7.-8.-9. Fejezet

 

Hetedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael felsóhajtott, amikor a páncélterem ajtaja becsukódott mögötte, és hallgatta, ahogy Cyn tompa puffanások sorozatával bezárja. Ez a helyiség a föld alatt volt, egy magánlifttel lehetett megközelíteni, és kizárólag az ő részére volt fenntartva, amikor a seattle-i birtokra látogatott. Minden vámpírja itt töltötte a napjait a föld alatt, biztonságban egy ehhez hasonló, korszerű páncélteremben, amelyet ha egyszer bezárták, csak belülről lehetett kinyitni, kivéve ha Raphael, a fészek vezetője, illetve a biztonsági főnök akarta kinyitni. A nagyobb páncélteremben minden vámpírnak volt saját hálószobája. Raphael magánszobája egy külön szárnyban helyezkedett el, tágasabb és jobban felszerelt, de biztonsági intézkedésekből nem volt se több, se kevesebb, mint a birtok többi vámpírja szobájának.

Cyn ledobta a bőrdzsekijét egy székre, lecsúsztatta a válltokját, és kipattintotta a tárat a Glockjából, mielőtt elég közel lépett volna a férfihoz, hogy nekidőljön, és átkarolja a derekát.

– Sajnálom, ami Marcóval és Prestonnal történt – mondta. – Sokáig voltak veled.

Raphael átölelte a lány karcsú vállát, és a mellkasához húzta, vigaszt merítve a jelenlététől.

– Örülök, hogy itt vagy! – ismerte el.

– Mondtam neked – ugratta a lány gyengéden. – Különben is, a legutóbbi új-mexikói utad után megfogadtam, hogy soha többé nem engedem, hogy magamra hagyj! Egész idő alatt, amíg távol voltál, nyomorultul éreztem magam!

Raphael belemosolygott a lány édes illatú hajába, és hagyta, hogy elterelje a figyelmét a szörnyű éjszakáról.

– Tényleg úgy érezted magad? – kérdezte.

A nő oldalba bökte. – Mintha te nem úgy érezted volna magad! Különben is, ki vigyázna rád, ha én nem vagyok itt?

– Duncan? Esetleg Juro?

– Ne legyél már ilyen ostoba!

– Ostoba. Feltételezem, ez jobb, mint a szokásos jelződ.

– Melyik is lenne az?

Raphael elutasítóan felhorkant. – Aligha fogok muníciót szolgáltatni a saját kivégzésemhez!

– Ne légy gyerekes!

– Hmmm – mormogta, miközben a keze végigsiklott a nő hátán, hogy megsimogassa a fenekét. – Nem erre gondoltam, nem!

Cyn még közelebb húzódott, lábujjhegyre emelkedett, hogy elérje a férfi száját.

– Mennyi idő van még napkeltéig?

– Több mint egy óra, édes Cyn.

– Akkor sietnünk kell!

Raphael elnevetette magát, és ez jól esett. A karjaiba kapta a nőt, néhány lépéssel átszelte a helyiséget az ágyhoz, és leengedte annak tágas felületére.

– Ruhák, lubimaya! – mondta. – Le vele!

– Olyan romantikus vagy – mormolta a nő, miközben lerúgta a csizmáját, majd hátradőlt az ágyon, hogy kigombolja és letolja a nadrágját az édes feneke alatt, majd ahogy lecsúsztatta a lábain, a férfi farka egyre keményebbé vált a combjainál. Raphael letépte magáról a ruháit, félredobta őket, miközben figyelte, ahogy Cyn áthúzza a fején a pulóverét, így nem maradt más rajta, csak egy áttetsző melltartó, amely inkább csábított, mint takart, és egy hozzá illő csipke a lábai között.

Raphael szemügyre vette ezt a csipkedarabot, és morogva vetette le az utolsó ruhadarabjait is, majd az ágyhoz surrant, közelebb húzta a lányt az ágy széléhez, egészen addig, amíg a csípője nem ért a széléig.

– Le! – ismételte meg vicsorogva. Elpattintotta a két vékony szaténdarabot, amely a csipkeháromszöget a helyén tartotta, és átdobta a válla felett. A melltartóért nyúlt, de Cyn már ott volt, és kiszabadította gyönyörű melleit, miközben Raphael széttárta a csípője köré a lány lábát, és kezét a feneke alá csúsztatva, teljesen kitárta maga előtt a nőt.

– Raphael – mondta a lány zihálva.

Megérezve Cyn izgalmának illatát, a férfi figyelmeztetés nélkül belesüllyesztette magát a nő szűk hüvelyébe, és olyan mélyre nyomta magát, amilyen mélyre csak tudta. Már készen állt rá, ahogyan azt a férfi tudta is, és élvezettel hümmögött, ahogy a behatolás tágította a farka körül, az izmai megfeszültek a férfi vastagságától. A nő vágytelin reszketve egyre nedvesebb, síkosabb és forróbb lett, megmelegítve és otthonosan üdvözölve a férfi farkát.

Meg akarta dugni, újra és újra belesüllyeszteni a farkát a nő emberi forróságába, amíg meg nem feledkezik mindenről, leszámítva Cyn buja testének tisztán érzéki gyönyörét, ahogyan lüktet körülötte. Amíg be nem borítja a lány krémes nedve, miközben a nevét kiáltja.

A nő felnézett, zöld szemei összeszűkültek, és szikrázóan csillogtak a vágytól, tekintete nem engedte el a férfiét, miközben szándékosan simogatni kezdte a saját melleit, kihívóan megmarkolva, megszorítva és elengedve őket. Az egyik mellbimbót a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, addig tekergette, amíg kemény és telt nem lett, majd áttért a másik mellre. Az ujjait a szájához emelte, és jó alaposan megnyalogatta őket, amíg már csillogni nem kezdtek a nedvességtől. Raphael figyelte ezt, a farka lüktetett, ahogy lassan mozogni kezdett, ki-be csúszva a lány selymes testében.

Cyn lustán pislogott, miközben azokat a nedves ujjakat végigsimította a mellein, majd folytatta lefelé a lapos hasán, hogy a puncija duzzadt redői közé csússzon. Nyitva tartva magát, körözni kezdett a csiklója körül, egyre gyorsabban kapkodva a levegő után, ahogy a férfi erősebben és gyorsabban kezdett mozogni, karjait feszesen és mereven feszítette a nő két oldalára, hogy nézhesse, ahogy játszik magával, ahogy érzékeny gyöngye megduzzad a vágytól, rózsaszínűre színesedik a vértől, ahogy lelkesen reagál az ujjai ingerlésére.

Cyn lélegzete zihálva hagyta el a tüdejét, és lehunyt szemmel hátradőlt, arca izzadságtól csillogott, ahogy küzdött az orgazmus ellen.

– Élvezz el nekem, édes Cyn! Hadd érezzem, ahogy remegsz a farkam körül!

A lány halkan felnyögött, remegve suttogta: – Raphael!

A férfi előredőlt, a szájába vette a nő mellét, erősen megszívta, hagyta, hogy a fogai végigsimítsanak a puha húson, és felnyalta a kiserkenő vért. Cyn lélegzete gyors és felszínes lett, ujjai most már a férfi hajába túrtak, szorosan tartva őt, sürgetve, hogy a másik mellét is részesítse ugyanilyen bánásmódban. A férfi készségesen engedelmeskedett, nyelvét végigpörgette a megduzzadt mellbimbón, és erősen szopogatta, csak annyira megharapva, hogy megízlelhesse a lány zamatos vérének ízét.

– Ó, Istenem, Istenem! Raphael, kérlek!

– Mit kérsz, Cynem? – dörmögte a férfi, végigsimítva a mellén, és egyre mélyebbre hatolva a testébe, érezve, hogy minden egyes újabb lökéssel még forróbb és nedvesebb lesz.

A lány szemei felvillantak, körmei végigkarcolták a férfi hátát, miközben már szinte sikoltotta a követelését.

– Raphael!

A férfi megharapta Cyn mellbimbóját, ami újabb kéjes zokogást váltott ki a nőből, majd végignyalva az utat a mellei között, fel a gyengéd kulcscsontjára, fogait a vállának feszes inaira zárta, mielőtt tovább haladt volna, hogy ajkaival végigsimítson a nyakán. Mélyen beszívta a levegőt, érezte a lány vérének finom illatát, csábító aromáját az izgalmának.

Cyn felnyögött, karjait a férfi vállai köré fonta, melleit pedig a kemény mellkasához szorította. A csípője most már együtt mozgott a férfiéval, a hasizmai összeszorultak, ahogy a méhe megrándult, remegést küldve mélyen magában a férfi farka körül.

Raphael még egyszer utoljára megnyalta Cyn nyakát, megfújta a nedves bőrt, érezte, ahogy a nő megborzong.

– Szeretlek, Cynem! – suttogta a lány felhevült testéhez simulva. Ahogy a fogait a nyakába mélyesztette, a lány teste megfeszült a férfi alatt, az orgazmus keményen megragadta és extázisba taszította. Cyn a férfi nevét zihálta, elakadt a lélegzete, könnyek csordultak végig az arcán, ahogy a gyönyör eluralkodott rajta, és tehetetlenül vonaglott a csúcsponton.

Raphael hagyta, hogy a lány vérének édes áramlása betöltse a száját, és meleg mézként gördüljön le a torkán, megkeményítve a farkát, amíg fel nem nyögött a szükségtől, hogy elélvezzen. Hátravetette a fejét, és felüvöltött, ahogy megérkezett a saját orgazmusa, mélyen belelövellve a párja remegő testébe, érezte, ahogy a lány lábai köré szorulnak, átölelve, simogatva, kiszipolyozva őt.

Nyolcadik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Lucien szavai még mindig tömör súlyként nehezedtek Sophia mellkasára, amikor másnap este felébredt. Félrelökte a sok pehellyel töltött takarót, hirtelen úgy érezte, megfullad tőle, ahelyett, hogy melegítené a jelenléte. A hatalma egy aprócska megnyilvánulásaként fellobbant néhány gyertya, megvilágítva a sivár kis zárkát, ahol a napot töltötte.

Óvatosan összehajtogatta a levelet, megérintve az egyik sarkára pottyant egyetlen rózsaszínű könnycseppet, Lucien megbánásának bizonyítékát. Ezután visszacsúsztatva a papírlapot a borítékba, felvette a három vámpír fényképét, akiket soha nem volt alkalma megismerni, és most már soha nem is lesz. Mindhárman halottak voltak, az emberi gyűlölet és Lucien ostobasága pusztította el őket. De az ostobasága most már másokat is érintett. Veszélyes másokat, és tőle pedig azt várta, hogy valahogy megnyugtassa őket, és akkor mi lesz? Megmenti az értéktelen irháját, miközben ő biztonságos helyen bujkál? Tipikus Lucien, gondolta dühösen. Soha nem gondol senki másra, csak saját magára – a saját élvezetére, a kíváncsiságára, az átkozott szexualitására.

Elhessegetve saját könnyeinek maradványait – nem Lucien, hanem az ártatlan vámpírok miatt, akiket a halálba küldött –, Sophia felállt, és megborzongott, ahogy a hideg levegő megcsapta csupasz melleit. Egy pillanatra eszébe jutott a csinos Aurelio, a hosszú, karcsú testével, de aztán félretolta a gondolatot. Lehet, hogy élvezetet talált az érzéki közjátékokban, de szíve mélyén a fegyelem és a céltudatosság nője volt. Még egy dolog, amiben ő és az atyja nem értettek egyet.

A csapóajtóhoz érve megállt egy ideig, hogy meggyőződjön arról, hogy a fölötte lévő helyiség üres, mielőtt felfelé nyomta volna, hogy felmenjen a házikóba. Egy gyors pillantással meggyőződött róla, hogy semmi sem változott a távolléte alatt, senki sem járt ott, amíg ő védtelenül aludt a mélyben. Ismét megborzongott, ezúttal egészen másfajta okokból – gyűlölte a körülményeket, amelyek miatt itt kellett lennie, gyűlölte Lucient a kitartó önimádatáért, ami egy nap még a vesztét fogja okozni.

Odalépett az íróasztalhoz, felemelte a régimódi telefon kagylóját, és várta, hogy valaki jelentkezzen. Nem tartott sokáig.

– Hölgyem? – válaszolt egy udvarias férfihang.

– Beszélnem kell Larissával!

– Küldjem őt, úrnőm, vagy...

– A telefon is megteszi.

– Csak egy pillanat!

Eltelt vagy tíz másodperc is, mire meghallotta Larissa finom hangját.

– Lady Sophia, miben lehetek szolgálatára?

– Kapcsolatba kell lépnem Lord Raphael irodájával, Larissa. Tudod a telefonszámát?

– Természetesen, hölgyem! Személyesen kíván beszélni vele, vagy...

– Nem! – szakította félbe gyorsan Sophia. – Megteszi valaki a személyzetéből is. Csak néhány információra van szükségem tőlük. – Minden valószínűség szerint Raphael volt a legutolsó személy, akivel most közvetlenül beszélni akart volna. A hír, amit át kellett adnia, rossz volt. Nagyon rossz. Sokkal jobb lenne azzal beszélni, aki mostanában vezeti a seattle-i fészket.

– Akkor talán a hadnagyával, Duncannel? – kérdezte Larissa.

Duncan, gondolta Sophia komoran. Soha nem találkozott még sem a vámpírlorddal, sem a hadnagyával, de Duncan állítólag akkora hatalommal rendelkezett, mint a Vámpírok Tanácsának bármelyik tagja, kivéve magát Raphaelt. Halkan felhorkant. Csak Raphael tarthatott egy olyan erős vámpírt, mint Duncan, a kettes számú vámpírjának.

– Úrnőm? – érdeklődött Larissa.

– Bárki is veszi fel a telefont, valószínűleg elég lesz, Larissa. Köszönöm!

Sophia letette a telefont, és várt, miközben tekintete ismét visszatért a fényképre. Alkalmi felvétel volt, valaki személyesen készítette egy fényképezőgéppel. Hárman ültek szorosan egymás mellett, a nő volt középen, a férfiak köré fonódó karja kifejezte könnyed szeretetüket. A nő mosolygott, a fejét az egyik férfi vállára hajtotta, a keze a másik férfi combján pihent. De a szemében óvatosság volt, ahogy a kamerába nézett, bizalmatlanság, ami azt súgta Sophiának, hogy ez a nő valószínűleg egy idősebb vámpír, aki ahhoz szokott, hogy az árnyékban él, és nem igazán érzi jól magát, ha fotózzák. A férfiaknak nem voltak ilyen fenntartásaik, az arckifejezésük nyíltságot sugárzott, és boldogan nevettek, egy barátok között töltött estén.

Sophia szíve elszorult. Meghalt. Mindannyian meghaltak. Hány évesek lehettek, hány éve jártak a földön, és mi mindennek lehettek tanúi azokban az években?

– A fenébe veled, Lucien! – suttogta újra. Megcsörrent a telefon, és felkapta, mert túl akart lenni az egészen.

– Sophia – szólalt meg egy hűvös férfihang. – Duncan vagyok. Miben segíthetünk?

Sophia megdermedt. Duncan? Miért pont Raphael félelmetes hadnagya fogadja a hívását? Ő egy senki volt. Hatalmas, igen, de senki sem ismerte. Soha nem járt a Tanács ülésein, még csak nem is láthatták Lucien oldalán Kanadán kívül, és az is évtizedekkel ezelőtt volt.

Akkor miért Duncan vette fel a telefont, amikor felhívta a semmiből?

Talán azért, mert Raphael már sejtette, mit tett Lucien, és most Sophia lesz az, aki szenvedni fog érte.

Kilencedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Észak-Seattle, Washington

 

Raphael hideg és halálos eltökéltséggel ébredt. A tegnapi nap a gyászról szólt. A mai este a bosszúé volt. Cyn mocorogni kezdett mellette, és a férfi lenézett rá, ahogy még mindig hozzá simulva aludt. A karja megszorult a lány csípője körül. Tegnap este kimerítette őt. Helyesebben, kimerítették egymást az évszázados gyógymóddal, amikor a halállal szembesültek. Az élet megerősítése, még akkor is, ha az egyesülésük soha nem fog mást eredményezni, mint kölcsönös örömöt.

Raphael előrehajolt, és gyengéd csókkal ébresztette a nőt. Cyn szemei kinyíltak, mosoly jelent meg a mohazöld mélységekben, ami még akkor is ottmaradt, amikor teljesen magához tért.

– Dolgunk van! – mondta.

Raphael gonoszul elvigyorodott. Jól összeillettek, ő és a párja.

– Így van! – mondta a férfi. – A zuhanyzó elég nagy mindkettőnk számára.

Cyn felült, ujjaival beletúrt kócos hajába, amitől a mellei vágytelin kinyomódtak. A férfi halk morgással fejezte ki elismerését. Cyn pillantása perzselővé vált, amikor összeakadt a tekintetük. – Mindig is nagy híve voltam a sokoldalú képességeknek – sóhajtotta.

 

* * * *

 

Raphael Wei Chent és Lorent komoly beszélgetésbe merülve találta Duncannel és Juróval a folyosón, miközben rá vártak az emeleten. Duncan éppen akkor lépett a szobába, amikor megjelent Raphael és Cyn.

– Uram! Cynthia – köszöntötte őket a férfi. – Szokatlan kérést kaptunk az imént. A hívást Malibuból továbbították, és nem hiszem, hogy a hívó tudná, hogy Ön itt van Seattle-ben.

Raphael kérdő pillantást vetett rá.

– Lucien egyik gyereke, Sophia... – Duncan hangja elhalkult, és megcsóválta a fejét. – A hivatalos neve elég hosszú, egyike azoknak a régi spanyolországi arisztokratikus, származást jelző címeknek. Nem tudom, hogy Ön találkozott-e már vele, uram, én még nem.

Raphael elgondolkodva ráncolta a homlokát, és visszalapozott a több ezer vámpír emléke között, akikkel hosszú élete során találkozott, némelyikkel csak rövid ideig, másokkal évtizedeket vagy még többet is együtt töltve. Megrázta a fejét.

– Nem találkozom Luciennel túl gyakran, leszámítva az éves Tanács-találkozókat. De a hadnagya férfi, így ez a Sophia nem tölt be hivatalos pozíciót nála, amiről nekem tudnom kellene. Mit akar?

– Engedélyt kért, hogy Vancouverből beléphessen az Ön területére. Tulajdonképpen ide szeretne utazni Seattle környékére, és vendégjogot kér magának a birtokon.

Duncan megfordult, és intett Jurónak.

– Nem tetszik ez nekem! – mondta Cyn komoran, amikor Juro is csatlakozott hozzájuk.

Mindhárom vámpír gondosan kifejezéstelen arccal nézett rá.

– Ó, hagyjátok már ezt a kifürkészhetetlen vámpíros szarságot, srácok! Valaki gyilkolja a vámpírokat, és most hirtelen felbukkan ez a csaj a semmiből, és be akar ugrani látogatóba? Nem találjátok ezt egy kicsit sem gyanúsnak?

– Több mint egy kicsit, azt mondanám – értett egyet vele Duncan. – De az, hogy tudjuk, mit akar, hasznos lehet, akár rosszak a szándékai, akár nem. Azt állítja, hogy Lucien megbízásából jön, tehát talán Kanadában is hasonló problémák jelentkeztek.

– Mikor szeretne megérkezni? – kérdezte Raphael.

– Ma este, uram. Már a határon van. Ha megadjuk az engedélyt, kész azonnal átkelni, ami bizonyos sietségről árulkodik.

Cyn elégedetlenül megmoccant, de Rapfael azt mondta: – Hadd jöjjön, Duncan! Juro, intézd el, hogy két emberünk várja, és hozza el! Azt akarom, hogy minél hamarabb érjen ide, de egyedül, az én feltételeim szerint, vagy sehogy sem! Garantálom a biztonságát, de csak az övét!

Juro bólintott.

– A hívása után azonnal küldtünk egy csapatot, uram, hogy időt nyerjünk abban az esetben, ha engedélyezi az átkelését. Tájékoztatom őket az engedélyéről, és megszervezem a találkozót Sophiával. – Elővette a mobiltelefonját, és már be is ütött egy számot, miközben elsétált.

– Mennyi idő múlva érkezik? – kérdezte Raphael.

– Szerintem még egy-két óra, uram. Amint Sophia átlépi a határt, és találkozik a csapatunkkal... – Megvonta a vállát. – Csak a hegyi utak fogják némileg lelassítani őket.

Raphael elgondolkodott ezen. A vámpíroknak kiváló reflexeik voltak, és sokkal jobb volt az éjszakai látásuk, mint az embereknek. Az utak nem nagyon lassíthatják le őket.

– Rendben van. Ha megérkezik, személyesen fogok beszélni vele...

Cyn azonnal megszólalt. – Raphael, mi van, ha...

Raphael felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a kiszámítható ellenvetést. – Megteszünk minden szükséges óvintézkedést, Cynem!

A nő elvörösödött, de a szemében lázadás csillogott, amikor a férfi szemébe nézett.

– Van itt valahol kávé, Duncan? – kérdezte, nem fáradva az ingerültsége leplezésével.

Duncan Raphaelre pillantott, mielőtt válaszolt volna.

– A másik oldalon van az étkező. Wei Chen egy teljes műszaknyi nappali őrnek ad otthont a birtokon, és van egy-két vámpírtársunk is, aki szintén itt lakik.

– Köszönöm! – mondta Cyn Duncannek, majd figyelmét Raphaelre irányította. – Mivel itt nincs rám szükség, megyek, és szerzek egy kis koffeint. Aztán szeretnék feltenni Wei Chennek és a többieknek néhány kérdést… ha ez önnek is megfelel, uram! – tette hozzá szarkasztikusan. Azzal megpördült a sarkán, és távozott.

Raphael nézte, ahogy elmegy, élvezte a csípője ringását, még akkor is, ha a lány éppen haragudott rá. Megvonaglott a szája, ahogy visszafordult Duncanhez. – Azt hiszem, még nálad is jobban aggódik, Duncan!

Duncan elvigyorodott.

– Lehetetlen, uram – jegyezte meg, majd hozzátette: – Mélységesen szereti Önt.

– Meg akar védeni engem!

– Ha már itt tartunk, ha megengedi, hogy ez a Sophia találkozzon Önnel...

Raphael lassan pislogott, és türelmes pillantást vetett a hadnagyára.

– Á, vagyis amikor találkozik vele, uram, azt hiszem, meg kellene engednie, hogy először Juro és én köszönthessük őt. Legalábbis szeretném jobban megismerni a célját, mielőtt beengednénk az épületbe, és minden bizonnyal mielőtt beengednénk Ön elé.

– Te is olyan rossz vagy, mint Cyn!

– Semmi kétség! És nagyjából ugyanazok az okok miatt.

Raphael felvonta a szemöldökét.

– Azt mondtam, nagyjából – mondta Duncan szárazon.

Raphael egy gyors vigyort villantott, majd szinte azonnal visszakomolyodott.

– Rendben. – Raphael meghallotta Cyn lépteit, és a válla fölött hátranézve látta, hogy a nő a magánlakosztályuk felé tart. – Azt hiszem, váltok pár szót a párommal.

 

* * * *

 

Cyn éppen a nagy fürdőszobából jött ki, amikor Raphael belépett a lakosztályukba. Törülköző volt a kezében, és az arca még mindig nedves volt a nemrég történt mosakodástól. Nem szólt semmit, csak felakasztotta a törülközőt a fogasra, aztán odasétált az oldalt álló asztalhoz, és elkezdte felölteni a fegyvert tartó tokot, mindeközben hátat fordítva a férfinak.

Raphael nesztelenül átkelt a szobán, önző elégedettséget érezve, amikor a lány meglepetten kezdett a levegő után kapkodni, amikor kikapta a fegyvert az ujjai közül, mielőtt becsúsztathatta volna a tokjába. Átcsúsztatta a fegyvert az asztalon, hogy a nő ne érje el, majd szembe fordította magával a lányt. Nem mintha Cynt megijesztette volna Raphael erőfitogtatása. Kihívó pillantással szinte provokálta a férfit, hogy bármivel is próbálkozzon.

– Édes, édes Cyn – mondta bársonyosan. Érezte, ahogy a nő teljesen mozdulatlanná válik, látta, ahogy a szeme riadtan felcsillan, amikor felismerte a halk hang mögött bujkáló veszélyt. A makacsság elszállt, helyét az óvatos éberség vette át. A férfi halkan, és mélyen a mellkasából morgott. – Azért vagy dühös, mert túlságosan nagyra értékelem az életedet, hogy mögéd bújjak? Te ember vagy, Cynem, én pedig vámpír! Mit gondolsz, melyikünk élné túl nagyobb eséllyel az ellenségeim támadását?

– Nos, köszönöm szépen, ó nagymenő! Nem foglak tovább fárasztani a te érdekedben tett haszontalan emberi erőfeszítéseimmel!

Raphael erősebbre vette a szorítását, közelebb húzva a lányt, lábujjhegyre kényszerítette. – Nincs szükségem arra, hogy megvédj! – erősködött a férfi, csak centikre az arcától. – Több száz vámpírom van, akiket kifejezetten erre képeztek ki. Ezt te is tudod!

– És mi van a többiekkel? – vágott vissza a lány, kezeit közéjük emelve eredménytelenül próbálta eltolni a férfi mellkasát. – Az a több ezer vámpír, akiknek az élete tőled függ, az a több ezer, akik meghalnak, ha bármi történik veled. És mi lesz velem? Hogyan élhetnék nélküled? – A hangja elcsuklott az érzelmektől, miközben az egyik kezét ökölbe szorítva megütötte a férfi vállát. – Pótolhatatlan vagy, a fenébe is!

A férfi rá meredt, meglazította a szorítását, hogy gyengéden meg tudja simogatni a nő karját. – És azt hiszed, hogy te nem vagy az? – kérdezte, türelmetlenségét döbbent hitetlenség váltotta fel. – Gondolod, hogy tudnék tovább élni, ha történne veled valami? Gondolod, hogy akarnám?

Cyn elfordította a tekintetét, a szégyen pírja öntötte el szépséges arcát.

– Édes Cyn – mormolta, és a karjába húzta. – Lubimaya – suttogta a lány illatos hajába. – Inkább meghalnék melletted, minthogy nélküled éljek!

– Én is – suttogta a lány sírós hangon.

– Akkor nincs mit tenni! Mindkettőnknek élnünk kell, Cynem!

Raphael egyik ujját Cyn álla alá helyezte, és a sajátjához emelte az arcát, hosszan és lassan megcsókolta, élvezve a szája zamatos, meleg ízét, hosszan elidőzve, hogy nyelvét az övére fonja, míg végül a lány ellágyult, karjai a férfi kabátja alá kúsztak a háta köré.

– Szeretlek, Cynem! – mondta, félbeszakítva a csókot, és szorosan magához ölelve a lányt. – És mindig szükségem van rád! Soha ne kételkedj ebben!

– Dettó, agyaras fiú! – mormolta a férfi mellkasához simulva.

Raphael felnevetett. – Akkor vedd fel a fegyvered! Hamarosan látogatónk lesz, akit ki kell kérdeznünk.

– Sophia még nem lehet itt! – Visszarohant a fürdőszobába, megnézte az arcát a tükörben, és lefröcskölte hideg vízzel, hogy eltüntesse a könnyek nyomait.

Raphael követte őt, és az ajtókeretnek támaszkodva figyelte a tükörben.

– Nem, de Juro csapatának nem tart sokáig. A vámpírok gyorsan vezetnek.

– Amíg várunk, szeretnék tisztázni néhány dolgot Wei Chennel, és itt vannak Juro csapatának jelentései is a két helyszínről. Az első éjszaka kimentek oda, és biztosították a házakat.

Odament az asztalhoz, és bepattintotta a fegyverét a tokjába, majd felcsúsztatta a kabátját, elrejtve a fegyvert a véletlen pillantások elől. Egy vámpírnak persze nem kellett látnia a fegyvert. Már az illata is elárulná a jelenlétét. Cyn tisztában volt ezzel, de évek óta így hordta a fegyverét, és nem látta okát, hogy változtasson rajta. Átnézett a válla fölött, és várakozással teli pillantása találkozott a férfi tekintetével.

– Szóval, találkozunk ezzel a kanadai csajjal, és aztán elkezdhetjük követni ezeket a fickókat, igaz?

– Olyan türelmetlen vagy, lubimaya! Engedélyezem!

A lány elutasítóan fújt egyet, mire a férfi megragadta, megfordította, és kemény csókban követelte a száját. Aztán felemelte a fejét, és azt mondta: – Hamarosan, Cynem, hamarosan vadászni indulunk!