35.-36.-37. Fejezet

 

Harmincötödik fejezet

Fordította: Szilvi

 

– Hát, ez aztán intenzív volt! – jegyezte meg Colin, miközben nyitva tartotta az ajtót, hogy Sophie be tudjon szállni a Suburbanbe, amit a birtok garázsából kölcsönöztek. Sophie azt javasolta, hogy a Lexusszal menjenek, amit korábban vezetett, de Colin semmiképp sem akart egy átkozott luxusszedánnal menni egy bevetésre – még egy civilre sem. Túl kínos lenne. Mivel az ő Tahoe-ja eléggé összetört, és Sophia szerint bűzlött a vértől, ezért Wei Chen egyik terepjáróját választotta.

Becsukta Sophie ajtaját, gyorsan megkerülte a motorháztetőt, és beült a volán mögé, majd gyorsan elfordítva a kulcsot, beindította a terepjárót. Kihajtott a garázsból, és elindult a kanyargós felhajtón, majd lelassított, amikor kinyílt a kapu, és egy szürke BMW hajtott be rajta, Lorennel a volánnál. Colin egy pillantást vetett a vámpír megrendült arcára, ahogy elhajtott mellette. A vámpír mellett egy nő ült, és ő sem tűnt boldognak. Colin a fejét csóválta. Nem irigyelte Lorent. Egy kicsit sem.

Rövid volt az út Pettijohnékhoz. A házuk a város közelebbi részén volt, egy keskeny földdarab mellett, amely aligha nevezhető útnak. Mint sok más ház Cooper’s Rest környékén, az övék is régebbi, és kissé lepusztult állapotban volt. A fára ráfért volna egy alapos olajozás, és az ereszt fenyőtűk tömítették el, de a tető stabil volt, és az egyik oldalon egy vadonatúj alumíniumgarázs állt. A dupla ajtó nyitva volt, és Colin láthatta, hogy Ellen Hondája bent parkol, de Leon teherautójának nyoma sem volt.

– Essünk át rajta gyorsan! Úgy tűnik, Leon már elment, és én szeretnék még Raphael előtt odaérni hozzá.

Sophie finoman felhorkant.

– Csak ha azt akarod, hogy tovább lélegezzen! – Kinyitotta a teherautó ajtaját, kicsusszant a földre, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. – Talán egyenesen a kocsmába kellene mennünk, és ehhez a Leon nevű fickóhoz. Azt mondtad, a nő amúgy sem szokott ott lenni. Nem fog tudni semmiről!

– Igen, de Leon valószínűleg mesél neki dolgokat. Ha már itt vagyunk, megér egy ötperces beszélgetést.

Sophie megvonta a vállát. – A te döntésed! Nem ismerem ezeket az embereket. – Körbenézett az udvaron, majd a pillantása visszatért Colinra, mintha azt akarná mondani, és valójában nem is szeretném őket ismerni.

Colin elvigyorodott, és két hosszú lépéssel átkelt a lépcsőfokokon a verandáig. Mielőtt becsengethetett volna, az ajtó kivágódott, és Ellen állt ott, puskával a kezében, és egyenesen az arcába célzott.

Harminchatodik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Raphael már jóval azelőtt megérezte Loren félelmét, hogy a vámpír belépett volna az épületbe az emberi nővel az oldalán. Szörnyen nézett ki, az arca sápadt volt, a szemei pedig tágra nyíltak, ahogy a bejárat körül összegyűlt vámpírokat fürkészte. Átfurakodott közöttük, vetett egy pillantást Raphaelre, és térdre rogyott.

– Bocsásson meg, atyám! – zokogta.

Raphael utálkozva nézett le rá. Hogyan is gondolhatta valaha, hogy ez az ember méltó a felelősségre?

– A másik szobába! – mondta hidegen.

Két vámpírja megragadta a könyökénél Lorent, és talpra rántotta. A nő hangosan jajveszékelt, de Duncan odalépett, és egy gondolattal elvágta a sírását. A jelére Raphael egy másik őre a most már nyugodt nőstényt Loren után kísérte.

– Duncan, te velem jössz! – Juro felé fordult. – Ez nem tart sokáig – mondta. – Egyenesen a kocsmához megyünk, és onnan indulunk tovább. Győződj meg róla, hogy mindenki megértette a szabályokat! Teljesen biztos akarok lenni abban, hogy minden egyes állatot a markunkba kerítünk. Előbb az információk... – Lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy az erejének egy töredéke kifelé áramoljon, és körbe-körbe kavarogjon. – …és aztán vadászunk – fejezte be.

A vámpírjai felüvöltöttek. Vad vigyort villantott mindegyikükre, aztán sarkon fordult, és besétált a dupla ajtón át a majdnem üres helyiségbe. Mivel csak néhányan voltak ott, a fények le voltak tompítva, az éjszaka pedig nem volt más, mint fekete űr az ablakokon túl. Loren térdre rogyva görnyedt össze, karjaival nyomorultul átölelve saját magát. Az emberi nő egy közeli széken ült, bár úgy tűnt, nem vesz észre senkit, legkevésbé a vámpír szeretőjét.

Raphael odasétált Lorenhez, és csípőre tett kézzel meredt rá. Raphael életet adott Lorennek. Birtokolta őt testestül-lelkestül. Lehetetlen volt hazudnia az atyjának, még ha gondolta is, hogy megpróbálja.

– Mióta kefélsz vele, Loren? – kérdezte Raphael egyenesen.

Szárazon nyelt egy nagyot, mielőtt megszólalt volna.

– Majdnem egy hónapja, uram.

– Ki ő?

– Deb Jenkins. De nem mondtam neki semmit, uram! Esküszöm...

– Csend!

Loren szája összezárult, és a mellkasára ejtette a fejét, a válla megereszkedett, és reszketett a félelemtől. Raphael még nem döntötte el, mit tegyen vele. Loren tagadó tiltakozása ellenére Raphael tudta, hogy a vámpír titkokat árult el a nőnek. A kérdés az volt, hogy milyen szándékkal? Az egy dolog, ha egyszerűen csak egy bolond volt, aki információkat kotyogott ki, miközben a nővel az ágyban feküdt. De ha szándékosan adott ki titkokat, hogy meggyőzze a nőt a saját fontosságáról, vagy hogy a kegyeibe férkőzzön, az valami más volt. Loren életének következő néhány perce attól függ, hogy mit mondott a nőnek... és az mit kezdett vele.

– Deb! – Ahogy Raphael kimondta a nő nevét, a hatalmának egy szálát tekerte köré, biztosítva ezzel az együttműködését. Ha szükséges lenne, kitépte volna az igazságot a nő elméjéből, de ahogy megérintette a gondolatait, tudta, hogy erre nem lesz szükség. A nő tágra nyíltan nyitva állt előtte.

A lány felnézett, és mosolyogva nézett a férfi szemébe.

– Igen? – mondta kellemesen.

– Mióta ismered Lorent?

– Csak mióta visszajöttem Los Angelesből. A városban találkoztunk a postán. Ott voltam, hogy meggyőződjek róla, hogy az a vén denevér Mavis nem baszta el a postámat. Nem tudom, miért tartják ott. Mindegy, Loren ott volt. Azt hiszem, ő is a postájáért volt ott.

– Tudtad, hogy ki ő?

– Ó, persze! A bátyám, Curtis mindent elmondott rólatok, amint ideértem.

Raphael tekintete kiélesedett. Amikor átfésülte Hugh Pulaski elméjét – miután megtanította neki, milyen ostobaság Cynt fenyegetni –, az az ember azonosított egy Curtis nevű embert azok között, akiket hallott a vámpírok elleni összeesküvést szőni.

– Curtis azt mondta, hogy ha lehetőségem van rá – folytatta Deb –, össze kéne jönnöm valamelyikőtökkel. Loren elég jóképű volt...

Loren megfordult, hogy elszörnyedve bámuljon rá, és a lány rákacsintott, amikor ezt mondta, nem lévén tudatában a férfi reakciójának.

– …és azt hallottam, hogy a szex észbontó – tette hozzá. – Szóval úgy gondoltam, miért ne? Kipróbálom. Nem mintha Coop’s tele lenne alkalmas pasikkal, tudod?

– Uram, esküszöm...

Raphael egyszerűen csak ránézett Lorenre. A vámpír nyöszörögve becsukta a száját.

– Mit is mondtál, Deb?

– Igen, nos, Curtis, vagyis ő és a barátai, mindent tudni akartak róla. Nem annyira a szexről – az túl hátborzongató lett volna, hiszen ő a bátyám –, hanem minden másról. Rendesen kivallatott, miután Lorennel töltöttem az éjszakát. Néha felbosszantott, mert én csak aludni akartam. Tudod, miről beszélek – mondta jelentőségteljes pillantással.

Raphael felsóhajtott. – Miféle dolgokról beszélgettetek?

– Hát, a francba, nem sok mondanivaló volt. Úgy értem, a szex volt nagyjából minden, amit csináltunk. Legalábbis amíg te fel nem bukkantál. Loren eléggé stresszes volt emiatt, mert azt akartad, hogy mindenki itt lakjon – mondta, és legyintett a kezével. – Ez azt jelentette volna, hogy nincs több szex, és egyikünk sem volt túlságosan elragadtatva ettől, meg kell mondanom!

– De aztán megtámadták azt a szegény lányt – folytatta a fejét ingatva. – Nem ismertem őt, de ez senkivel sem történhet meg. Megkérdeztem Curtist, hogy ő volt-e, vagy valamelyik haverja – mert lehet, hogy haragudtak a vámpírokra, de az a lány olyan ember volt, mint én, vagy... – Elvigyorodott. – Hát, te nem, de tudod, mire gondolok!

– Mit szólt ehhez Curtis? – kérdezte Raphael kíváncsian.

– Azt mondta, hogy nem. Őszintén szólva, nem voltam biztos benne, hogy hiszek neki. Mármint hiszek neki, de néhány fickó, akikkel együtt lóg... nos, nem szívesen futnék össze velük egy sötét sikátorban!

– És mi van Lorennel?

– Ó, Loren olyan édes, amilyen csak lehet! Egy légynek sem ártana.

– Nem – mondta Raphael türelmesen. – Úgy értem, mit mondott neked Loren Mariane megtámadásáról?

– Ó, nos, mindent elmondott a férjéről, Jeremyről, és hogy mennyire feldúlt volt. Hogy milyen jó, hogy éppen akkor jöttél, amikor jöttél, különben Mariane meghalt volna, és akkor Jeremynek is annyi lett volna.

– És ezt elmondtad a bátyádnak?

– Hát, persze! Ez volt az első igazi dolog, amit el kellett mondanom neki.

– Az első? Volt még több is?

– Nos, tegnap este Loren eléggé feldúlt volt. Azt hiszem, lelőttek valami nőt, ezért nem tudott nálam maradni. Jól van?

Raphael figyelmen kívül hagyta a kérdést. Nem akart semmit sem mondani ennek a nőnek Cynről. Ellentétben Lorennel, úgy tűnik.

– Curtisnek erről is beszéltél?

– A pokolba is, igen! Felébresztett ma reggel azzal az átkozott telefonnal!

Raphael elfordult, az ablakhoz sétált, és kifelé bámult, látta lelki szemei előtt a véres mocskot, amit Cynből csináltak, hallotta a fájdalommal teli sírását. És miért? Mert meg akarták őt gyengíteni. Mert Loren annyira ki volt éhezve arra, hogy megdugja ezt a tudatlan embert, hogy úgy járatta a száját, mint egy megfelelni vágyó gyerek. Remélte, hogy a nő megérte, mert Loren nagyon sokáig nem fog senkit sem megdugni.

Eszébe jutott a másik összeesküvő, akit Pulaski hallott a kocsmában, és anélkül szólalt meg, hogy visszafordult volna.

– Mondd csak, Deb, nem hívják Curtis valamelyik barátját Juniornak? Esetleg egy becenév?

– Dehogynem! Garry McWaters lenne az, de ő utálja ezt a nevet. Eléggé utálja az öregét, vagy utálta őt. Azt hiszem, meghalt.

Raphael elvált az ablaktól, és átsétált a szobán, jelezve az őröknek, ahogy elhaladt.

Ketten közülük megragadták Lorent, aki felkiáltott: – Atyám, kérem!

Raphael figyelmen kívül hagyta a kiáltásait. Ha most megállna, gondolkodás nélkül megölné Lorent. Ami a nőt illeti, az elméjét kitöröli. Nem fog emlékezni semmire az elmúlt hónapból – sem Lorenre, sem a postára, sem semmire. Sem Mariane-re, sem Jeremyre, de főleg nem Cynre.

Ami a bátyját, Curtist illeti. Ő sem fog gondot jelenteni a mai este után.

Harminchetedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

– Mi a fenét akarsz, Murphy? – Ellen kijjebb lökte a puskát, hogy nyomatékosítsa a kérdését. Amatőr mozdulat volt, de ezen a távolságon nem sokat számított.

– Ellen – mondta Colin halkan, tudatában annak, hogy Sophia tökéletesen mozdulatlanná vált mögötte. Felemelte a kezét, hogy a nő láthassa. – Nem akarok problémát okozni! Hallottam, hogy tegnap délután történt valami a Babe’snél, és csak próbálom kideríteni, mi volt az.

Ellen gyanakodva nézett rá a Remington hosszú csöve fölött. Szép puska volt, és amatőr vagy sem, ezen a távolságon egy vak is eltalálhatta volna.

– Leon nem jött haza tegnap este. – A hangja megingott, amikor kimondta ezt, de a puska nem. – Ez nem vall rá.

Colin bólintott. – Hallottam, hogy történt valami – ismételte meg.

Ellen bámult rá, láthatóan próbálta eldönteni, mennyit mondjon, vagy hogy megbízhat-e benne. Egy kicsit lejjebb engedte a puskát.

– Valaki azt mondta, hogy lövöldözés volt, Ellen. Ha történt valami, és...

Újra feljebb emelte a puskát, és gyanakodva nézett a férfira. – Hol hallottad ezt? Mit hallottál...

Csak ennyit sikerült kimondania, mielőtt Sophia ügyesen megkerülte Colint, ujjai a puska csöve köré fonódtak, és kitépte Ellen kezéből, szinte még mielőtt Colin észrevette volna a mozdulatot. Jobb kezével Colinnak nyújtotta a puskát, baljával mozdulatlanul tartotta Ellent, és azt mondta: – Nem vinnénk ezt be?

– Hát a francba, Sophie! – mondta vontatottan Colin. – Ez olyan jól ment eddig!

– Visszaadhatom neki a fegyvert, ha akarod? – mondta a nő édesen mosolyogva.

– Talán mégse! Rendben, lássuk, mi mondanivalója akad Ellennek.

Sophie a vámpír varázserejét akarta használni, hogy beszédre kényszerítse Ellent, de Colin rábeszélte, hogy előbb hagyja, hogy ő próbáljon meg beszélni vele. Miután Ellen abbahagyta a nyakának dörzsölését és a Sophie-ra bámulását, nem tartott sokáig meggyőzni, hogy Colinnak semmi köze azokhoz az emberekhez, akik tegnap a parkolóban lövöldöztek. Colinnak igaza volt abban, hogy Leon elmondta a nőnek, mi történt a kocsmában, de Colin nevét egyáltalán nem említette. Emellett Ellen őszintén aggódott a férje miatt, és nem volt senki más, akihez fordulhatott volna.

– Leonnak semmi köze hozzájuk! – erősködött Ellen harmadszor is. – A kocsmában találkoztak, de ennyi volt. Nem utasíthatja el a vendégeket, mert nem tetszik neki a politikájuk. Egyáltalán nem térne be senki, ha ezt tenné. Különben is, még ha tudta volna is, hogy tervezgetnek valamit, mit tehetett volna ellene?

– Ha valami készülne, szólhatott volna nekem, Ellen!

A nő hangosan gúnyolódott. – A haverod, McWaters a fő szervezők között volt, Murphy. Honnan tudtuk volna, hogy megbízhatunk benned?

– Elég tisztességes – válaszolta, még mindig érezve Garry árulásának fájdalmát.

Ellen megvonta a vállát. – De mondok én valamit! Azok a fickók veszélyesek. Ha azt tervezitek, hogy felveszitek velük a harcot, remélem, nem csak ti ketten vagytok! – Bizalmatlanul nézett Sophie-ra. – Még ha az egyikőtök vámpír is!

– Ellen – mondta Murphy, elvonva a figyelmét Sophie-ról. – Említett Leon valakit Garryn kívül is?

– Curtis Jenkinst, ki mást? Ő már az első naptól kezdve gondot okoz.

Colin bólintott. – Hol van most Leon, Ellen? Szeretnék beszélni vele!

A nő komor pillantást vetett rá. – Mondtam már, tegnap este nem jött haza – suttogta. – Gondoltam, hogy itt találom, amikor ma este hazaérek, és kialudja magát. – A szeme hirtelen könnyekkel telt meg. – Felhívott volna, ha tudott volna, Murphy! Tudja, hogy aggódnék!

Colin káromkodott az orra alatt. – Oké! Elmegyek a kocsmába...

Ellen felállt. – Veled megyek! Én...

– Nem! – mondta Colin azonnal, Raphaelre és a vámpírjaira gondolva, akik hamarosan elözönlik a Babe’st és a körülötte lévő erdőt. – Megnézem, és majd hívlak!

– Nem kényszeríthetsz arra, hogy itt várjak, Murphy! Én egy szabad...

Sophia hirtelen ott termett, a keze Ellen nyakát simogatta, miközben a kanapéra eresztette. Nyilvánvalóan azután, hogy eszméletlenre varázsolta, vagy bármi is volt az, amit a vámpírok csináltak.

– Jézusom, Soph, tudnál figyelmeztetni, mielőtt újabb vámpír szarságot csinálsz?

– Túl udvarias vagy, és nincs időnk vitatkozni vele! Raphael mostanra már úton lesz, és nem akarjuk lekésni a vadászatot!

Colin betakarta Ellent a kanapé háttámlájára terített horgolt takaróval. Volt valami Sophie hangjában, amikor a vadászatról beszélt, ami arra késztette, hogy megforduljon és ránézzen. A lány ideges volt, és alig várta, hogy elmenjen, már az ajtó felé tartott. Türelmetlenül visszapillantott rá, és a férfi meglátta a szeme csillogását, nem teljesen borostyánszínű volt, mint néha, hanem mintha aranyszínű perem lett volna az íriszei körül.

A lány kihívó tekintettel válaszolt a férfi tekintetére.

– Mi az? – követelte.

– Izgatott vagy – mondta, és már akkor rájött, amikor kimondta. – Alig várod már ezt az egészet!

– A pokolba is, igen! – értett egyet a nő. – Fogalmad sincs róla, milyen érzés úgy élni, hogy úgy teszel, mintha hétköznapi lennél. Visszaszorítani a hatalmadat, elrejteni a másságodat, nehogy az emberek megijedjenek. Raphael ma este hagyja futni az embereit. Nem lesz visszatartás. Átkozottul igazad van, már alig várom!

– Ember vagyok – emlékeztette a férfi.

A lány gyorsabban mozdult, mint ahogy a férfi látta volna. Az egyik pillanatban még az ajtó mellett volt, a következőben pedig már ott állt előtte, karjaival átkarolva a nyakát, buja testét az övéhez szorítva.

– Lehet, hogy ember vagy, Colin Murphy. – A nő hosszú vonalat nyalt végig a nyakán és az állkapcsán, amíg a szája hozzá nem ért a férfi szájához. – De határozottan nem vagy átlagos!

A nő egy gyors, kemény csókban a férfi ajkára nyomta az ajkát.

– Fussunk végig az éjszakán, Colin! Itt az ideje a vadászatnak!