29.-30-31. Fejezet

 

Huszonkilencedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael dühödt üvöltéssel ébredt. Cyn fájdalma éles késként hasított a gyomrába. Érezte a lány vérének illatát, szívének egyre gyengülő dobbanását, levegőért küszködő tüdejét. Évszázadok óta először tört rá igazi rémület a gondolattól, hogy elveszítheti a lányt.

Nem fárasztotta magát a ruhákkal, átlépdelt a szobán, átkozódva az idő miatt, ami szükséges a páncélterem ajtajának kinyitásához, majd várva a liftajtó becsukódását, hogy a lift felemelkedjen arra a rövid távolságra, ahol a lány haldokolva feküdt nélküle.

Az ajtók kinyíltak, ő pedig átrobogott a folyosón be a nagyterembe, vicsorogva a két emberi őrre, akik a bejárati ajtók mellett kuporogtak.

– Ők hozták be a kocsiból, uram – szólalt meg egy ismerős férfihang. – Nem mehetnek el, amíg a redőnyök ki nem nyílnak éjszakára.

Raphael feje a Cynje mellett térdelő ember felé fordult. Felmordult, de az ember már elfordult, és a lány fölé hajolva csinált valamit, amit Raphael nem láthatott. Raphael kinyújtotta a kezét, azzal a szándékkal, hogy felkapja az embert, és átdobja a szobán, amiért hozzá mert érni a lányhoz. De a férfi felnézett az utolsó pillanatban, és Raphaelnek épp csak annyi lélekjelenléte maradt, hogy felismerje Peter Saephant.

– Mozdulj! – morogta Raphael.

Saephan megtette, és anélkül mozdult el, hogy felállt volna.

Raphael térdre ereszkedett Cyn előtt, és feltépte a saját csuklóját. A nő szájához érintette, de a lány túl gyenge volt ahhoz, hogy igyon. Felüvöltött, és helyette az egyik agyarát az ajkába mélyesztette, majd lehajolt, hogy ajkait a lány reakcióképtelen szájához nyomja, nyelvét a fogai közé csúsztatva. A lány lélegzete elakadt, majd elernyedt, mintha csak rá várt volna, mintha tudta volna, hogy végre itt van.

Raphael lehunyta a szemét, és felemelte a száját az övéről, majdnem összeroppanva a hullámokban lecsapó fájdalomtól. Ökölbe szorította a kezét, és a fejét hátravetve kínkeserves üvöltést eresztett ki, amely betöltötte az épületet, és kitörte az üvegeket a nehéz redőnyök mögött.

A karjába kapta Cynt, felállt, és a mellkasához szorítva a lányt, villámgyorsan elindult vissza a lift felé.

Lépések dübörögtek mögötte, és hallotta, ahogy Saephan hadarni kezd.

– Vérre van szüksége, uram! Emberi vérre, hogy pótolja, amit elvesztett.

Raphael nem vett tudomást róla. Csak egy dolgot tudott. Leviszi a lányt a búvóhelyére, ahol senki sem érhet hozzá, ahol biztonságban lesz. Vele.

Raphael a lift hátuljának támaszkodott, fejét Cyn feje mellett tartotta, és a megnyugtatás, a szerelem, a könyörgés szavait suttogta neki, esdekelve, hogy maradjon életben. Alig volt tudatában a lent kinyíló ajtóknak, a saját mozdulatainak, ahogy átment a szobán, és különös óvatossággal az ágyra fektette a lányt. Az agyarát a csuklójába mélyesztette, feltépve a már záródni kezdő vénát. Kiömlött a vér, és a lány szája elé tartotta, sürgetve, hogy igyon. A férfi Cyn elméjéért nyúlt, de a lány túl erőtlen volt, túlságosan legyengült. Raphaelt elöntötte a kétségbeesés hulláma, de könyörtelenül félrelökte.

Ujjait belemártva a saját vérébe, végigdörzsölte velük a lány ajkait, majd a szájába csúsztatta őket, és megmasszírozta az ínyét. A lány nyelve ösztönösen megérintette az ujjait, még több vért szívva magába. Végre erőtlenül nyelt egyet, aztán felköhögött, és fájdalmasan feljajdult, miközben könnyek szivárogtak a csukott szemhéjai alól.

Raphael érezte, hogy a saját arca is nedves a könnyektől.

– Még egy kicsit, lubimaya! – suttogta bátorítóan. Szélesre tárta a sebet a csuklóján, hagyta, hogy néhány csepp a lány szájába hulljon, és gyengéden megdörzsölte a torkát. A lány ismét nyelt, ezúttal könnyebben, a szája mohón kinyílt, mintha egy része még öntudatlan állapotában is megértette volna, hogy a férfi vére megmenti őt.

A lány ismét nyelt, ezúttal erősebben, és a férfi még néhány cseppet adott neki, közben végig mormogott neki, átváltva orosz anyanyelvének dallamos ritmusába. Cyn mellkasa felemelkedett egy mély lélegzetvételtől, és Raphael szíve megrebbent... hogy aztán újra összeomoljon, amikor elkezdte levenni a nő ruháját, és meglátta a sérülései valódi mértékét.

A bordái eltörtek a jobb oldalán, a mellkasa kékesfekete volt ott, ahol védte a mellény. De a mellény csak korlátozott védelmet biztosított, és nem terjedt ki a dereka alá. A gyilkosok golyói a gyomrába és a hasába fúródtak, szétszaggatva a beleit, és megrongálva megannyi létfontosságú szervét. Saephan a vérveszteség miatt aggódott, de Raphael tudta, hogy ez a legkevesebb. A fertőzés már terjedni kezdett Cyn sérült testében, a forrósága rosszindulatú jelzőfényként csúfolódott vele.

Bárki más már rég halott lenne. Csak a hozzá fűződő kapcsolata – amelyet megerősített a tőle szinte naponta vett vér – adott neki erőt, hogy ilyen sokáig túlélje.

De az ő Cynje nem volt halhatatlan. A véren való osztozásuk miatt tűnt annak azok számára, akik nem értették. De minden bensőséges viszonyuk ellenére, mindannak ellenére, hogy a nő maga volt az élet az ő számára, a valóság az volt, hogy nem voltak együtt hosszú ideje, kevesebb mint egy éve, ami nem volt elég hosszú idő ahhoz, hogy Cynnek a minimális gyógyulási képességnél több legyen. Száz év múlva gyakorlatilag halhatatlan lesz, de még akkor is szüksége lesz a férfi segítségére, hogy meggyógyítson egy ilyen pusztító sérülést.

Ősi düh tüskéje hasított a gyomrába. Le akarta rombolni az úgynevezett civilizált létének falait, el akart pusztítani minden embert, aki bántani merte a lányt, el akarta pusztítani az ostoba kisvárosukat, és mindegyiküket vérző és összetört testtel otthagyni a keselyűknek, hogy lakmározhassanak belőlük.

Cyn halkan felnyögött, és Raphael magához térve átkozni kezdte magát. Cyn megérezte a dühének erejét, és reagált rá. Ez fájt neki. Megbántotta őt. Letörölte a lány szeméből kicsordult könnyeket, gyengéden köré gömbölyödve lefeküdt mellé, és felhúzta magukra a takarót. Figyelmen kívül hagyva mindent, és mindenki mást, elmerült a hatalma mélyébe, és magával húzta Cynt is. Meg fogja gyógyítani a lányt. Túl fogja élni. Vagy együtt fognak meghalni.

 

Harmincadik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Sophia a fejében még mindig ott dübörgő nyers erő üvöltésére ébredt. Felült, a szíve hevesen vert az adrenalintól, saját ereje csak úgy zakatolt a bőre alatt. A nap még nem ment le. Érezte, hogy a horizonton jár, és mégis ébren volt. És nem volt egyedül. A folyosón ajtók csapódtak, és lépések dübörögtek odakint. Mindenfelől hangok hallatszódtak, parancsokat kiabáltak, információkat követeltek.

Sophia lehunyta a szemét, és figyelt. Nem az ajtaja előtti pánik és zűrzavar hangjaira, hanem azon túl arra a múló valamire, ami a hatalom aurája volt, a vámpír adománya.

Kinyújtotta az érzékeit, amennyire csak merte ezen az ismeretlen helyen. Vendég volt itt, nem szívesen látott, de megtűrt vendég. Óvatosnak kellett lennie. A düh második hulláma rázta meg a falakat, elhallgattatva az ajtaja előtti zajt, és kiszívva a levegőt a tüdejéből. Egyik kezét a mellkasára szorítva, a saját erejéből merített, hogy elszigetelje magát a dühtől és a fájdalomtól, amely szinte szivárgott a falakból. Valami történt. Valami szörnyűség. Raphael dühöngött, kontrollálatlan haragja minden vámpírt felébresztett az épületben, azzal fenyegetett, hogy lerombolja körülöttük a falakat, és a levegő is rezegni kezdett, hogy azok, akiknek volt érzékük, érezhessék. Soha nem tapasztalt még ilyen nyers fájdalmat egy ekkora hatalommal bíró embertől. És rettegett megtudni, hogy mi okozhatta.

Gyorsan felöltözött, belebújós pólót és pulóvert húzva a farmer mellé, és egy alacsony szárú csizmába gyömöszölte a lábait. Kinyitotta az ajtót, és rohanás közben fonta be a hosszú haját, miközben csatlakozott az őrökhöz és a többiekhez, akik mind ugyanabba az irányba siettek.

Az emeleti nagyteremben ellenőrzött káosz uralkodott. Sophia vérszagot érzett, rengeteg vért. Elfordítva a fejét, követte a szagot a szoba túlsó oldalára, közel a Lord Raphael magánszobájához vezető folyosóhoz. Két vámpír őre éppen eltávolított egy vérrel átitatott kanapét, egy másik pedig feltekerte az előtte heverő szőnyeget. A másik oldalon nyitva volt az ahhoz a helyiséghez vezető ajtó, ahol első este találkozott Raphaellel, és látta, hogy Duncan épp odabent áll, és beszélget valakivel, akit a látókörén kívül állt.

Elindult arrafelé. Bármi is történt, Duncan tudni fog róla. Kétségtelen, hogy az ő jelenléte nem lenne szívesen látott dolog, de legrosszabb esetben megkérné, hogy távozzon. A legjobb esetben pedig megtudná, ki halt meg. Sophia sietett, eltökélte, hogy kideríti, mi történt, mielőtt Raphael embereinek esélyük lenne kizárni őt. Ennek valahogyan kapcsolódnia kellett a közelmúltbeli gyilkosságokhoz és Lucien eltűnéséhez. És tudni akarta, kinek a vére festette vörösre a kanapét. Raphael párján kívül senkit sem tudott elképzelni, aki ilyen gyötrő dühkitörést válthatna ki a hatalmas vámpírlordból. De ha Cynthia megsérült, vagy ha, isten ments, haldoklik, hogyan történhetett ez? És Colin vele volt?

Lelassított, amikor elért a magas kétszárnyú ajtókhoz, és csendben besurrant a szobába. Duncan háttal állt neki, a hegyméretű Juróval az oldalán. Mióta Sophia megérkezett, először fordult elő, hogy egyikőjük sem volt tökéletesen felöltözve. Duncan egyértelműen az első kéznél lévő dolgot húzta magára, egy kopott melegítőnadrágot és egy pólót, a lába még mindig csupasz volt. Jurónak sikerült cipőt és egy sötét nadrágot felvennie, de az egyszerű fehér inge csak félig volt begombolva.

Egyikük sem vett tudomást Sophia jelenlétéről, ehelyett a szobában lévő harmadik személyre koncentráltak – egy hadaró emberi férfira.

– Rossz volt, Duncan, olyan rossz, amilyet még nem láttam! Nem tudom, hogy még Raphael is képes lenne-e meggyógyítani egy ilyet.

– Mi történt, tudod? – kérdezte Duncan feszülten.

Az ember láthatóan frusztáltan rázta meg a fejét.

– Nem kérdeztem. Robbie előre telefonált, és figyelmeztetett, hogy érkeznek vele. Amikor megérkeztek...

– Kik?

– Á, azt hiszem, az a helyi rendőr volt...

– Colin? – A név kicsúszott, mielőtt Sophia vissza tudta volna fojtani. Megdermedt, amikor mindenki megfordult, hogy őt bámulja.

– Sophia – mondta Duncan hűvösen. Elhallgatott, majd kissé oldalra döntötte a fejét. – Csatlakozz hozzánk! Ő itt doktor Peter Saephan, Lord Raphael személyzetének megbecsült tagja. – A lány felé intett. – Sophia, Lucien képviselője.

Sophia előrelépett, és üdvözlően bólintott.

– Mi van Colinnal? – kérdezte. – Megsérült?

– Nem – mondta Saephan, és megrázta a fejét. – Nos, nem láttam – javította ki magát. – Úgy értem, ő és Robbie is megkarcolódott és véres volt, de azt hiszem, a legtöbb vér Cyné volt. Murphy vezetett. Robbie a hátsó ülésen ült Cynnel és... Ó, Istenem, Duncan, amikor kinyitottam az ajtót, és megláttam őket...

Amikor felnézett, a szeme nyomorúsággal volt teli.

– Semmit sem tehettem érte! Még egy teljes traumatológiai egységgel sem tudom, hogy...

– Megtetted, amit tudtál, Peter – nyugtatta meg Duncan. – És Robbie is megtette azzal, hogy egyenesen ide hozta. Hol van most Robbie?

– Elküldtem őt. Féltem, hogy Raphael mit fog tenni, ha meglátja őt. Nem tudom...

– Még mindig a kapunál vannak – szakította félbe Juro. – Murphy nem hajlandó elmenni, amíg meg nem tudja, hogy milyen állapotban van Cyn.

– Majd én beszélek vele – mondta Sophia éppen olyan érzelemmentesen, mint Duncan.

Duncan ismét Sophia felé fordította azt a személytelen tekintetét, az arca teljesen kifejezéstelen volt. – Rendben van – mondta. – Juro majd elkísér a kapuig.

Sophia tiltakozni akart, azt akarta mondani, hogy nincs szüksége, hogy bárki is elkísérje őt a száz méterre lévő átkozott kapuig, de úgy döntött, nem érdemes vitatkozni. Ez az ő birtokuk volt, és csak ő lenne a vesztes.

– Ahogy óhajtod – felelte szenvtelenül.

 

* * * *

 

Colin kényszerítette magát, hogy mozdulatlan maradjon, tudatában volt a vámpírőrök ellenséges tekintetének, akik rögtön azután özönlöttek ki az épületből, hogy Raphael kiakadt, és most úgy tűnt, hogy az elmúlt néhány percben megduplázódott a számuk. Robbie néhány méterrel odébb, a fal mellett guggolt, fejét a kezébe hajtva. A garázs melletti kerti slaggal lemosta magáról a vér nagy részét. Szinte kényszerítette Colint, hogy ugyanezt tegye, szinte figyelmeztetés nélkül fordította felé a vizet. Colin ezt felesleges idő- és fáradságpocsékolásnak tartotta. Egészen addig, amíg meg nem jelentek a vámpír őrök, hogy felváltsák emberi társaikat. Amíg mindegyikük kitágult orrcimpákkal Robbie-ra nem meredt. Colinra kevésbé figyeltek, de róla kevesebb vért kellett lemosni. Robbie szinte megfürdött benne.

Colin odasétált a Tahoe-jához, csak hogy csináljon valamit. Eléggé tönkre ment – nem maradtak ablakok, kivéve a szélvédőt, ami megrepedt, a karosszéria tele volt golyó ütötte lyukakkal, és a belseje csuromvizes volt a víztől, amivel lemosták Leighton vérét. Nem mintha ez számított volna. Nem érdekelte az átkozott teherautó. Egyedül az volt a fontos, hogy a nő él-e vagy halott. És úgy tűnt, ezt senki sem tudja, vagy talán nem is akarja megmondani neki.

Tehetetlenül ökölbe szorította a kezét. Nehéz volt itt ácsorogni, amikor legszívesebben keresni kezdte volna azt, aki ezt tette. Az a hang folyamatosan visszatért, szinte kísértette. Tévednie kellett. Nem lehetett...

A vámpírőrök hirtelen megmerevedtek. Colin megpördült, amikor a sötétből előbukkant Raphael hatalmas japán biztonsági főnöke, őt pedig...

– Helló, Colin – mondta Sophia. Az arca teljesen nyugodt volt, a hangjából pedig minden érzelem hiányzott.

Colin csak bámult rá. Ez nem Sophie volt a faluból. Még csak nem is az a csábító Sophia volt, aki a múlt éjjel megjelent a házában. Ez Sophia volt az igazi vámpír-megjelenésében. Általában meleg barna szemei a gyenge fényben fagyos sötét tavak voltak, a testtartása gőgösen feszes. Colin elfordította a tekintetét, és azon tűnődött, vajon melyik a nő igazi arca, vagy vajon bármelyik is az-e.

Robbie felállt nyomorúságtól átitatott guggolásából, amint megjelentek. Most a nagydarab szumó alkatú fickó előtt állt, kezeit szorosan az oldalához szorítva, mintha csak azt akarná megakadályozni, hogy megragadja a vámpírt, hogy kirázza belőle az igazságot. – Hogy van, Juro? Életben van?

– Raphaellel van – válaszolta Juro. – Ez minden, amit tudunk.

– Életben van – mondta Sophia bizonyossággal. – Egyikünk sem állna itt, ha meghalt volna.

Colin számára ennek nem volt semmi értelme, de úgy tűnt, Robbie-t kielégíti. Bólintott, és vágyakozva nézett a nagy házra.

– Nem kell elmenned, Rob – dörmögte Juro mély hangon, meglepő együttérzéssel. – Tudjuk, hogy mindent megtettél, amit csak tudtál. Lord Raphael is tudni fogja.

Robbie hálásan felnézett, de megrázta a fejét. – Egyáltalán nem kellett volna ott lennie, Juro! Nem volt...

– Mindketten jobban ismerjük őt ennél – erősködött Juro. És Colin most először látott valódi érzelmeket átfutni a hatalmas vámpír arcán. Ugyanaz az arckifejezés volt, amit Robbie arcán is látott abban az átkozott kocsiban. Ugyanaz, amit a társai arcán is látott, amikor a katonai kórházak steril folyosóin járkáltak fel-alá, és arra vártak, hogy megtudják, vajon egy újabb temetésen vesznek-e részt, vagy még egyszer sikerült kicselezni a halált. Ugyanezt a tekintetet látta a saját arcán is a tükörben. Szerették Leightont. Nem mint szeretőt, hanem mint barátot, mint harcostársat.

– Colin! – Sophia hangja zökkentette ki az új gondolatsorból.

– Mi az?

A lány ajka kissé meggörbült, nyugtázva a férfi gorombaságát. – Beszélhetnék veled?

A férfi egy pillanatig tanulmányozta a nőt, majd vállat vont. – Persze, miért ne.

 

* * * *

 

Sophia Colin szemébe bámult. Szinte szürkének tűntek ebben a gyenge fényben, de kékek voltak – gyönyörű, kristálykékek, amelyek kontrasztban álltak a fekete hajával, amely most nedvesen tapadt a homlokához. Fekete ír, mondta a férfi, és a lány kinevette, mert még sosem hallott ilyesmiről. Akkor vigyorgott, de most nem.

Sóhajtott egyet, próbálta kitalálni, hogyan beszéljen helyesen ezzel a férfival, ezzel az emberrel, aki a közös múltjuk ellenére idegen volt ezen a helyen és időben. Úgy tűnt, a férfi nem érzékelte a veszélyt, amiben van, és Sophia azt gyanította, hogy ez azért van, mert olyan keveset tudott a vámpírokról. Amit az előbb mondott, teljesen igaz volt. Ha Raphael párja meghal, semmi sem mentheti meg egyiküket sem. A gyász viharában elszabaduló ekkora erő mérföldekre elsöpörne mindent, mielőtt a vámpírlord egyáltalán tudatában lenne, hogy mit csinál. Vak bosszúvágyában válogatás nélkül megölne barátot és ellenséget egyaránt.

De még ha Cynthia nem is halna meg, annak is lennének következményei. Colin és ez a másik ember, Robbie, Cynnel volt, amikor megtámadták. Raphael értékrendje szerint az ő felelősségük volt, hogy nem tudták megvédeni őt. Robbie-é mindenféleképpen – hiszen ő valamiféle testőre volt. De Colint is ugyanúgy bűnösnek tekintették volna. Raphael legalább a ma estét a párjával tölti. De amikor majd előbújik a rejtekhelyéről, keresni fog valakit, akit megbüntethet. Le fogja vadászni a valóban felelősöket is, de a haragját az első kéznél lévő személyre fogja zúdítani. És ha neki bármi beleszólása lenne ebbe, az a személy nem Colin lenne.

De hogyan győzze meg erről Colint?

Tudatában lévén vámpír hallgatóságával, különösen Juróval, hátat fordított nekik, és megérintette Colin karját, sürgetve őt, hogy távolodjon el a csoporttól, és sétáljon át a feljárón. Ez nem fogja megakadályozni Jurót, hogy minden szavát hallja, de nem fogja látni az arcát, amikor kimondja.

Colin meglepte azzal, hogy nem rándult el az érintésétől. Elsétált vele néhány métert a felhajtón túlra, a fűre. Nem sok holdfény volt, de a kapu fölött világítottak a biztonsági lámpák. És Colint mintha nem zavarta volna a sötétség, léptei biztosak voltak az egyenetlen gyepen.

Vigyázva, hogy háttal álljon a kapunak és a vámpíroknak, a nő rámosolygott a férfira, egy őszinte, melegséggel és szeretettel teli mosollyal. A férfi enyhe meglepettséggel fogadta a nő viselkedésének változását. Gyorsan leplezte, de a nő meglátta.

– Nagyon jó az éjszakai látásod – jegyezte meg.

A férfi szeme összeszűkült, mintha csapdától tartott volna. De a nőnek nem volt ilyen szándéka. Végül megvonta a vállát.

– Éveken át vettem részt éjszakai bevetéseken. Megmaradt bennem.

– Colin – kezdte a nő, kezét még mindig a férfi vastag, izmos alkarján tartva –, van valami, amit meg kell értened a vámpírokkal kapcsolatban, különösen az olyan erős vámpírokkal, mint Raphael. Az ő... – A nő kereste a megfelelő szót. – …agresszivitásuk nagyon közel van a felszínhez. Ez része annak, ami azzá teszi őket, akik, amilyenek. A hajlandóságuk, hogy harcoljanak azért, amit akarnak, hogy megvédjék azt, ami az övék. És egy vámpír számára semmi, Colin, semmi sem szentebb, mint a párja. Hallottam az emberi orvos jelentését...

Colin arckifejezése azonnal felderült.

– Beszéltél vele? Mit mondott?

Sophia elmosolyodott, csodálkozva embere összetettségén. Az ő embere? Ez volt ő? Felsóhajtott magában. – Azt mondta, hogy nagyon súlyosan megsérült, és ha életben marad, akkor Raphael lesz az, aki megmenti.

Colin fájdalmas arckifejezéssel rázta tagadóan a fejét.

– Ezt nem értem, Sophie! Mindenki azt mondja, hogy Raphael meg tudja menteni, de hogyan?

Sophia egy része megrándult örömében a becenév hallatán, de ugyanakkor rájött, hogy Colin mennyire keveset tud a vámpírokról. Ez nem csak egy vámpírúr hatalmáról és agresszivitásáról szólt, hanem magáról a vámpírság lényegéről. És vajon mennyit oszthatna meg a férfival? A vámpírközösség bizonyos igazságokat féltve őrzött, és nagyon jó okkal. Az egyik legszigorúbban titkolt és legveszélyesebb ilyen igazság a vámpírvér gyógyító ereje volt.

Tanulmányozta az előtte álló férfi ismerős arcát, vámpírlátásának köszönhetően teljesen tisztán látta. Jóképű férfi volt az ő Colinja, erős állkapoccsal és szögletes állal. A szeme körül halvány mosolyráncok látszottak, olyan ráncok, amelyek tíz évvel ezelőtt még nem voltak ott. Azon tűnődött, vajon egy másik nő szerezte-e ezeket a nevetőráncokat a férfi arcára, és féltékenységet érzett.

Az igazság villámcsapásként érte. Akarta a férfit. Nem egy órára, vagy egy éjszakára. Azt akarta, hogy az övé legyen, és senki másé. A felismerést szorosan követte a kétségbeesés, a tudat, hogy talán tönkretette azt a szeretetet, amit a férfi egykor érzett iránta, amikor évekkel ezelőtt úgy döntött, hogy becsapja őt.

Az állkapcsa határozottan megfeszült. Nem tudta megváltoztatni a múltat. De ha közös jövőben reménykedik, most már csak az igazság elég. A férfi még mindig őt nézte, és választ várt a kérdésére.

– A vámpírvér nagyon erős, Colin, különösen egy olyan idős és erős vámpíré, mint Raphael. A vámpírok párosodásának alapja a vércsere. Cynthia emberi vére táplálja őt, de az ő vére tartja a nőt egészségesen és fiatalon, amíg együtt vannak. Ezért van az, hogy a legtöbb párosodás vámpír és ember között történik. Fenntartják egymást.

Colin teljesen arra koncentrált, amit a nő mondott. Minden egyes szót figyelt, szemmel láthatóan mindent magába szívott és elraktározott, és ez határozottan emlékeztette Sophiát, hogy Colin Murphy több mint egy erős test, több mint egy magasan képzett harcos. Az elméje is első osztályú.

De Sophia nem akart többet mondani a vámpírvér gyógyító tulajdonságairól, nem Juro és a többiek előtt. Válaszolni fog Colin minden kérdésére, de majd később, amikor kettesben lesznek.

Valami a nő arckifejezésében biztos figyelmeztette Colint, mert csak egy hajszálnyit megcsóválta a fejét, és enyhén elmosolyodott. – Szóval megmentheti az életét? – kérdezte.

– Ha bárki képes rá, akkor az ő – figyelmeztette a nő. – Néhány óráig még nem fogjuk megtudni, a legvalószínűbb csak holnap napnyugta után. Nem akar majd elmenni mellőle, amíg nem lesz teljesen stabil az állapota, és talán még akkor sem. Nem ismerem őket jól, de még én is látom, mennyire szereti őt, és az ittlévő többieknek is fontos – tette hozzá, a kapu körül álló vámpírokra, különösen Juróra és Robbie-ra utalva. – A hűségük legalábbis részben a mesterük Cyn iránt érzett szeretetéről árulkodik.

– Szóval mit akarsz ezzel mondani, Sophie? Mit akarsz, mit tegyek?

A nő gyengéden elmosolyodott.

– Arra kérlek, hogy menj haza. Itt nem biztonságos számodra. Ha – amikor – megtörténik a legrosszabb, Raphael egy kicsit megőrül, legalábbis egy időre. Az orvos eleve ezért küldött el téged és Robbie-t. Nem biztonságos, főleg nem az emberek számára.

– De Juro azt mondta Robbie-nak, hogy maradhat, hogy ez...

– És Jurónak igaza van. A ma este valószínűleg biztonságos. De Robbie-nak vannak itt barátai, erős barátai, akik ki fognak állni az érdekében, talán még meg is védik, amennyire csak lehet. Neked csak én vagyok itt.

Colin rá meredt.

– Azonnal értesítelek, ha lesz hírünk, jó vagy rossz – tette hozzá gyorsan. – Annyira bízz bennem!

Colin még mindig a nőt tanulmányozta. Végül kifújta a levegőt, és a fejét ingatva elfordította a tekintetét.

– Rendben. Hazamegyek. De bízom benned, Sophie. – Kifejezéstelen pillantása találkozott a lány tekintetével. – Bízom benned – ismételte meg.

– Tudom – mondta a lány halkan. – Köszönöm!

Egyszer megrázta a fejét, és sarkon pördült, odasétált, ahol Robbie még mindig várt. Egyik kezét a másik férfi vállára tette, és halkan azt mondta: – Hazamegyek, lezuhanyozom és átöltözöm. Szívesen látlak, ha velem jössz. Rengeteg helyem van.

Robbie Colinról Sophiára nézett, majd vissza.

– Köszönöm! De azt hiszem, itt fogok aludni. Majd hívlak!

– Várni fogom! – Colin elfordította a fejét, és a tökéletesen kék szemeinek pillantását Sophiára szegezte. – Tudod, hol találsz!

Harmincegyedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Colin ellökte magát a számítógéptől, hogy ellenőrizze az időt, ahogy azt tíz másodpercenként tette, mióta hazajött. Alig volt hajnali kettő, de már órák teltek el azóta, hogy elhagyta a vámpírok birtokát, és kezdte úgy érezni, hogy megőrül.

Még egyszer lecsapatta a Tahoe belsejét, mert tudta, hogy ha úgy hagyja, ahogy van, az minden dögöt magához vonz az erdőből. Lemosta a maradék vért, összegyűjtötte a nedves papírokat és a kötéseket, és a háza mögötti biztonságos kukába dobta. Ez legalább egy órát felemésztett – egy órát, amit nem azzal töltött, hogy üldögélve várja, hogy halljon valamit Sophiától.

Valamennyi időt eltöltött a forró zuhany alatt is, de a zuhanyozás már nem tartott olyan sokáig, mint azelőtt, hogy tizenkét évet eltöltött volna a haditengerészetnél. Hacsak nem valakivel zuhanyozott.

Ami visszavezette őt Sophiához. És átkozott legyen, ha nem kívánja még mindig őt. Könnyű lett volna, ha a nő megtartotta volna azt a hűvös vámpírszerepet, amit ma este öltött. Vagy ha teljesen megváltozott volna a távol töltött évek alatt. De ma este, amikor ott állt a sötétben a lány kezével a karján, az évek elszálltak, és ő újra abban a közép-amerikai faluban volt, a hőségben és a párás levegőben, körülvéve a dzsungel szagával és a fülével incselkedő spanyol nyelv áradatával.  

Talán csak meg kellene dugnia a nőt. Egy gyors menet a régi idők emlékére, hogy kiűzze őt a szervezetéből. De Sophie-val nem lenne ilyen egyszerű. Sosem volt az. Szerette őt. A pokolba is, azt a bizonyos fehér kerítést tervezte vele. És most itt volt újra az életében.

Hallotta, hogy egy autó érkezik a felhajtón, és megfordult, mezítlábas talpai megdobbantak a fapadlón, ahogy az elülső ablakhoz ment. Halkan felhorkant. Igen, itt volt. Visszatért az életébe.

Colin kinyitotta az ajtót, amikor a lámpák kialudtak a Lexus szedánon, amit a nő vezetett. Kicsit meglepődött, hogy Sophie egyáltalán tud autót vezetni. Akkor nem tudott, amikor korábban megismerte. Legalábbis ő nem tudott róla. Elkomorult, és eszébe jutott, hogy nem tudott róla annyit, amennyit gondolt, hogy tud.

Az ajtónyíláson kiáradó fény reflektorfénybe állította a lányt, amikor becsukta a kocsi ajtaját, és elindult felé. A szemei furcsa szögben kapták a fényt, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha gazdag borostyán-arany színben ragyognának. Colin pislogott egyet, és a ragyogás eltűnt.

Figyelte a nő arcát, ahogy közeledett, keresve a rossz hír valamilyen jelét. Nem látott semmit, de...

– Leighton? – kérdezte gyorsan.

– Nincs hír. De a maga módján ez jó. Duncan – ismered őt, ugye? A szőke vámpír, aki Raphael hadnagya? – Megvárta, amíg a férfi nem bólintott. – Nos, Raphael Duncan atyja, az, aki vámpírrá tette őt. Több mint két évszázada vannak együtt, és nagyon szoros az együttműködésük. Duncan saját maga is elég erős, ami azt jelenti, hogy sokkal érzékenyebb Raphael lelkiállapotára, mint bárki más, kivéve talán Cynthiát.

Colin türelmetlenül bólintott. Nagyra értékelte a vámpírtörténeti leckét, de igazából arra volt kíváncsi, hogy Leighton hogy van.

Mintha csak olvasta volna a férfi gondolatait, Sophia tovább magyarázott.

– Azért mesélem el ezt neked, hogy megértsd Duncan értékelésének megbízhatóságát. Szerinte Raphael alámerült a hatalma mélyére. – Felemelte a kezét, megelőzve a férfi következő kérdését. – Ez egyfajta transz, egy mély, szinte meditatív állapot. Ez lehetővé teszi számára, hogy kizárjon minden zavaró tényezőt, és csak arra koncentráljon, amit keres, vagy ebben az esetben arra, ami fontos neki, ami a párja. Tekintélyes erejének minden cseppjét Cyn gyógyítására összpontosítja, nem csak a vérét, hanem azt a... te mágiának neveznéd, ami őt vámpírúrrá teszi.

– Hogyan működik?

A nő komoran elmosolyodott.

– Ezt lehetetlen megmagyarázni, Colin. Sajnálom, egyszerűen így van.

Kíváncsiságtól hajtva megkérdezte: – Neked is megvan ez a mágiád?

A lány meglepődött a kérdéstől. – Igen, természetesen.

– Szóval akkor nem csak a vámpíruraknak van.

– Nem, de egyenesen arányos az egyes vámpírok erejével. Mondd csak, van másod is, amit vezethetsz?

A vámpírmágiáról való elmélkedésbe merülve, Colin elkomorult a lány kérdésére, aztán rájött, hogy a teherautójáról beszél.

– Ott van – mondta, miközben az agya felzárkózott a látottakhoz. Leugrott a verandáról, odasétált a Tahoe-hoz, és csapkodni kezdte az ajtókat. – Ennek a kicsikének teljes mértékben annyi. Holnap el kell vontattatnom, aztán elmegyek a városba, és bérelek valamit. Miért?

Sophia diszkréten szippantott egyet, és összerezzent.

– Érzik Cyn vérének az illata. Az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem vezetnéd, még csak el sem mozdítanád!

Colin megdörzsölte a haját.

– Tényleg olyan rossz a vérszag? Talán mégiscsak el kellene vontatnom már ma este.

– Nem rossz – biztosította a lány. – Csak azért említem meg, mert a vér Leightoné. A dolgok most a szokásosnál is nyugtalanítóbbak.

– Hogyhogy nyugtalanítóbbak?

– Még ha Raphaelnek sikerül is meggyógyítania, egy ideig gyenge lesz. Ettől a Lord a szokásosnál is jobban fogja őt védeni, és sokkal érzékenyebb lesz a vérének illatára, különösen egy másik férfin, vagy annak tulajdonán.

– Értem. Ez eléggé ijesztő, tudod. Ez az egész vérszag dolog. – Amint a szavak elhagyták a száját, azonnal megbánta őket. – Ó, hé, nem akartam sértő lenni!

– Nem sértődtem meg, Colin. Nem felejtettem el olyan alaposan az emberi származásomat, hogy már ne emlékezzem, milyen volt.

Egy nagyon hosszú pillanatig kínos csendben álltak, amíg Colin gyáván be nem adta a derekát.

– Szóval, nem akarsz bejönni?

A lány mosolya széles és hálateli volt.

– Szívesen, köszönöm!

 

* * * *

 

Sophia elsétált Colin mellett, és belépkedett a nappali közepére. Érezte a feszültséget a férfi erőteljes testében, és tudta, hogy minden könnyed ugratásuk ellenére, a férfi érzései még mindig nem egyértelműek iránta. Mégis győzelemnek tekintette, hogy a férfi egyáltalán képes volt kötetlen beszélgetést folytatni vele.

– Nem maradok sokáig – biztosította Colint. – Csak egy kis időre el kellett jönnöm onnan. Ott minden olyan feszült, mindenki tűkön ülve várja a hírt, én pedig idegen vagyok számukra. Az összes vámpír, aki Raphaellel utazik, az saját maga által teremtett, beleértve az egész biztonsági osztagát és az összes további katonát is, akiket a gyilkosságok felderítésére hozott. Fanatikusan hűségesek, és teljesen összezártak körülötte a tragédia miatt.

– Ez szokásos? – kérdezte Colin. – Úgy értem, hogy egy vámpírlordot a saját... tudod, olyan vámpírok vesznek körül, akiket ő teremtett?

Sophia megvonta a vállát.

– A vámpírlordok nem bíznak az idegenekben, így igen, a legbelsőbb kör gyakran a lord saját gyermekeiből áll. De szokatlan, hogy egy vámpírlord ennyi saját gyermeke éljen ilyen közel hozzá, különösen, mivel Raphael emberei közül sokan meglehetősen nagy hatalommal rendelkeznek. Úgy vélem, hogy a Lord Lucien vancouveri főhadiszállásán élő vámpírok legalább felét valaki más változtatta át, bár neki is van egy saját utódaiból álló belső köre.

– Mi a helyzet a többiekkel? Az átlagos vámpírokkal, azokkal, akik nem vámpírurak. Mi a helyzet az ő... – Megbotlott a szó kimondásában. – …gyerekeikkel?

A nő szórakozó mosollyal csóválta a fejét. – Ez nem olyan, mint a filmek, vagy a tévé, Colin! Csak nagyon kevés vámpír elég erős ahhoz, hogy másikat nemzzen, és a vámpírurak mindenféleképp maguknak tartják fenn ezt a hatalmat. – A nő arca komolyra fordult, ahogy folytatta. – Bármelyik vámpír, aki engedély nélkül nemz gyermeket, súlyos büntetést kapna, talán el is pusztítanák, az ura kívánságától függően. Ez a népességszabályozás egy formája, ha érted. A vámpírok gyakorlatilag halhatatlanok. Korlátozások nélkül a populáció hamarosan túlságosan elszaporodna.

Mivel nem állt szándékában elárulni Colinnak, hogy miért lenne probléma a túl sok vámpír – mert gyorsan kinövik a táplálékforrásukat, vagyis az embereket –, elfordult, és a nappali és a konyha közötti pulthoz húzott bárszékekhez sétált, hogy leüljön. – Különben is – folytatta –, én nem tartozom Raphael gyermekei közé, és mivel mindenki feszült, az indulatok elszabadulhatnak. Az utolsó dolog, amire szükségem van, az az, hogy az egyik vámpírjával valamiféle „ki tud távolabb pisilni” versenybe keveredjek!

Colin átkelt a szobán, elég közel elhaladva, hogy a nő megérezze a teste melegét, a bőrének erős, férfias illatát. Volt rajta ing, de nem volt begombolva, és kifakult farmernadrágja alacsonyan lógott keskeny csípőjén. Sophia ujjai szinte viszkettek, hogy végigsimítson a mellkasán és a hasán, hogy megtapogassa az ottani kemény izomkockákat, és végighúzza a körmét a sötét szőrszálakon, amelyek eltűntek a farmer derékrésze alatt.

Colin a maga részéről úgy tűnt, nincs tudatában annak, hogy mennyire vonzó ebben a pillanatban a lány számára, és kinyúlt mellette, hogy elkapja a felbontott üveg sört a bárpultról, mielőtt leült volna az övé melletti székre.

– Egyelőre figyelmen kívül hagyva a pisilős hasonlatot – mondta –, elbírnál velük? – Már-már belekortyolt az üvegbe, aztán megállt, és azt mondta: – Úgy értem, ha valamelyik vámpír belekezdene valamibe, képes lennél, tudod, legyőzni?

– Valószínűleg – mondta Sophia, a homlokát ráncolva, hogy a férfi egyáltalán nincs tudatában az ő vágyainak.

Colin elvigyorodott. – Tényleg?

A lány homlokráncolása mogorvaságig mélyült.

– Igen, tényleg. És tudom, mire gondolsz. Mindannyian ezt gondolják. Alacsony nő, olyan csinos, olyan törékeny. Azért Raphael embereitől elvárnám, hogy jobban tudják. Végül is elfogadják Cynthiát olyannak, amilyen. – Undorodva legyintett a kezével. – De a vámpírok olyanok, mint valami primitív visszafejlődés. Igaz, néhányuk nagyon régen született, amikor a nők alig voltak többek, mint ingóságok, de sokan közülük nem, és mégis csupa tesztoszteron és mellkas döngető.

– Én személy szerint eléggé szeretem a tesztoszteronomat – jegyezte meg Colin lazán.

Sophia felnevetett, a szemei tágra nyíltak a meglepetéstől, miközben felkapta a kezét, hogy eltakarja a száját. Érezte, ahogy elvörösödik az arca, ami már egyre ritkábban fordult elő vele.

Lesütötte a tekintetét, a keze fölöslegesen megérintette fekete farmerbe öltözött combját.

– Mindenesetre – mondta, még mindig nem nézve a férfira –, a legtöbbjükkel el tudnék bánni. Bár Duncannel valószínűleg nem. És akkor sem nyerhetnék, ha összefognának ellenem, de az egy az eggyel küzdelemben helyt állnék. Tudod, én vagyok Lucien legerősebb élő gyermeke. Kétlem, hogy ez volt a szándéka, amikor átváltoztatott, de itt vagyok.

Elhallgatott, és az eltűnt Lucienre gondolt, és arra a nagyon is reális lehetőségre, hogy hamarosan harcba szállhat a területének irányításáért.

– Sophie?

A nő felnézett, és rájött, hogy túl sokáig hallgatott.

– Bocsánat! Elgondolkodtam valamin. A lényeg az – folytatta, visszatérve a beszélgetésükhöz –, még ha képes is lennék nyerni, nem akarok senkivel sem harcolni. Nem ezért vagyok itt.

Colin egy újabb kortyot ivott a söréből, aztán felnevetett.

– Kicsi Sophie, nagy gonosz vámpír – ugratta, majd megdermedt, és a lányra meredt.

Sophiának nem kellett hallania a gondolatait, hogy tudja, eszébe jutott, miért nem kéne itt lógnia és beszélgetnie vele – vagy ne adj’ isten, nevetnie vele. Látta a férfi feltűnő kék szemeiben. De azt is látta, hogy a gondolatok mögött milyen kötélhúzás folyik. A férfi meg akarta tenni ezeket a dolgokat. Akarta őt.

Colin hirtelen felállt, és hangos csattanással letette a sörösüvegét a pultra.

– Sajnálom! Bocsánatot kérek az udvariatlanságom miatt! Kérsz egy italt vagy valamit?

– Colin – mondta halkan.

– Nagyjából mindenem van – folytatta, és megkerülve a pultot a konyhába sétált. – Vagy csinálhatok...

– Colin – ismételte meg Sophia.

A férfi háttal állt neki, a kezét a hűtőszekrény ajtajának támasztva. Sokáig hallgatott, aztán megfordult, és ránézett a lányra. – Mi az?

– Beszélnünk kell!

– Nem. Nem hiszem, hogy kell, Soph.

– Én szeretnék! Kérlek!

A szája mogorván elfintorodott. – Adj egy okot, Sophie! Mondj valamit, ami elmoshatná a hazugságokat, és újra elhitetné velem, hogy te vagy az a nő, akibe tíz évvel ezelőtt szerelmes voltam!

Sophia szíve hevesen vert a mellkasában. Ő akkor is hallotta, ha a férfi nem volt rá képes. Soha nem mondta neki, hogy szereti, akkoriban nem. Bár a lány anélkül is tudta. Nehéz volt nem olvasni egy férfi gondolataiban, amikor szeretkeztél vele, amikor a testedbe temetkezett, több gyönyört és örömet okozva, mint amit valaha is éreztél.

És már megígérte magának, hogy elmondja neki az igazat.

– Megijedtem – mondta egyszerűen.

Colin összerándult.

– Baromság! Soha nem csináltam semmi...

– Nem tőled, Colin! Soha nem tőled! Ez volt a probléma része. Te… – A lány csodálkozva ingatta a fejét. – Tökéletes voltál. Túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. Kedves voltál, nagylelkű, vicces. Csodálatos szerető, és olyan ádázul védtél a legkisebb fenyegetéstől is. – Elmosolyodott, gondolatai visszatértek az együtt töltött időre.

Colin elutasítóan kifújta a levegőt.

– Most már valószínűleg hülyeségnek tűnik – mondta. – Úgy értem, aligha volt szükséged a védelmemre, de nem tudtam...

Sophia felnézett.

– Nem! – mondta gyorsan. – Nem, Colin! Soha nem volt hülyeség! Csodálatos volt. – A lány mosolya lehervadt. – És tudtam, hogy nem tarthat sokáig. Vámpír voltam. Ami még rosszabb, egyedül élő vámpír voltam. Lucien elküldött engem. Nem durván, és nem szeretet nélkül, de nem mehettem vissza Vancouverbe. Akkor nem. Így hát országról országra költöztem. Még mindig élt a Luciennek adott hűségesküm, és egyetlen más vámpír sem engedte volna, hogy sokáig a területén éljek, ha máshoz kötött a hűségem.

– Akkor miért nem tetted azt, amit ti mindannyian csináltok? Találhattál volna egy új lordot vagy ilyesmit?

– Szerettem Lucient. Még mindig szeretem! – Sophia látta, hogy Colin szeme erre boldogtalanul összeszűkül, és egy kis reménysugarat érzett.

– Nem értem! – csattant fel Colin. – Ez a fickó kidobott, és te még mindig szereted?

– Ez nem így van! Lucien az atyám. Egyszer szeretők voltunk, évszázadokkal ezelőtt, amikor megteremtett engem, de azóta nem. Szinte természetellenes lenne, ha most szeretők lennénk. – A lány megrázta a fejét. – Nem tudom, hogy meg tudom-e magyarázni. Nem tudom, hogy vannak-e szavaim valamire, ami beleivódott minden sejtembe, ami vagyok, amit ő teremtett, amit ő adott nekem.

– És mi az, Soph?

Sophia Colinra meredt, és azon tűnődött, vajon vissza tudna-e menni arra a szörnyű helyre, akár még miatta is. A mellkasa megsajdult a gondolatra, hogy újra átélje azokat a szörnyű időket. Majdnem annyira, mint a gondolatra, hogy örökre elveszíti Colint.

Rövid időre lehunyta a szemét.

– Az apám nagyon gazdag ember volt – kezdte. – A bátyáim mind meghaltak betegségben vagy háborúban, mielőtt még tízéves lettem volna. Én voltam az egyetlen élő gyermeke, az örököse. Az egyetlen erényem, a létezésem egyetlen oka apám szemében az volt, hogy képes voltam unokát szülni a halott fiai helyett. Mire tizenhárom éves lettem, és kezdtek nőni a melleim, a hét minden estéjén udvarlókat fogadtunk. Azt mondom, mi, de senkit sem érdekelt, hogy én mit gondolok. Úgy állított ki, mint az egyik kiállítási lovát, aztán visszaküldtek a szobámba. Még nem is ehettem az asztalnál!

Sophia felállt, és járkálni kezdett. Ezek közül egyik sem volt jó emlék, de a következő rész... a következő rész olyan fájdalmas, olyan erős volt, hogy még mindig térdre tudta kényszeríteni. Megállt, és odapillantott, ahol Colin várakozóan figyelte őt. Elfordult, és beszélni kezdett.

– Tizenhat évesen férjhez mentem egy olyan férfihoz, akit gyűlöltem.

 

* * * *

 

1755 – Dél-Spanyolország

 

– Melegem van, mama!

Sophia megfordult az ajtóban, ahol a kert friss illatát élvezte, hűvös szellő reményében. Már órák teltek el mióta a nap egy újabb perzselő nap után lenyugodott, és a levegő még mindig meleg volt, légmozgás pedig szinte nem is létezett. Óvatosan lépkedett a majdnem teljes sötétben, és a rögtönzött ágyhoz lépett, ahol egymás mellett feküdt két kisfia.

– Tudom, Teo. Sajnálom! – Leült, hallva, ahogy a fakeret megnyikordul a súlya alatt. Teo, a legidősebb – kevesebb mint egy évvel idősebb öccsénél –, felnézett rá, sötét szemei megcsillantak az egyetlen lámpa halvány fényében.

– Hamarosan lehűl a levegő. – Félresimította a homlokáról – amely magas és elegáns volt, mint az apjáé – az izzadságtól átitatott hajat. Mindkét fia az apjára hasonlított, ami természetes volt, feltételezte. Bár szívesen látott volna bennük valamit magából is, talán a szemük vagy az álluk formájában? De nem, mindketten az apjuk képmásai voltak. És ő meglehetősen jóképű férfi volt, annak ellenére, hogy egy disznó.

– Hol van a papa? – bukkant fel a kisebbik fia arca a bátyja válla fölött.

A nő szeretetteljesen elmosolyodott.

– Nemsokára hazajön, Miguelito.

– Itt maradsz velünk?

– Természetesen, bebé! Soha nem hagylak el titeket! Most aludj! Énekelek neked egy dalt.

Halkan énekelt, és addig ült mellettük, amíg el nem aludtak, annyira elfáradtak a kisfiús elfoglaltságaikban, hogy még a hőség sem tudta sokáig ébren tartani őket. Azt kívánta, bárcsak ő is ilyen szerencsés lenne. A nehéz ruharétegek, amelyeket még itt, a kertje magányában is kénytelen volt viselni, fojtogatóak voltak. A fűzők annyira szorosra voltak húzva, hogy néha azt hitte, hamarabb megfullad, minthogy elvinné a tikkasztó hőség. Egy átlagos estén már visszavonult volna a szobájába, és levetette volna a fűzőt. De a kicsinyei annyira rosszul érezték magukat a házban, még a vastag falak ellenére is, a kertek pedig zöldek és kellemesek voltak.

Nagyot sóhajtva felállt, és a gyenge szellőben az ajtóhoz sétált. A főépület második emeletén megmozdult egy fény, és a nő ajkai ingerülten szorultak össze. Végre hazajött a férje, végre otthagyta annak a francia kurvának az ágyát, akit Alberto Alejandro tavaly télen vett feleségül. Sajnos Alberto nem sokkal később holtan esett össze, és fiatal felesége nincstelen özvegyasszonyként maradt egy idegen országban, akinek még arra sem volt pénze, hogy szégyenszemre hazamenjen, pedig csak ezt érdemelte volna.

Az ember talán még meg is sajnálhatta volna az asszonyt, ha lett volna egy csepp erénye is. De miután elvesztette a férjét, Sophia férjére, Teodosióra vetette a szemét, aki korántsem volt nincstelen. Legalábbis a szajha így gondolta. Túl ostoba volt ahhoz, hogy megértse, Teodosio soha nem hagyná el Sophiát, még egy gyönyörű francia szajháért sem. Nem azért, mert szerette Sophiát, hanem mert szerette a pénzt és a földeket, amelyeket a nő az apjától örökölt. A birtokot, amely a fiaira száll, és nem a férjére. Ha Teodosio elhagyná Sophiát, ugyanolyan nincstelen lenne, mint a szajhája.

Figyelte, ahogy kinyílik az erkélyajtó, és kilép a férje, nyilvánvalóan ugyanazt a nem létező szellőt keresve, mint ő korábban. Lenézett a nyári lakra, ahol a fiai aludtak, és megállt. Talán a tekintete is találkozott az övével. Túl sötét volt ahhoz, hogy tudja, de tudta, hogy a nő őt figyeli. Szó nélkül megfordult, és visszament a házba.

Tiszta, izzó gyűlölet hulláma söpört végig Sophián, és megremegett tőle. Gyűlölet az apja iránt, aki hozzáadta egy olyan férfihoz, akit megvetett. Gyűlölet a férje iránt, aki a második fiuk születése óta hozzá sem ért. Nem mintha hiányzott volna neki, hogy osztozzanak a közös ágyon. Sok férj és feleség élt külön életet, különösen a vagyonosabbak. De a legtöbben legalább adtak a látszatra, és diszkréten kezelték a viszonyukat. Teodosio nem. A francia szajha csak a legutóbbi indiszkréciója volt, és nem is az utolsó. Megunja majd őt is, mint a többit, míg Sophia némán viselte szégyenét.

Visszatért a kerti házikóba, a piknikezésre és a gyermekek játszóhelyének szánt, nyitott, nádtetős, gyenge építménybe. A fiai nagy kalandnak tartották, hogy az elmúlt néhány éjszakát itt kint töltötték. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott. Ők voltak élete örömei, az ő kincsei. Ezt még a disznó apjuk sem tudta tönkretenni.

Odalépett a kancsó vízhez, amelyet az egyik szolga hozott, mielőtt nyugovóra tért volna. A víz akkor még hűvös volt, frissen felhúzva a kútból. Megdöntötte, kiöntve belőle az utolsó cseppeket is, és eszébe jutott, hogy sokat elhasznált a gyerekek kis arcának letörlésére alvás előtt. Türelmetlen hangot adott ki, mert arra gondolt, hogy nagy valószínűséggel fel fognak ébredni az éjszaka folyamán, és vizet kérnek, de neki nem lesz.

Felébreszthetné az egyik szolgát, hogy hozzon neki, de a kút itt volt az udvaron, a konyha másik oldalán. Feleslegesnek tűnt felébreszteni őket egy ilyen apróság miatt, különösen, amikor ő maga még ébren volt, és minden bizonnyal elég erős, hogy maga is megtehesse.

Sophia még egyszer megnézte a fiait, és mosolyogva nézte, ahogy Teo elterült álmában, míg Miguelito csendben, a bátyja hátához simulva feküdt, mint egy kisegér. Felvette a kancsót, és kisétált a kertbe, az udvar felé véve az irányt.

Senkivel sem találkozott, ahogy áthaladt a konyhán, és vissza kiment az udvar közepén álló nagy kúthoz. A fából készült fedél félig nyitva volt, a vödör pedig a kút káváján állt. A vödör csattanó hanggal zuhant a víz felszínére, amikor beleejtette, és Sophia a káva fölé hajolva bámult a sötét mélységbe, amíg a kötél meg nem feszült, jelezve, hogy megtelt a vödör. Felegyenesedve megfogta a kart, és elkezdte tekerni, hogy újra felhozza a vödröt.

A kiabálást hallotta meg először. Előrehajolt, hogy megragadja a vödröt, amint az a kút pereme fölé emelkedett, és elfintorodott. A hőség miatt a szakács a szokásosnál korábban ébredt, és már majdnem itt volt az ideje, hogy a konyhai munkások is felkeljenek és meggyújtsák a tüzet a nagy kemencékben. Megint egereket fedeztek fel a lisztben?

Felkapta a korsóját, és elindult vissza az udvaron keresztül, csakhogy majdnem elütötték a mellette elszáguldó férfiak, akik vödröket tartottak a kezeikben. Aztán megérezte a füst szagát.

Elejtette a korsót, átugrotta a nedves szilánkokat, és futni kezdett a kert felé, amely már látszott a nyitott konyhaajtón keresztül. A zöld árnyékok között aranyszínű fény pislákolt, mintha milliónyi gyertyaláng táncolt volna egyszerre. Sophia sikoltozni kezdett már az ajtó előtt, áttolakodott a rémült szolgák csoportjain, félrelökve mindenkit, aki megpróbálta megállítani.

A kis kerti lak lángokban állt, nádfedele fáklyaként világított az éjszakában. A nő regisztrálta a képet, miközben átfurakodott a káoszon, a szíve dübörgött a mellkasában, az agya sietésre ösztönözte, még akkor is, amikor a szíve azt mondta, hogy Isten nem lenne ilyen kegyetlen, hogy ő jó katolikus, aki tiszteli az egyházát, aki nagylelkűen adakozik, és soha nem hagy ki egy szertartást sem. Isten nem venné el a gyönyörű gyermekeit, a fiait.

A tűz felé rohant, közben az összebújó szolgákat fürkészte, keresve a gyermekeit, figyelve a hangjukra. Valaki felkiáltott, és ő megfordult, a megkönnyebbülés, szélrohamként fújt át a lelkén. Az arcokat pásztázta maga körül, és megtalálta a férjét, Teodosiót, akinek az arcára a szomorúság maszkja rajzolódott, amely eltorzította vonzó arcát, és valami groteszkké változtatta.

– Sophia – mondta megtörten, és felé nyújtotta a kezét.

A nő elhátrált tőle, a fejét rázta, valahogy úgy gondolta, ha soha nem hallja a szavakat, akkor soha nem kell megtudnia a szörnyű igazságot.

– Sophia – ismételte meg, megragadva a nő karját, és a mellkasához húzva, majmolva a vigasznyújtást.

– Nem! – Ököllel ütve a mellkasát, ellökte magától a férfit.

Egy hangos süvítő hang miatt Sophia még időben fordult meg, hogy lássa, ahogy a lángok hirtelen magasabbra csapnak, és szikraesőt zúdítanak a fákra. Sophia felsikoltott, és a tűz felé rohant. A gyermekei odabent voltak, miért nem menti meg őket senki? Miért sír a haszontalan apjuk ahelyett, hogy a fiait keresve dacolna a lángokkal?

A hőség falként csapott le rá, összezsugorítva a bőrén az apró szőrszálakat, megégetve a kezét és az arcát, mielőtt még tíz lábnyira megközelíthette volna. Még közelebb ment volna, beleszaladt volna magába a tűzbe is, de erős karok ragadták meg, és szorosan tartották, elfordítva az erős lángoktól.

Sophia sikoltozva, rúgkapálva küzdött, megkarmolva az őt tartó kezeket.

– Chérie, Sophia, ne! Már túl késő! – Az idegen szavak megnyugtató mormogásként hangzottak, a keze nem engedett a szorításából, bármennyire is küzdött a lány.

A tető figyelmeztetés nélkül beomlott. Parázs repkedett, és a szolgák üvöltözve rohantak a kisebb tüzek után, nehogy a ház is felgyulladjon, és leégjen az egész birtok. Nem mintha Sophiát ez érdekelte volna. Kétségbeesetten nézett, szemeit könnyek és hamu homályosította el, zihálva zokogott, ahogy küzdött a levegőért egy olyan világban, amely minden értelmét elvesztette.

Az őt tartó karok kissé meglazultak, és leeresztették, amíg a talpa meg nem érintette a földet. Megfordult, és felnézve egy idegen sima arcát látta, amelyet a lángok korma befeketített, és amelybe világos csíkokat vájtak a könnyek.

A nyomasztó gyász térdre kényszerítette Sophiát. A szíve összeszorult a mellkasában, és örömmel fogadta a kínt. Levegőt vett, hogy felsikoltson, de a tüdeje nem talált levegőt, és ezt is üdvözölte. Miért dobogjon a szíve, miért harsogjon a tüdeje, amikor a gyermekei, a gyönyörű gyermekei meghaltak? Körmeivel az arcába vájt, és érezte, hogy kicsordul a meleg vére, amely az el nem sírt könnyek helyébe lép. Végre megtalálta a hangját, de csak éles, állati jajongásra volt képes, előre-hátra ringatózva küzdött a minden eddiginél nagyobb fájdalom ellen.

Semmit sem hallott a szolgák vagy a falubeliek szavaiból, akik odarohantak segíteni leküzdeni a tüzet, amely mindenkit fenyegetett, ha elszabadulna. Kiabálásaik és üvöltéseik, a lovak távoli, pánikba esett sikolyai, a futó lépések, ahogy vödörről vödörre öntik a vizet a lángok mohó torkába – mindez értelmetlen zaj volt. Az elméjét ehelyett a gyermekei édes hangjai, nevetésük és éneklésük töltötte meg. Nem látta okát, hogy bármi másra figyeljen... egészen addig, amíg egy női hang hangos átkai nem hasítottak az éjszakába.

Sophia megdermedt, a feje hallgatózva fordult oldalra. Dühös férfihangok kiabáltak, egy nő felháborodott sikolya pedig föléjük emelkedett.

– Don Teodosio – kiáltotta az egyik férfi. – Ezt találtuk, ahogy el akar illanni!

Sophia hallotta a felzihálást maga körül. Felállt, és látta, ahogy a férje lefelé bámul a ribanc szeretőjére. A nő feketéllett a füsttől, a haja helyenként leégett, de a keze volt az, ami mindenki figyelmét magára vonta. Vörösek, égettek és hólyagokkal borítottak voltak.

Sophia látta Teodosio tekintetében az elborzadt felismerést. Felsikoltott, futva megszüntette a rövid távolságot köztük, a hajánál fogva megragadta a szajhát, és erősen rángatta, amíg a férfiak szét nem választották őket. Teodosio átölelte Sophiát, és újra és újra a nevét suttogta, mint egy bocsánatkérő esdeklést.

Sophia felüvöltött, és felé fordulva pofon vágta. Nem tudott megbocsátani neki.

– Te tetted ezt! – vicsorogta dühösen, és az arca görcsbe rándult a bánattól. – Megölted a saját fiaidat! – A hangja megtört az utolsó szónál, és zokogás váltotta fel a szavakat, miközben elfordult a férfitól.

– Nem! Nem, Sophia, kérlek, én nem...

Sophia nem hallotta a férfi tagadásának további részét. Visszament a tűzhöz, és térdre ereszkedett, de nem azért, hogy imádkozzon, hanem hogy tanúságot tegyen a gyermekei haláláról.

 

* * * *

 

Másnap eltemették a gyerekeit. Apró testüket kivették a ház elszenesedett romjai közül, és fehér vászonba burkolták őket, miközben Sophia öntudatlanná kábítva feküdt az ágyban, egy jó szándékú orvos jóvoltából, aki úgy gondolta, hogy megkíméli őt attól, hogy meglássa, mi maradt a fiaiból. Ott állt a száraz domboldalon, és hallgatta, ahogy a papok buzgón mormolják üres szavaikat arról, hogy a gyermekeit Isten hívta el, hogy nagy sorsuk most kezdődött el. De Sophia nem tudott mit kezdeni egy olyan Istennel, aki ilyesmire képes, aki megengedi egy értéktelen francia szajhának, hogy ártatlan gyerekeket gyilkoljon. Elfordult tőlük és imáiktól, elfordult hűtlen férjétől, és a hegyekbe sétált, várva, hogy rátaláljon a halál.

A halál nem jött el. De Lucien igen.

Három nappal később végre megszűnt a hőség. Sophia ismét fiai sírjánál állt, és érezte, ahogy az éjszakai hűvös szellő végigfúj a kiszáradt hegyoldalon. Arra gondolt, hogy Teo és Miguelito mennyire nevetett volna, ha ezt érzi, és szomorúan elmosolyodott. Nem lesz többé kisfiúk nevetése az életében.

Kiáltások hallatszottak a mögötte lévő birtokról. Hátranézett a válla fölött, és látta, hogy lámpások fényei haladnak át a kapun, a domboldal felé, ahol egyedül állt a fiai lelkével. Disznó férje ismét felfedezte a távollétét, és kétségtelenül üvöltözött a szolgákkal, hogy keressék meg.

A fények gyorsan közeledtek. Hátat fordított nekik, suttogott egy utolsó búcsút a gyermekeinek, és besétált a sötétségbe.

Ott várta őt – Lucien, az idegen, aki tartotta, amikor a ház leégett, aki megmentette az életét, amit már nem akart élni. Ott várt rá az első éjszaka, amikor felosont erre a domboldalra, azzal a szándékkal, hogy a fiai sírjára kifolyatott vérével az élete is elfolyik. A férfi elvette a kést a csuklójáról, és tartotta őt, miközben zokogott, és úgy sírta ki a bánatát egy idegennek, ahogyan addig még soha. Nem volt senki más, akiben annyira megbízott volna, hogy ezt megtegye.

Aztán a férfi azt mondta, hogy el tudja tüntetni – a fájdalmat, a szörnyű, gyötrő veszteséget, az ürességet, amelyet soha nem lehet betölteni. El kell majd menniük, figyelmeztette, messzire kell utazniuk, messzebbre, mint ahová valaha is ment, mint amiről valaha is álmodott. Sophia könyörgött neki, hogy tegye meg. Kész volt azonnal, még abban a pillanatban elindulni, ha szükséges. Végül is, mi oka volna maradni? De Lucien ragaszkodott hozzá, hogy várjon. Biztosra kell mennie, mondta. Mert ha egyszer elfogadja, amit felajánlott, azt nem lehet visszacsinálni.

Sophia az első pillanattól kezdve biztos volt a döntésében, de ez nem hatott a férfira. Egészen ma estig. Ez lesz a harmadik találkozásuk, és a férfi megígérte, hogy ma este elmennek.

– Sophia! – A hangja meleg és gazdag volt, mint a forralt rum egy téli éjszakán.

– Lucien – mondta halkan és megkönnyebbülten. – Ma este? – kérdezte.

– Ma este, chérie. Ha biztos vagy benne.

– Igen. Lucien, kérlek!

A férfi elmosolyodott, és gyönyörű volt. Kinyújtotta a kezét.

* * * *

 

– Sophie?

Sophia meglepetten pislantott. Annyira el volt veszve a múltban, hogy elfelejtette, hol van. Vakon nézett körül, mintha csak most ébredt volna fel. Még mindig állt, lábai fájtak a feszültségtől, karjait keresztbe fonva szorosan átölelte magát. Colin a bárpult mellett félig leült az egyik magas bárszékre.

Sophia ismét lehunyta a szemét, a mellkasa üresen sajgott. Még most is, évszázadok elteltével is olyan friss volt a vesztesége, mintha tegnap történt volna.

Colin felállt, és közelebb jött. – Sophie? – ismételte meg.

A nő kinyitotta a szemét, és a férfira nézett.

– Azt mondtad, Lucien elvette az emlékeket – mondta a férfi a homlokát ráncolva.

Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Sophia ugyanazt a meleg együttérzést látta benne, amit Lucien szemében látott oly régen. És úgy gondolta, egyik férfi sem örülne az összehasonlításnak.

– Így volt – mondta végül.

– Akkor hogyan...

– Egy idő után visszaadta őket. Elmesélte a történetet, mintha valaki mással történt volna, és megkérdezte, mit tennék. Mondtam neki, hogy nem tudom elképzelni, hogy egy anya ne akarjon emlékezni a saját gyerekeire, ezért visszaadta őket. Nemcsak a haláluk emlékét, hanem az életükét is. Azokat a csodálatos pillanatokat.

– Ezután azonnal elmentél Spanyolországból?

– Hellyel-közzel. Minden kicsapongása ellenére, Lucien nagyon gyakorlatias bizonyos dolgokban. A legtöbb idősebb vámpír ilyen, különösen, ha a vagyon megőrzéséről van szó. Amikor a fiaim meghaltak, a vagyon visszakerült hozzám, a jövendő gyermekeim számára. Apám nagyon eltökélt volt abban, hogy csak az ő vére örökölhet. És Luciennek voltak ügynökei, akik az ilyesmit elintézik.

– Apám teljes vagyonát – most már az enyémet – eladták, a befektetéseket likvidálták. Biztos vagyok benne, hogy jelentős veszteséggel, de ez nem érdekelt minket. Pontosabban Lucient nem érdekelte. Engem akkoriban semmi sem érdekelt. Több hónapba telt, és néhányszor meg kellett jelennem a hatóságok előtt, de végül sikerült.

– És mi lett a francia nővel? Hogyan büntették akkoriban a gyilkosságot?

– Nem tudom, mit tettek volna – mondta Sophia elutasítóan. – Nem bíztam rájuk a dolgot! Én magam öltem meg. Ő volt az első. – Colinra meredt, mintegy kihívva, hogy vitatja-e a bosszúja jogosságát a gyermekei gyilkosán.

Colin szemöldöke meglepetten felemelkedett.

– Úgy érted, az első vámpírölésed?

– Az már nagyon régen volt, Colin. A dolgok nagyon mások voltak, mint most, különösen a vámpírok esetében.

A férfi tudálékos mosollyal nézett rá.

– Akkor gondolom, nem mindenki válik vámpírrá, akit megölsz. Nem tudom elképzelni, hogy halhatatlanságot adtál volna annak a ribancnak!

Sophia viszonozta a férfi mosolyát.

– Igazad van! Egyenesen megöltem a szajhát, és gondoskodtam róla, hogy tisztában legyen vele, hogy én teszem ezt vele!

Colin oldalra billentette a fejét. – Jól hangzik. És mi a helyzet a férjeddel? Vele mi történt?

– Fogalmam sincs! Őt is meg akartam ölni, de Lucien nem engedte. Teodosiónak a kéjvágyon és az ostobaságon kívül semmi köze nem volt a halálesetekhez. És kevés férfi lenne életben, ha ez gyilkossági vétség lenne.

– Azt hiszem, megsértődtem – mondta elgondolkodva.

Sophie fáradtan elmosolyodott. Az emlékeknek már nem volt erejük, hogy könnyeket váltsanak ki, de az érzelmek és a veszteség még mindig erős és éles volt, és fárasztó volt beszélni róla.

Colin még közelebb lépett, a teste kemenceként sugározta a hőt, a szívdobogása pedig hangos volt a hirtelen beállt csendben.

– Sajnálom, hogy rávettelek, hogy beszélj róla – mondta. A keze lazán lógott az oldala mellett, ujjai újra és újra ökölbe szorultak, mintha nem tudná, mit kezdjen velük.

Sophia a szemébe nézett.

– Azt akartam, hogy megértsd – erősködött. – Kérdezted, hogy miért mentem el, miért hagytam, hogy azt hidd, meghaltam azon az éjszakán. – A lány felnyúlt, és engedve a kísértésnek, megérintette a férfi arcát, hagyta, hogy az ujjai a férfi ajkán maradjanak, amikor meglepte őt azzal, hogy nem húzódott el. – Tudod, álmaimban még mindig hallom, ahogy az a kávézó felrobban. Három háztömbnyire voltam, és az utca mégis olyan erősen rázkódott, hogy majdnem elestem. Mindenki sikoltozott, én pedig felnéztem, megláttam a lángokat, és tudtam. Voltak a pletykák – még beszéltünk is róluk, te és én –, hogy bizonyos emberek elégedetlenek a kormánnyal, elégedetlenek az egész országban hirtelen megjelenő külföldiekkel, és tudtam, hogy megtámadták azt az átkozott kávézót, és hogy te benne voltál.

Megrázta a fejét emlékezés közben. – Futottam, amilyen gyorsan csak tudtam, nem foglalkoztam azzal, hogy diszkrét legyek, vagy hogy elrejtsem a vámpír másságomat, ahogy Lucien tanította. Amikor odaértem a kávézóhoz, és megláttam a lángokat… Újra ott voltam abban a kertben, végignézve, ahogy a tűz elragad valakit, akit szerettem. Majdnem utánad mentem. Nem tudtam, hogy túlélném-e, de nem érdekelt. Csak azt tudtam, hogy nem tudnám még egyszer átélni. De aztán megláttalak a tér túloldalán állni. Láttam, ahogy a barátod beléd kapaszkodik, elrángat, miközben te harcolsz vele, és tudtam, hogy a sors adott nekem egy második esélyt. Elvesztettem a drága gyermekeimet. Semmit sem tehettem ellene. De te életben voltál, Colin. Az életed megmenekült, és én nem akartam tönkretenni az esélyt, amit kaptam, amit te kaptál, azzal, hogy belerángatlak az életem drámájába. Csavargó voltam, aki egyik helyről a másikra vándorol. Nem mehettem volna vissza veled az Egyesült Államokba. Az amerikai vámpírlordok soha nem tűrték volna meg a jelenlétemet. És sosem lett volna meg az a fehér kerítés, amiről beszéltél. Sem a gyerekek, sem a piknik a tengerparton napsütésben. Nem tudtam mást felajánlani neked, csak vért és sötétséget. Így hát hagytalak elmenni, és azt mondtam magamnak, hogy a sors így akarta; hogy helyesen cselekedtem.

Colin végre kinyújtotta a kezét és átölelte a lányt, a lélegzete a haját súrolta, amikor megkérdezte: – És most mit gondolsz, Soph?

A lány felsóhajtott, és anélkül szólalt meg, hogy felemelte volna a fejét, félve attól, hogy mit látna a férfi arcán.

– Azt hiszem, talán tévedtem azzal kapcsolatban, amit a Sors akkoriban mondott nekem. Vagy csak talán már nem érdekel. Te vagy az egyetlen férfi, akit valaha is szerettem, Colin Murphy, és belefáradtam, hogy nélküled éljek.