat. Kiszedtem a gyilkosok kilétét az elméjéből. Felkutattam és megbűvöltem őket. És rájöttem, milyen keveset tudnak arról, hogy mik vagyunk, és mire vagyunk képesek. Gyilkosok voltak, az biztos. De nem volt semmi finomság abban, amit tettek. Gyűlöltek és gyilkoltak.

– Így hát rávettem őket, hogy költöztessék a mészárlásukat Vancouverből az Egyesült Államokba, a te területedre, Raphael, bár ezt ők nem tudták. Hagytam, hogy elhiggyék, hogy ez egyszerűen kényelmi szempont; minek Kanadában gyilkolni, amikor itthon is elvégezhetik a gyilkosságokat.

Raphael ijesztően mozdulatlanná vált, ezüstösen csillogó szemei rezzenéstelenül meredtek Lucienre, aki úgy tűnt, nincs tudatában a veszélynek.

– De miért?– szólt közbe Sophia, remélve, hogy a férfi valahogy jóváteszi, hogy elmondja nekik, hogy többet tett annál, minthogy egyszerűen másokra – köztük rá is – hárította a gyilkos problémáját, hogy gondoskodjanak róla. – Miért küldte őket ide, hogy még többet gyilkoljanak, uram? Miért nem állította meg őket?

Lucien felnézett rá, a szemei beesettek és árnyékosak voltak, mégis ott volt bennük az együttérzés fénye, mintha tudta volna, hogy a lány olyan választ remél, amit ő nem tud megadni neki.

– Mert tudtam, hogy nem tudom legyőzni őket – mondta neki szelíden. – Valaki újat hoztak – ezt a McWaters fickót. És ahol a többiek szervezetlenül és esztelenül gyilkoltak, ő nem. Ő stratéga volt, és több, mintegy egyszerű gyilkos – egy magasan képzett, intelligens gyilkos volt, aki gyűlölt mindent, ami mi voltunk. Korábban is nehezen birkóztam meg velük, de miután McWaters lett a vezetőjük, esélyem sem maradt. És ami még rosszabb, még több embert hozott magával. Túl sokat, hogy egyedül elbánjak velük.

– De fájdalmasan könnyű volt McWaters gyűlöletét visszafordítani azokra, akiket a legjobban megvetett. Nagyon kevés bátorítás kellett hozzá a részemről, csak néhány tipp, hogy hol és mit keressen. Ez volt az oka annak, hogy egyáltalán Vancouverbe jött, hogy megtanulja, hogyan találja meg és ölje meg a vámpírokat, akik beszennyezték a szülővárosát.

Tekintetét Raphaelrefordította, és így folytatta: – Az én vámpírjaimat sokkal könnyebb volt megölni, mint a tieidet. Jól ismersz engem, Raphael!Valaha megróttál a lazaságomért, amikor még mindketten újak voltunk ezen a kontinensen, hogy még a biztonság látszatát sem keltettem.– A szeme összeszűkült, ahogy vámpírlord társát tanulmányozta, ravasz és számító lett. – De én is ismerlek téged, öreg barátom! És tudtam, hogy tele tudod győzni őket! Sőt, azt is tudtam, hogy semmi sem állíthat meg téged, ha megölik az egyiküket.

Raphael gyorsabban mozdult, mint ahogy azt még Sophia szeme is követni tudta volna, a szemei ezüst szikrákat szórtak, miközben megragadta a torkánál Lucient, és felemelte a székről. Az emberi nő felsikoltott, és azon kapta magát, hogy félrelökve, a fal mellé kuporodva nyöszörög.

Raphael dühe rohamtempóban töltötte be a szobát, összenyomta Sophia mellkasát, és fájt a füle, miközben azzal fenyegetett, hogy kiszorítja a kis házban lévő minden csepp levegőt. Felemelt egy apró erőkúpot, sokkal inkább Colin védelmére, mint a sajátjára.

– Majdnem megölték a páromat! – morogta Raphael, a hangja olyan mély volt, hogy megcsörrentek az edények a konyhában. – Kettőt lemészároltak az enyéim közül, egy másikat pedig majdnem halálra erőszakoltak!

A dühével együtt nőtt a kiáradó ereje is, olyan energiaviharrá változva, amitől a bútorok végigcsúsztaka padlón, hogy aztán a falaknak csapódjanak, a képek pedigzáporozó üvegszilánkokkal érkeztek a padlóra.

– Várj! – kiáltotta Sophia. – Várj! Kérlek, Lord Raphael!

A férfi megfordult, hogy rábámuljon, és Sophia már nem volt biztos benne, hogy látja őt. A szeme teljesen ezüstössé vált, és még Duncan és a többiek is elhátráltak.

Sophia kivételesen tisztában volt a mellette álló Colinnal, a szörnyű sebezhetőségével, ha Raphael a körülöttük kavargó erőnek csak egy töredékét is szabadjára engedi. Kíméletlenül megfeszítette a saját erejét. Mintha vörösen izzó acélkések karmolták volna a belsejét, követelve, hogy szabaddá váljanak, hogy válaszoljon Raphael elsöprő fenyegetésére, és megvédje azt, ami az övé. Legszívesebben felsikoltott volna kínjában, hogy felszakítsa a saját bőrét, hogy feloldja az elviselhetetlen nyomást. De Colin élete, és valószínűleg az övé is, attól függött, hogy képes-e ártalmatlannak tűnni, hogy nem jelent kihívást Raphael számára annak a vámpírnak a kivégzésében, aki annyi fájdalmat és veszteséget okozott Raphael gyermekeinek, és Isten óvja őket, a párjának.

– Egy kérdés, uram – kérte a lány. – Kérem!

Raphael mozdulatlanul meredt rá. Aztán pislantott egyet.

– Igyekezz! – morogta, és visszadobta Lucient a székbe.

Sophia bőréről ömlött az izzadság, átáztatta a ruháját, amikor megfordult, hogy szembeforduljonatyjával.

– Miért én, Lucien? Miért hívtál vissza ide?

Lucien hátborzongató mosollyal nézett a lányra. – Mindig is te voltál a kedvencem, gyermekem! Azért küldtelek el, mert szerettelek, nem pedig azért, mert nem!

A lány türelmetlenül bólintott.

– Ezt tudom, de miért...

Lucien hirtelen felállt, és ahogy felemelkedett a székről, egyik kezével hadonászva meg kellett kapaszkodnia az egyik közeli könyvespolcban, hogy egyenesen maradjon. Kissé megrázta magát, majd kiegyenesedett, hogy segítség nélkül álljon, és Sophiának a szemébe nézzen.

– Megadom magam neked, Sophia! Minden, ami vagyok, minden, amim van... a tiéd!

Sophia a homlokát ráncolta.

– Mit akarsz ezzel mondani?

Lehunyta a szemét.

Sophia megrándult, amikor a férfi megérintette az elméjét. Tiltakozásra nyitotta a száját.

Lucien egyszer megremegett.

Sophia pedig sikoltozva térdre rogyott.

Negyvenötödik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Sophia feje tele lett hangokkal, síró, sikoltozó, követelőző hangokkal. Válaszokat, vigasztalást, szeretetet akartak. Küzdött, hogy felfogja, hogy megértse, mi történik. És hirtelen ott volt Lucien, aki megmutatta neki, hogyan csitítsa le a zűrzavart, hogyan keverje el a könyörgéseket és hallgattassa el a sikolyokat. Hogy a saját követeléseivel válaszoljon a követelésekre. Én vagyok az urad! Hallgatni fogsz!

– Vigyázz rájuk, cherie! – suttogta Lucien. – Légy jobb, mint én voltam! – És egy utolsó szeretetsimítással eltűnt, az egyetlen állandó az életében közel háromszáz éve, eltűnt, tátongó űrt hagyva a lelkében.

Kinyitotta a szemét, zokogás fojtogatta a torkát, miközben a vékony halom hamut bámulta, ami Lucienből maradt. Tudta, hogy Raphael meg fogja ölni. Meg sem próbált védekezni, tudta, hogy hiábavaló lenne a próbálkozás. Ehelyett a könnyebbik utat választotta. Már így is lecsökkent a Raphael elől való elrejtőzésre tett erőfeszítései miatt, és ha a külsejéből lehetett következtetni, akkor már jó ideje nem táplálkozott vérrel. Ahelyett, hogy kínok között halt volna meg Raphael keze által, egyszerűen feladta az életét az erejével együtt.

Lucien sokkal tovább volt a szülője, mint az emberek, akik életet adtak neki, több szeretetet és megértést mutatott felé, többet tanított neki a világból, mint amiről az a két idegen valaha is álmodott volna. De végül hű maradt önző természetéhez, és Sophiát magára hagyta, hogy megbirkózzon a hátrahagyott vérontással, és egyedül nézzen szembe a dühös Raphaellel.

– Sophie! – Colin hangja volt az, éles a stressztől és a félelemtől. A lány miatt. Fölötte állt, kivont fegyverrel, erős lábaival a lányt támasztva. És szembefordult Raphaellel és a vámpírjaival. Őérte.

Végül mégsem volt egyedül.

– Colin – nyögte ki. – Ne!

A férfi leguggolt mellé, a hangja mély és meleg volt a fülénél, egyik karjával szorosan a mellkasához szorította. – Itt vagyok, drágám!

– Elment – suttogta a lány megtörten a férfi mellkasához simulva. – Lucien meghalt.

– Tudom! Tudom, és sajnálom!

– Foglalkozz az emberrel, Duncan!

Raphael hangjára a lány éberre merevedett, fájdalmasan tudatában lévén, hogy ebben a pillanatban milyen célponttá vált. Egy frissen kinevezett vámpírlord, akit hatalmába kerített az átadás okozta sokk, annak ellenére, hogy Lucien igyekezett megkönnyíteni számára az átmenetet.

Összegyűrte Colin ingét az ujjaival, küzdött a nyugalomért, az erőért, amire szüksége lesz. Ellazította a szorítását, és lassan felállt, bőven hagyva Colinnak időt, hogy alkalmazkodjon a mozdulataihoz.

Raphael még mindig a szoba túlsó oldalán állt. Figyelmesen nézte a nőt, az ereje már nem volt nyilvánvaló, leszámítva a fekete szemében időnként felvillanó ezüstös szikrákat.

– Lord Raphael – mondta a nő, a hangja még mindig érdes volt az érzelmektől.

– Lady Sophia – nyugtázta a férfi jelentőségteljesen. – Szövetséget ajánlok!

Sophia szíve hevesen kalapált, de kifejezéstelenül nézett a férfi szemébe. Nem engedhette meg magának, hogy gyengeséget mutasson, mégis szinte bármit megtenne, hogy Colinnal együtt élve kijusson innen. De egy szövetség? Még sosem hallott ilyesmiről. Főleg nem vámpírlordok között.

A gondolatai száguldoztak, próbálta megfejteni Raphael indítékait, kiszámítani, hogy mi a saját haszna egy ilyen megállapodásból. És azon töprengett, miért javasolna ilyesmit, és mit várna cserébe. Mindebben azonban egy dolog biztos volt. Egy ideig sebezhető lesz, miközben lényegében a semmiből kell felépítenie a hatalmi bázisát. A terület gyengébb vámpírjai egyszerűen csak elfogadnák őt, hálásak lennének, hogy túlélték Lucien halálának traumáját, és hogy valaki hajlandó volt közbelépni és életben tartani őket.

De Lucien erősebb gyermekeit, akármilyen kevesen is voltak, ráncba kell szednie, egyenként személyesen kell hűséget esküdniük neki, és néhányan közülük kihívhatják őt. Sokan közülük nem is ismerték őt, és még azok is, akik ismerték, évtizedek óta nem látták, és azt feltételeznék, hogy azért mert nő, gyenge is, és őszintén szólva azért is, mert Lucien őt választotta. Hogy a szépséget jobban kedvelte, mint a gyakorlatiasságot, köztudott volt, még a gyermekei körében is.

De ha Raphael támogatná őt, ha tudnák, hogy ő legalább nem küzdene vele, és nem lépne a területre, amíg ő az uralkodó... Ez nagyban hozzájárulna a hatalomátvétel elsimításához, a kétségek és a sérült egó megnyugtatásához.

– Mi jár a fejedben, Lord Raphael? – kérdezte, olyan hűvös és kontrollált hangon, ahogy csak tudta.

Raphael, ez az arrogáns fattyú elmosolyodott, mintha tudta volna, mekkora erőfeszítésébe kerül ez neki.

– Te uralkodsz a területeden, én pedig az enyémen. De amikor bizonyos ügyek a Tanács elé kerülnek, olyan ügyek, amelyek a közös érdekeinket szolgálják...– A fekete szeme kifejezéstelenné és hideggé vált. – …beleegyezel, hogy az én nagyobb tapasztalatom irányítson!

Sophiát nem tévesztette meg az udvarias beszéd. És az sem gondolta elbizakodva, hogy a férfi életben hagyná, ha nem egyezik bele...vagy ha később megpróbálná visszautasítani. De végső soron ez még mindig jó üzlet a számára.

– Elfogadom az ajánlatot – mondta a lány, és formálisanegy kicsit megdöntötte a fejét.

– Kitűnő! – A férfi udvariasan elhallgatott néhány másodpercig. Amikor folytatta, a hangja és a modora egyaránt hajlíthatatlan volt. – Tekintettel a késői órára és az újonnan kötött szövetségünkre – tette hozzá megfontoltan –, huszonnégy órád van, hogy elhagyd a területemet! Feltételezem, hogy Mr Murphy elkísérVancouverbe. Az én embereim majd intézkednek, hogy gondot viseljenek az ügyei intézéséről a területemen.

Nem várta meg a nő beleegyezését, hanem az ajtó felé lépett, és megállt, mielőtt kilépett volna az éjszakába.

– Gratulálok, Lady Sophia!

És hirtelen mindennek vége lett.

Lucien egy halom hamu volt a szőnyegen.

Raphael eltűnt.

Sophia pedig a kanadai területek ura volt. A lány összerezzent, egy kemény, egész testen áthaladórándulással, amiért Colin aggódva átkarolta. Sophia egy pillanatra megengedte magának, hogy élvezze a férfi nagy testének melegét és kényelmét, aztán kiegyenesedett, és azt mondta: – Tűnjünk el innen a fenébe!

 

* * * *

 

Colin bólintott, miközben a két vámpírőr követte őt a verandára, és bezárta maguk mögött a ház ajtaját. Raphael és Duncan már eltűntek, ahogy Juro is. Rögtön a balhé után elmentek, és magukkal vitték a Koepkenevű nőt is. Justin és Aaron, a két vámpír, aki Raphael utasítására követte Koepkét a munkából hazafelé, maradtak, hogy kitakarítsák a házat. Azt is eltüntették, ami Lucienből megmaradt, miután kibaszottul szétesett – és ez olyasmi volt, amit Colin nagyon boldogan megtett volna, csak nehogy valaha is újra lássa.

A két vámpír messzire elkerülte Sophie-t, miközben körbejárták az udvart, és beszálltak a járművükbe. Sophie a Suburben anyósülésén ült, szembefordulva a nyitott ajtóval. Ami pontosan az a helyzet volt, ahogy Colin hagyta, miután kitessékelte a házból.

Az udvaron várakozott, figyelte, ahogy a vámpírok távoznak, és azon gondolkodott, mit mondjon Sophie-nak. Lucien nyilvánvalóan átadta a mojóját – Colin nem volt hajlandó varázslatnak nevezni – Sophie-nak, majd megölte magát. Vagy talán a mojo átadása volt az, ami megölte. Ki a fene tudja? Nem igazán számított. Ha az öreg fickó nem végzett volna magával, Raphael biztosan megtette volna helyette.

Egy darabig Colin azt hitte, hogy meg kell védenie Sophie-t az egész csapat kemény vámpír ellen. Úgy gondolta, hogy néhányat ki tud iktatni, mielőtt azok elkapnák, és remélte, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy Sophie elmeneküljön.

De nem volt rá szükség, mert az ő Sophie-járól kiderült, hogy egy igazi vagány vámpír. Elvigyorodott, tetszett neki az ötlet, és hirtelen tudta, mit mondjon neki.

Megvárta, amíg a vámpírok terepjárója leér a felhajtón, és balra kanyarodik a birtokra visszavezető országútra, mielőtt odasétált, hogy megnézze, mi a helyzet. Mert valami határozottan történt.

– Mi folyik itt, drágám?

Colin vetett egy pillantást Sophie arcára, amikor az felemelte a fejét, hogy rápillantson, és módosította ezt a gondolatot. Nem felfelé, hanem lefelé. Határozottan lefelé.

Közelebb húzódott, a kezét a lány combjának külső oldalára tette, és kissé megdörzsölte.

– Beszélj hozzám, Sophie!

A nő néhány percig nem szólt semmit, elég sokáig ahhoz, hogy Colin újra meg akarta bökni, majd végül megszorította a férfi kezét, és felsóhajtott.

– Amikor megérkeztem Vancouverbe – mondta halkan –, és felfedeztem, hogy Lucien eltűnt, az első kétségbeesett gondolatom az volt, hogy meg kell találnunk. De a második gondolatom az volt, hogy ha meghalt, akkor bármit megteszek, harcolni fogok és megölök mindenkit, aki az utamba áll, hogy magamhoz ragadjam a területét.

– Nincs semmi baj az ambícióval! – mondta magabiztosan Colin.

– Nem, nincs. De most, hogy Lucien halott, és a terület valóban az enyém, nem tudok nem elgondolkodni azon, hogy mi a fenét gondoltam! – Halkan nevetve megrázta a fejét.

– De te harc nélkül vetted át. Ez biztos jó, nem igaz?

– Bárcsak igaz lenne! De a harc még csak most kezdődik!

A lány ujjai ökölbe szorultak a férfi kezén, ő pedig arrébb húzódott, a kezét a sajátjába fogta, és gyengéden végigsimított az ujjain.

– Lucien legtöbb emberét nem fogja érdekelni, hogy én leszek az utódja, amíg nem követelek tőlük többet, mint ő. De vannak mások, akik csak úgy tesznek, mintha támogatást nyújtanának, miközben azt várják, hogy elbukjak. Minden hibát, a gyengeség minden foszlányát figyelik majd. És amíg nem lesz lehetőségem saját vámpírokat teremteni, olyanokat, akikben megbízhatok, minden pillanatban résen kell lennem, azon gondolkodva, hogy kiben bízhatok, és honnan jön majd a karó. És akkor ott vannak azok, akik a harag minden jelét, minden apró hangulatingadozást, a határozatlanság minden jelét annak bizonyítékaként fogják feltüntetni, hogy egy nőben egyszerűen nincs meg az, ami az uralkodáshoz szükséges. Már az is kimerít, ha csak beszélek erről!

– Nos, akkor – mondta Colin, felváltva felemelve mindkét kezét, és megcsókolta az ujjait –, megmondom, mi lesz, Sophie! Amíg nem tudsz magadnak vámpírokat csinálni, én leszek az, aki őrködik és vigyáz arra a karóra, hogy neked ne kelljen. És ha dühös leszel, kiabálhatsz velem! Ha elszomorodsz, vagy csak szükséged van egy hangadóra, én ott leszek! És az éjszaka végén, amikor bezárjuk az ajtót, és újra csak te és én leszünk, meztelenre vetkőztetlek, és napkeltéig szeretkezünk, mert történetesen minden női porcikádat szeretem!

Sophie nevetve lecsúszott az ülésről, hogy a férfi elé álljon. Átkarolta a férfi nyakát, és szorosan átölelte.

– Szavadon foglak!

Colin közelebb rántotta a lányt, a karjába húzta, miközben egyik kezét gusztusos fenekének gömbölyűségén pihentette. – Fogj ahol csak akarsz, drágám!Nekem mindegy!

– Colin – mondta a lány, hátrahúzódva, hogy láthassa a férfi arcát. – Ugye megérted, hogy ha velem jössz Vancouverbe, ha továbbra is a véremet veszed...– Elhallgatott, és a férfi szemét kutatta. – Nagyon hosszú ideig fogunk együtt élni. Biztosnak kell lenned...

A férfi megkönnyebbülten felnevetett, és erősen magához szorította a nőt. – Ez minden?

– Komolyan mondom!

– Én is, drágám! És biztos vagyok benne! – Lehajtotta a fejét, és megcsókolta a nőt, magába szívva az édes melegséget, ami az ő Sophie-ja volt, érezte, ahogy a lány ellazul a karjaiban.

– Szeretlek, Sophie! – mormolta a lány szájára.

– Colin – mondta lélegzetvisszafojtva és tágra nyílt szemekkel bámulva a férfi centikre lévő szemeibe. – Tényleg elhagynád az itteni otthonodat, és velem jönnél Kanadába?

– Csak próbálj meg távol tartani! Bár lenne egy kérdésem.

– Csak egy? – kérdezte mosolyogva.

– Csak egy. Ki mondta, hogy őfensége és őhatalmassága menetrendje szerint kell eltakarodnunk? Még rengeteg óra van napfelkeltéig, és Vancouver sincs olyan messze. Azt mondom, robbantsuk fel ma este ezt a helyet, és a pokolba Raphaellel!

Sophia a férfi hajába fúrta az ujjait, és magához húzta egy gyors, kemény csókra. – Tetszik, ahogy gondolkodsz, meuquerido! Te vezetsz!

– A fenébe is, vezetni fogok! Ne hagyd, hogy ez a vámpírlord dolog a fejedbe szálljon, asszony!

Sophie még akkor is nevetett, amikor kihajtottak az autópályára, és jobbra fordultak, Kanada felé.

 

Negyvenhatodik fejezet

Fordította: Szilvi

 

– Nem pusztította el Sophiát – jegyezte meg Duncan halkan, miközben visszafelé száguldottak a birtokra.

Ez nem kérdés volt; Duncan soha nem kérdőjelezte volna meg. De Raphael hallotta a kíváncsiságot a hadnagya hangjában. Néhány pillanatig elgondolkodott a kijelentésen, aztán így szólt: – Végül is, ő nem igazán vett részt ebben az egészben. Lucien ugyanúgy játszott vele is, mint velünk,többiekkel. De leginkább azt akarom, hogy a kanadai terület stabil legyen, és ő elég erős ahhoz, hogy megtartsa. Most már az adósom is. Ez sokkal hasznosabb lesz az elkövetkező napokban.

Duncan elgondolkodva bólintott. – Ez a Koepke nevű asszony nem tudta, hogy Lucien kihasználja őt.

– Nem – értett egyet Raphael.

– Lucien ismerte őt Vancouverben. Soha nem kötötte magához, de használta őt. Könnyen megtalálhatta és újra felhasználhatta.

Raphael ingerülten megrázta a fejét. – Lucien talán Marco és Preston felé irányította a gyilkosokat, de a címekhez nem volt rá szükségük. Mindketten elég régóta voltak itt ahhoz, hogy az emberek tudják, hol laknak. Lehet, hogy nem sokat jártak ki, de néha igen, és Marco lovai megkönnyítették a birtokainak azonosítását.

– Még így is, uram, ha csak korszerűsítették volna az alvóhelyüket, ez nem történt volna meg!

Raphael bólintott. – Amikor az új épületet üzembe helyezték a birtokon, engedélyeztem minden szükséges kiadást, hogy mindenki biztonsága megfeleljen a modern szabványoknak. Lorennek kellett volna gondoskodnia róla.

Még néhány mérföldet haladtak, miközben Raphael végiggondolta mindazt, ami az érkezésük óta történt, az összes részletet, ami a Cyn miatti aggodalmában kiment a fejéből. A keze ökölbe szorult, ahogy küzdött a késztetés ellen, hogy megüssön valamit. Vagy valakit. De Loren nem volt itt, és Lucien sem volt többé.

– Azt akarom, hogy valaki új kerüljön ide! – mondta hirtelen. – Valaki a seattle-i fészken kívülről. Wei Chen maradhat a névleges vezető, de egy erős biztonsági főnököt akarok, valakit, aki erősebb Wei Chennél!

– Összeállítok egy listát, uram! Akarja, még mielőtt elmegyünk?

– Nem. Holnap este azonnal indulunk! Cyn addigra képes lesz utazni, és haza akarom vinni.

Behajtottak a birtok kapuján, Juro a terepjárót a főépülethez vezető lépcső előtt állította meg. Raphael egyik biztonsági embere már ott várakozott. Kinyitottaaz ajtót, és Raphael kiszállt, biccentéssel üdvözölve a vámpírt.

Ahogy elindult felfelé a lépcsőn, Duncan is csatlakozott hozzá.

– Hogy van Cynthia, uram?

Raphael aprót rávigyorgott a hadnagyára.

– Elég jól ahhoz, hogy vitatkozzon Saephan doktorral a korlátozásai miatt.

Duncan felnevetett.

– Nem is vártam mást! Akkor holnap este találkozunk, uram! Elintézem az előkészületeket!

 

* * * *

 

A következő éjszaka nem jött el túl hamar sem Raphael, sem Cyn számára, bár minden bevallott vágya ellenére, hogy visszatérjen otthonuk kényelmébe és biztonságába, valami mégis aggasztotta.

A férfi azonban nem erőltette, mert tudta, hogy előbb-utóbb úgyis elmondja, mi a gond.

Odapillantott a lányra, aki az ágyon ülve pihente ki a lövöldözés óta eltelt első zuhanyozás fáradalmait. Sikerült magára húznia az alsóneműjét és egy pulóvert, de hosszú lábai csupaszok, és túlságosan vékonyak voltak.

Doktor Saephan ma este végre megengedte, hogy egyen valamit. Pontosabban, hogy megigyon valamit. A szokásos véres zacskók helyett, egy magas fehérjetartalmú folyékony turmixot hozott magával. Ő maga készítette el, rengeteg csokoládésziruppal, ami arról tanúskodott, milyen jól ismeri a betegét. Cyn még csak suttogva sem tiltakozott.

– Raphael!

Felrázta magát a gondolataiból, és rámosolygott a lányra, felemelve a jóganadrágot, amit választott.

– Maradj ott, lubimaya! Segítek neked felvenni!

– Fel tudok állni!

– Persze, hogy fel tudsz – értett egyet, és a lány elé állt. – Most pedig csússz ide!

– Főnökösködő! – motyogta, de megtette, amit kért, és az ágy szélére ült, miközben a férfi átcsúsztatta a nadrágot a lábfején és felhúzta a lábán. Raphael kinyújtotta a kezét, és a lány megfogta, hagyta, hogy a férfi segítsen neki felállni, majd megtartotta, amíg belevonaglott a nadrágjába.

– Szörnyen nézek ki! – mondta boldogtalanul, miközben belelépett a cipőjébe.

– Nem is! Gyönyörű vagy, mint mindig!

De a lány szemei, amikor Raphael belenézett, könnyektől csillogtak.

– Nem akarom, hogy mindenki engem bámuljon! – suttogta.

Ah, gondolta magában. Szóval erről van szó.

– Akkor senki sem fog! – mondta, és elővette a mobilját. – Azt akarom, hogy kiürüljön a nagyterem, Duncan! –Körülnézett, felmérve az indulásuk idejét. Minden be volt csomagolva és készen állt, kivéve Cynt. – Öt perc múlva. Te, Juro és Elke! A biztonságiak többi tagja várakozzon a kinti járművekben!

– Köszönöm, Raphael! – mondta a lány, majd halványan elvigyorodott. – Jó dolog királynak lenni, mi?

– Csak ha te vagy a királynőm, lubimaya! – A férfi lehajolt, és az ajkát az övéhez érintette. – Gyere! Majd viszlek!

– Nem!

A férfi könnyedén felkapta. Túl gyenge volt, hogy ellenkezzen, de nem is nagyon próbálkozott, karjait a férfi nyaka köré fonta, és fejét a vállára hajtotta. Raphael az arcát a nő frissen samponozott hajához érintette, és elmosolyodott, emlékezve a lány szinte orgazmikus sóhajára, amikor megmosta neki.

– A zuhanyra gondolsz – motyogta, miközben egyik ujjával végigsimított a férfi tarkóján.

– Légy jó! – rótta meg a férfi, és a lifthez cipelte.

– Adj nekem néhány napot – mondta halkan, és ujját a füle ívére helyezte –,és nagyon jó leszek!

– És most csak játszol velem!

Cyn a férfi vállának ívébe fészkelődött, csókja lágyan és nedvesen simult a férfi állkapcsának alsó vonalához.

– Mondtam már, hogy te vagy a legkedvesebb vámpírom? – motyogta fáradtan.

– Nem elég gyakran – mondta Raphael kifejezéstelenül, és küzdött az érzelmi hullám ellen, hogy milyen könnyű volt a karjaiban, milyen törékeny.

Érezte a lány ajkának ívét, ahogy elmosolyodott a bőre felett.

– Ezt meg kell jegyeznem! Szeretlek, agyaras fiú!

A lány teste elernyedt, és Raphael tudta, hogy közel áll az elalváshoz. Erősebben szorította magához, a rémület, hogy majdnem elveszítette, még mindig túl friss és túl szörnyű volt, hogy emlékezzen rá. Nem tudta, mit tett volna, ha a lány meghal. De egy dolgot tudott... Nem egyedül halt volna meg. 

Epilógus

Fordította: Szilvi

 

Malibu, Kalifornia

 

Raphael visszatette a telefont a tartójára, és komoly pillantást vetett Duncanre, aki az íróasztal másik oldalán ült vele szemben, a két látogatói szék egyikében.

– Itt az idő, barátom!

– Tudom!

– Hiányozni fogsz! Cyn majd... – Felemelte a fejét, és majdnem felnyögött. – Cyn hamarosan csatlakozik hozzánk.

Duncan azonnal felállt.

– Magára hagyom, uram! – mondta, és az ajtó felé indult.

Raphael komoran felnevetett. – Gyáva!

Duncan elvigyorodott, enyhén meghajolt a nyitott ajtóban, majd eltűnt a folyosón.

Raphael egyedül maradt, követte Cyn közeledő mozdulataitaz irodájához, automatikusan felmérve a nő hangulatát és fizikai közérzetét. Jelentős javulást mutatott, mióta hazajött Seattle-ből, de még mindig messze volt a szokásos harcias formájától, és még mindig túlságosan könnyen elfáradt. Gyűlölte, hogy felzaklatni készül. Majdnem annyira gyűlölte a hírt, amit közölni készült, mint amennyire gyűlölteelmondani neki. De most, hogy megszületett a döntés, a hír futótűzként terjedne szét a házban, és Cyn dühös lenne, és ami még rosszabb, megbántódna, ha valaki mástól hallaná meg először.

Az ajtók kinyíltak, és Cyn besétált a szobába. Éppen a napi, gondosan ellenőrzött edzőtermitréningről jött, és szép arca kipirult az élettől, zöld szemei csillogtak, ahogy rámosolygott a férfira.

Raphael felsóhajtott, és felállt, hogy elébe induljon, és megkerülte az asztalt, hogy a karjaiba vegye.

Lehet, hogy dühös lenne, ha eltitkolná előle a döntése hírét, de soha nem bocsátana meg neki, ha kiderülne, hogy éppen a halálba küldte Duncant.

 

 

Folytatódik...